Lebomló partitúrák

Ady költészetének újraértelmezése az ezredfordulón talán a legnehezebb feladat azok közül, amelyeket a magyar modernséggel foglalkozó irodalomtörténész kituzhet magának. A szakma hallgatólagos konszenzusa szerint ezen a feladaton áll vagy bukik a modern magyar irodalom történeti feldolgozásának (periodizációjának, rekanonizációjának, poétikai tipológiáinak stb.) sikere. Az utóbbi években nem kevés kísérlet történt Ady — ezeket a téteket is szem elott tartó — újraolvasására, melyekbol H. Nagy Péter is kivette a részét, sot — mint azt a Kánonok interakciója c. könyvében vagy legutóbb az Ady-értelmezések címen általa kiadott tanulmánygyujteményben olvasható dolgozatai tanúsítják — kezdeményezo szerepet is vállalt. Az újraolvasásra tett kísérletekrol elmondható, hogy — némiképp sarkítottan fogalmazva — lényegében megerosítik azt a hiányt, amely létrehívta oket: ma, a modern magyar líra kutatásának aktuális fejleményei tükrében egyre jobban látszik, hogy itt (ellentétben pl. a romantikakutatás meglepo eredményeivel) nem Ady újraértelmezésén áll vagy bukik a korszak újrakoncipiálása, s ennek megfeleloen paradox az a kép, amelyet az Ady újraolvasását célzó vállalkozások nem is mindig lepleznek magukról. Mindez nem a mai Ady-értelmezések kudarcát, mint inkább agy automatikusan használt történeti konstrukció bukását jelenti, s mintha látensen H. Nagy Péter most megjelent, Ady-kollázs címet viselo kötete is ezt igazolná vissza, amennyiben éppen olyan perspektívákban világítja meg kedvelt tárgyát, amelyeket bizonyos értelemben Adyt kikerülo líratörténeti modellek nyitottak meg.

Az ilyen, sajátosan vigasztalan recepciós feltételrendszerek általában arra kényszerítik az irodalomtörténészt, hogy felülvizsgálja azt a metodikát, amelyet irodalomtörténet-írásként a magáénak tud vagy akar tudni. Ez a revíziós szükséglet nem ritkán magával vonja e módszertani keret meghatározta mufajok kérdését, ahogyan az az utóbbi évtizedben rendre megfigyelheto volt — leglátványosabban éppen a Kalligram Kiadó egyik vállalkozásában — a monográfia mufajának sajátos tovább- (vagy utó-)életén: ebben a könyvben H. Nagy — jó érzékkel — amellett érvel, hogy a periodizáció vagy az irányzati besorolás történeti kérdései helyett az Ady-szövegek olvashatóságának problémája kínálja egy olyan feldolgozás horizontját, amely nem vagy nem a megszokott formában tesz eleget a monográfia mufaji igényeinek. Ez a döntés a maga performativitásában nagyon is történeti marad, hiszen a kötet mindegyik tanulmánya arra tesz kísérletet, hogy — valamely értelemben — utat nyisson az idoben elore vagy visszafelé, a kiválasztott szövegek és az általuk megvilágított interpretációs dilemmák lehetséges vagy ismert olvasataihoz. A kötet elso, Ady-partitúrák címet viselo része négy, eltéro módon bár, de egyaránt kanonikus státuszú Ady-vers magyarázata köré épülve (A vár fehér asszonya, A fekete zongora, Sípja régi babonának, Az eltévedt lovas) járja körül Ady poétikájának lényegi kérdéseit, a második rész pedig (Ady-palimpszesztek), az intertextualitás viszonylag tág fogalmával dolgozva, Ady textuális megidézéseinek, vagy még inkább utóéletének négy példáját vizsgálja József Attila, Domonkos István, Kovács András Ferenc és Orbán János Dénes verseit a középpontba állítva.

Az iménti értelemben történeti feladat a fenti megfogalmazásnál sokkal konkrétabb formában jelentkezik H. Nagy könyvében: nem (csak) arról van szó ugyanis, hogy az értekezo oly módon akarna megfelelni maga támasztotta feladatának, hogy bármely áron új értelmezéseket igyekezne közreadni, hanem a szövegek azon szintjét tárja fel (bár, valójában, ez az egyetlen szintje annak, amit valóban szövegnek lehet nevezni), amellyel az olvasásnak valójában dolga van s amely — amint azt a szerzo A vár fehér aszszonya lehetséges önreflexivitását mérlegelve sejteni engedi — bevési magát a muvek fenomenális önreprezentációjába is. Ez H. Nagy értelmezéseiben elsosorban a nyelv grammatikai szövevényét, a hangzóság vagy az írás materialitásának effektusait, az intertextusok eredet nélküli, olykor nyelvi törmelékek formájában megjeleno viszonylatait jelenti, amelyeknek az a legnagyobb, történeti és recepciótörténeti hasznuk, hogy olvasás eredményeként, szövegolvasásként mutatja fel azokat a kanonikus koncepciókat, amelyek meghatározó módon járultak hozzá Ady értelmezéstörténetéhez, mint ahogyan azokat is, amelyek ezek revíziójára tesznek kísérletet.

A tét tehát nagyon is történeti természetu: teljesen világos, s mint az ilyen összefüggések általában, talán ezért marad visszatéroen rejtve az irodalomtörténet kanonikus princípiumainak az a sajátossága, hogy ezek nem utólag, mintegy a szövegekre rátéve vagy azok megértését követve fejtik ki hatásukat, hanem az olvasó mindig már rajtuk keresztül jut el (pontosabban: nem jut el) azokhoz a költeményekhez mint szövegekhez, amelyeknek kanonikus rangjáról és értésmódjairól világos fogalmai lehetnek. A naivabb stratégia ilyenkor a recepciós defektust okozó akadály megbélyegzése és ignorálása, ez azonban nem kell, hogy igénybe vegye azt az erofeszítést, ami valóban olvasásnak nevezheto. H. Nagy egy körülményesebb, hoszszabb utat jár be, amennyiben arra tesz kísérletet, hogy megmutassa azoknak az olvasatoknak az erejét, amelyek képesek voltak arra, hogy kanonikus elveket hordozzanak és — akár — recepciós defektusokhoz vagy éppen megvilágító újraértelmezésekhez vezettek. Jól megfigyelheto ez pl. az Ady költészetének megítélését örökre meghatározó allegória vs. szimbólum problematika kezelésén, ahol Horváth János és Király István eroteljes magyarázatait H. Nagy oly módon elemzi és vitatja, hogy messzemenokig kiaknázza és saját olvasataiban hasznosítja azok felismeréseit is. Rendkívül tanulságosnak mondható pl., hogy Király eredményeibol, amelyek a ’70-es—’80-as években meghatározó módon ideologizálták, de szisztematizálták is Ady költészetének egy bizonyos értésmódját, ezek az elemzések nemcsak azt a szabad olvasással szembeni rezisztenciát érzékelik, amely súlyosan hozzájárult Ady történeti megértésének akadályozottságához, hanem azt a teljesítményt is, amely hatékonyan hordozta az ideologikus konstrukciót, de amelyrol ma egyre világosabban látszik, hogy képes megtámogatni akár azt a kritikai, elemzo munkát, amelyet nem kis mértékben maga tett szükségessé.

Visszatéro stratégiája a könyv versértelmezéseinek, hogy már adott olvasatokból indul ki, általában Király megállapításaiból vagy ezek beszédes hiányából, illetve egy-egy, a jelenhez kötodo karakteres újraértelmezési javaslatból, sot, a kötet második felében hasonló szerepet töltenek be az Ady líráját bizonyos értelemben olvasó vagy újraolvasó költemények, palimpszesztusok is. A recepció történeti rétegzettsége ily módon olvasatok bonyolult összjátékaként nyilvánul meg: a kötet elemzései a kiindulópontként választott értelmezésekkel kitartóan, a kínálkozó egyéb lehetoségeket azonban regisztrálva haladnak együtt egészen addig a pontig, ahol a szöveg elolép az olvasat, a kommentár mögül, s ez mindig bekövetkezik. A költemények textuális létmódja, amelyre a grammatika síkja, az intertextusok sajátos kollázsa vagy más effektusok világítanak rá, ebben az értelemben maga lép elo partitúrává, amelynek szerepét látszólag a rendelkezésre álló vagy lehetséges olvasatok töltötték be. A szöveg mint partitúra olyan szakmai metaforája az irodalomtudománynak, amelyet sokféleképpen kiaknáztak már és amelynek lehetoségeit H. Nagy itt A fekete zongora vagy József Attila Emberek címu szonettje intertextuális Ady-kapcsolódásainak értelmezésében világítja meg. Valójában azonban a metafora félrevezeto: a kötet vizsgálódásai azt mutathatják meg, hogy az, ami a kanonikus vagy nem kanonikus olvasatokban láthatóvá lesz, az nem mutatkozik meg olyan formában, hogy irányíthassa vagy vezethesse ezeket. A szöveget sokkal inkább olvasatai teszik utólagosan vagy — a félrevezeto temporális prolepszist kikerülve — implicit módon partitúrává, amely partitúrát már mindig elfedni látszik az eloadás, az a performancia, amely aztán értelmezéseket, kánonokat, irodalomtörténetet létesít. Ezt belátva az is nyilvánvalóvá válhat, hogy az, amikor egy-egy gondosan elokészített és türelmesen végrehajtott olvasat (s a kötet legjobb értelmezései ilyenek) valóan (a szerzo kifejezésével élve) „visszatéríti” a vizsgált szövegeket a nyelvbe, az valójában e partitúrákat bontja le vagy — legalábbis — helyezi át egy olyan térbe, amely éppoly palimpszesztusszeruen muködik, mint azok az intertextuális összefüggések, amelyeket H. Nagy a kötet második felében vizsgál.

A nyelvbe való visszatérést tehát, minden ilyen közhiedelem ellenére, nem úgy kell elképzelni, mint visszatérést valamely tiszta, értelmezés vagy más típusú kisajátítás által még nem illetett helyre, valamely textuális genezis helyére, amelybol visszanyerheto vagy megállapítható az a kanonikus érték, amely minden újraolvasás elott célként lebeg. Nem véletlen, s ez inkább erénye, mint hiányossága H. Nagy finom értelmezéseinek, hogy ez a kötet nem vagy nem egyszeruen alternatív olvasatokat kínál fel, és nem vagy nem elsosorban új vagy más jelentéseket javasol. Az olvasatok egymást kioltó összjátéka, palimpszesztusa, kollázsa az a hely, legyen az valóságosan jelölt vagy virtuális, amelyet, H. Nagy intenciói szerint, a szöveg közelében tartott értelmezés nyit meg és amelyet a szerzo nagy örömére az Adynál mégiscsak fellelheto „nyitott jelentésképzés” tesz mégis megtapasztalhatóvá, s ez a hely az olvasás eredménye, de feltétele is egyben. Az, hogy az Ady-életmu kanonikus struktúrái mögé kérdezve H. Nagy képes arra, hogy felvillantsa ezt a terrénumot, egyfelol egyáltalán nem az Ady-líra hatástörténeti tartalékairól árulkodik. Ezek a megvont partitúrák ugyanis, pontatlanul fogalmazva, nincsenek ott a muben, vagy nem általa adottak. Másfelol viszont Ady költészete csakis általuk, önnön kánonját megtagadva vagy, még inkább, textualizálva élheti mintegy túl önmagát s bontakoztathatja ki önnön lehetoségeit, és éppen ebben rejlik az irodalmár feladatának rejtélyes történeti összetevoje, melynek megértéséhez most H. Nagy munkája is közelebb juttathat. (Kalligram, Pozsony 2003)

Kulcsár-Szabó Zoltán