Kutyabaj

A kötet szép. A borító kemény. A cím több mint jó. Aztán igényes illusztrációk vezetnek a szöveg felé. Mint egy színházban a kecsegteto díszlet, amelybe lámpaoltásig még nem zavar bele az eloadás. A (cím) köré kerített filozófia se semmi, fiktív szócikkek, akár igaz, valós is lehetne. Olvasó nem kívánhat többet.

Vagyis…

Vagyis aztán az a hülye helyzet alakul ki, hogy ebbol egy cirka százhetvenhat oldalas regényszeruséget kellene kapnia. Nem lenne ez túl nehéz, amolyan Nessus-inges feladat. Az író által használt alap klasszikus. Regénybe illo. Egy szerelmi háromszögben tévelygo értelmiségi kalandozása (aki olvasott már netán Grendelt, az nem fog nagyon elképedni, zavarba esni), azért ez persze kelloen gyorysen gyurmázva: némi aberráltság, szex, a mostanság oly nagy promót kapó fu, és más megejto látomások, hallucinációk, na meg misztikum kapnak megkerülhetetlen foszerepet.

Pozsonyi psycho írhatnám, ha már nem írták volna.

Mint ahogy már annyi mindent írtak róla. Eddigi megítélése, fogadtatása inkább az író novellásköteteinek tekintetében volt kedvezo (Vércsapolás, Az utolsó légy). Mostanáig talán ott mutatott jobb teljesítményt, hoszszabb írásaiban mintha a szerkezet nem lett volna kelloen masszív (Ütközés). Lepattant róla a szöveg, meg a duma. Gyory Attila eddigi munkái mindig azon véreztek el, illetve nem, hogy a szerkezet mennyire volt feszes, mennyire volt aládúcolva, hogy az idonként nyurga mondatok le ne csússzanak róla, tudjanak kapaszkodni valamibe.

Most nem bízott semmit sem a véletlenre a szerzo. Kemény keretbe ágyazva, építve a mu. Kerítés köré, sok kis ékelés.

Az irodalmi példák, példaképek, a nagy elodök-mesterek most is megjelenítodnek, dekódolhatók. Gyory nem teketeóriázik sokat. Elmondja, hogy kik a kedvencek, illetve bizonyos manírjaiban kikre emlékeztet, kik lehetnek az olvasó számára a kapaszkodók (Bret Easton Ellis, Osztrovszkij, Mészöly Miklós). Egy név azonban elhallgatódik (ez persze nem lenne baj), de nem, mégsem, egész nyilvánvalóan ott van a fejezetek közt, a szöveget szervezo tarotkártyák ötlete, amely — úgy gondolom — bizonyos Italo Calvinótól mentett, Az egymást keresztezo sorsok kastélya címu regényébol, ahol hasonló funkciót lát el ez a szekvencia.

A regény tehát bizonyos irodalmi szövegek, példák felol is lehetoséget ad az olvasásra.

A cselekmény lendületes bekezdéssel, igazi pörgéssel, dinamizmussal indul. Majd jön a kerékkutyával történo ütközés, a könyv egyik központi eseménye, amely mintha túlságosan, valósan megzavarta, megrázta volna az írót-dramaturgot, a lendület itt kicsit megáll, megtorpan, pár oldal erejéig még megpróbál drámába átmenni, keresni egykori vonalát, fonalát (mufaját?), ejtozik egy kicsit, de mint ahogy a fohos Simon, végül kénytelen elrebegni önnön halálát, végét.

De még épp idejében. Most ez itt muködik. Gyory lapjárása, igaz, kicsit sablonos, de egyébként remek. Kimért, pontos, precíz. Elegánsan ellensúlyozza ezzel a lezser beszédmódot, az idonként kicsit kevésbé stilizált mondatokat.

Gyory Attila tehát kelloen behúzta a gyeplot, lehet, talán túlságosan is, gondolok most a kissé kiszámítható végre (a halál amúgy is szörnyu, nemhogy félkövérrel szedve, egy regény majdnem utolsó szavának).

A jelek azonban biztatóak. Gyujtöm a pénzt. Várom a következot. (Kalligram, Pozsony 2002)

Mizser Attila