Kritikai megjegyzések Pénzes István Lant és kard című összeállításának ötödik kötetéhez

A Lant és kard című könyvsorozat immár ötödik kötete, mely Thököly Imre fellépésétől a reformkorig fogja át versben a magyar történelmet, a közelmúltban jelent meg a Lilium Aurum Kiadó gondozásában (Dunaszerdahely, 2003). Az előszó „rendhagyó munkának” titulálja a vállalkozást, s ehhez mérten kellőképpen hangoztatja is a szerkesztési elv újszerűségét. Természetesen ez máris vitatható, de az ilyen „reklámfogások” fölött hajlamosak vagyunk szemet hunyni, hiszen az efféle kegyes tódítások rendszerint az olvasó megnyerését célozzák, a captatio benevolentiae klasszikus alakzatára utalva. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy az összeállító, Pénzes István legfőbb mintája Benedek István Rendületlenül. A hazaszeretet versei című kiváló gyűjteménye (Officina Nova, 1989) volt, mely lényegében ugyanezt a feladatot és tervet teljesítette be, igaz, mindössze egyetlen, ám meglehetősen vaskos, közel ezer oldalas kötet keretein belül. A kötet nemes céljait aligha kérdőjelezhetjük meg, hiszen elvben oktatási segédanyagként éppúgy szóba jöhet, mint nemzeti-önismereti olvasmányként. A történelmi emlékezet egy alternatív válfajaként megnyitott szépirodalmi diszkurzus mindenképpen túlmutat az intézményes keretek közt megnyilvánuló történelemszemlélet kötelező egzaktságán, és olyan rendszert állít fel, melynek fényében akár az iskolai ismeretanyag is elevenebb élménnyé válhat. Természetszerűleg a történeti emlékezet poétikai dimenzióinak megnyitása nemcsak azért fontos, mert rámutat a művészi látásmód alapkarakterére, hanem mert termékenyen vesz részt a történelemszemlélet többszólamúságának kimunkálásában is.

2. Benedek István, az áldozat

A könyv paratextusai szerint a művet Pénzes István állította össze, ő írta a korrajzokat, lábjegyzeteket, ő készítette a név- és szómagyarázatokat. Pénzes maradéktalanul Benedek István módszerét követi, ugyanazokkal a szövegstruktúrákkal (korrajz, magyarázó jegyzet, szómagyarázat) operál, ami még önmagában véve nem is lenne problematikus. Sokkal nagyobb és szembetűnőbb a hasonlóság a két munka között, ha konkrét szövegegységeket vizsgálunk meg. Pénzes István Benedek szövegeiből (valamennyi szövegtípusra kiterjedően) sokszor és sokat emel át, ráadásul többnyire idézőjel nélkül, s általában alig jelentősebb módosításokkal. Néhány példa (az egyező szövegegységeket kurziválom, az eltérőket kövérrel emelem ki, az átfogalmazást aláhúzom):

Benedek István:

„A kuruc költészet nem szorítkozik a Rákóczi-féle szabadságharc idejére. Jóval előbb kezdődik, valamikor az 1670-es évek előtt, és tart a szatmári béke után is. (...) Thököly és Rákóczi rövid ideig tartó sikereit sokkal kevesebben énekelték meg, mint az azt követő sok szerencsétlenséget, bujdosást, kilátástalanságot.” (240.)

Pénzes István:

„A kuruc költészet nem szűkíthető le a Rákóczi-féle szabadságharc idejére. Jóval előbb kezdődött, még a Thököly nevével fémjelzett mozgalom előtti években, valamikor az 1670-es évek előtt (...). Thököly rövid ideig tartó sikereit sokkal kevesebben énekelték meg, mint a kudarcokat, majd az azt követő sok szerencsétlenséget, bujdosást, kilátástalanságot.” (18—19.)

Egy szinte újabb szó szerinti passzus átvétele után, amikor a szövegileg szinte szolgai hűséggel reprodukált Benedek István egy (talán) meglepőbb kijelentést tesz, mely szerint a következő verseket nem a nép fiai és nem is a közkatonák írhatták, lévén, hogy írni sem tudtak, Pénzes alighanem elbizonytalanodik, és az idézet konkrét kijelölése helyett egyszerűen odaveti: „állítja Benedek István”. Csakhogy a teljes bekezdést Benedek István állítja, jelöletlenül, meglehetősen ügyetlenül átírva, helyenként megcsonkítva, máskor bővítve, átszerkesztgetve.

A 110. oldal egyik szövegében Pénzes már etikus szerzőhöz méltóan idézi Benedeket (lám, így is lehet!), ám Benedek gyűjteményének címe és a konkrét helymegadás itt is említetlen marad. Benedek István (korántsem akarom csorbítani érdemeit) egyelőre nem olyan ismert személyisége a magyar kultúrának, hogy az odavetett „írja egy helyütt” fordulat önmagáért beszélne. A következő sorokban Pénzes azonban ismét feledi az idézőjelet, s még a fenti, ehhez képest csak átlagosan irritálónak mondható, homályos megadásmódot is elveti (az egyező szövegrészeket, akárcsak korábban, most is kurziválom): „Az irodalmárokat ez érthetően zavarja, az olvasóközönséget azonban pusztán az érdekli, hogy a vers jól sikerült-e, esztétikai igényüket kielégíti-e, függetlenül attól, hogy ki írta.” Benedeknél: „Az irodalmárokat ez érthetően zavarja, az olvasóközönséget azonban pusztán az érdekli, hogy a vers jól sikerült-e, szép-e, esztétikai igényüket kielégíti-e, függetlenül attól, hogy ki írta.” (241.). A kurzív szöveg világosan mutatja, Pénzes szövege (még csak nem is mutatis mutandis) szinte teljesen egyezik Benedekével, az egyetlen „szép-e” kiemelést leszámítva. Pénzes a Rákóczi-nótához írt kommentárban (220.) is ugyanígy, idézőjel nélkül él vissza Benedek kommentárszövegével: „Feltételezhetően nem a szabadságharc verse, hanem a bukását követő kései kuruc költészet igen értékes termése. (...) A 18. század legnépszerűbb éneke volt, szinte első nemzeti himnuszunknak tekinthetjük.” Benedek: „A Rákóczi-nóta (Jaj, régi szép magyar nép...) nem a szabadságharc verse, hanem a bukását követő kései kuruc költészet egyetlen értékes termése. (...) A 18. század legnépszerűbb éneke volt, szinte első nemzeti himnuszunk.” (262.)

Természetesen tovább is sorolhatnám a példákat, de talán ennyi is önmagáért beszél. Benedek István szövege (akárcsak könyvének alapötlete, szövegstruktúrája) szemérmetlen, alig leplezett plagizáció áldozatává vált. Ez a plagizációs gyakorlat lényegében a könyv minden szövegtípusára kiterjed, a jegyzetapparátus rekapitulációit alább vesszük szemügyre.

3. Nem létező szövegkritika, kritikátlan jegyzetek

Ha szöveget közlünk, idézünk, rendszerint mértékadó forrásból tesszük. E mértékadó források az úgynevezett kritikai kiadások, melyek elvben egy-egy szerző legjobb szövegverzióit közlik, illetőleg feltüntetik egy-egy szöveg változatait, olvasati variánsait. A kuruc kori és egyáltalán az alkalmi-politikai szövegközlések egyik alapkritériuma a forrás pontos jelölése, hiszen épp ennek a szövegvilágnak az esetében érvényes hatványozottan, hogy egy-egy vers szövegének önazonossága a nagyszámú variánsok és az erőteljes folklorizálódás rendszerében gyakorta kérdéses. Pénzes István nem jelöli meg forrásait, hacsak a felhasznált irodalom jegyzékét nem vesszük annak. A felhasznált források jegyzékében viszont véletlenül sem szerepelnek például a Régi Magyar Költők Tárának mértékadó kötetei vagy A kuruc küzdelmek költészete (válogatta és sajtó alá rendezte Varga Imre, Bp., 1977) című alapmű. Pénzes nem törődik a szövegkritikával, a szövegek nyelvi állapota sokszor tetszőleges, önkényes, gyakorta roncsolt vagy csonkolt, vagyis nagyrészt „használhatatlan”. Kéziratokat Pénzes nem használt, még akkor sem, ha A Magyarország romlásáról címen közölt szöveg alatt ott díszeleg: kézirat, 1670. A kézirat datálása mértékadó forrásaink (Varga) szerint így történik: „28 Aprilis Anno 1670”, ám a vers Pénzes által (és Benedek által ugyanúgy) használt címváltozata már utólagos kreáció, az eredetiben, azaz a kéziraton (a már emlegetett Varga Imre forráskiadása alapján) a Magyarországnak utolsó romláshoz közelgető állapatját kesergő ének cím szerepel.

A Zokogó sírással... kezdetű vers, mely inkább Jajszó, melyben édes hazánk romlását siratja egy poéta címmel ismert, szintén önkényes nyelvi alakváltozatot ölt, néha a metrum kívánalmait is semmibe veszi, pl. Pénzesnél: „Melyet írva nem látsz ausztriai házban.” Helyesen: „Melyet írván nem látsz Ausztria-házban.” Pénzes szövege megtöri a négyütemű tizenkettest. Elfelejti feltüntetni, hogy a szövegből csak részletet közöl, s érthetetlen módon éppen a Felvidékre vonatkozó szakaszokat mellőzi! Kimarad például a következő rész: „Sirathadd magadat, szegény Mátyusfölde, / Zokoghatsz sorsodon, két Csorló víz köze” (azaz: Csallóköz). Az „Elérkezék hozzád az nagy summa dika” sorhoz írt jegyzete tudományos regiszterben egyszerűen nem minősíthető: a dika szó Pénzes szerint azt jelenti: „napja”, a valóságban viszont az állami rovásadó korabeli neve. Mértékadó kiadásban summás dika szerepel, s nyilván ebben a konstellációban a summa sem „összegzés, összefoglalás”, ahogy a jegyzetíró véli. A versek kontextualizálását célzó magyarázatok is csak a felületen maradnak, mértékadó magyarázattal alig-alig találkozunk, jelen versünkről is el lehetett volna mondani (megfelelő minőségű szakirodalom birtokában) mondjuk azt, hogy Komlovszki Tibor szerint egy dunántúli prédikátor szerzeményéről lehet szó, az éneket 1700-ban írták, s a Kolonich Lipót nevével fémjelezhető protestánsüldözés egyik izgalmas dokumentuma stb.

A Rákóczi Ferenc bús énekébe értelemzavaró hiba került, a 10. sor helyesen: „Szándékokban tartóztasd meg” és nem „Szándékodban tartóztasd meg”. A „szándékokban” szó a helyes változatban a mai „szándékukban” szónak felel meg grammatikailag. A versben az irigyek megzabolázásáról és rossz szándékaik visszafogásáról, megakadályozásáról van szó — e célból fohászkodik istenhez a versben megképződő én. A negyedik sorban található „oltalamdat” szó sem egyszerű sajtóhiba, a betűcsere sem segít rajta, hiszen nem az „oltalmadat” szónak kellene szerepelnie a versben, hanem az „oltalmamat” szónak. Hiszen: „A keresztfán drága árom / Oltalmamat tőled várom!”. Krisztusnak aligha van szüksége önmaga oltalmazására... Pénzes az idézett szakasz első egységét is hibásan közli, a versben nem „áron”, hanem a mára sokkal nehezebben felfedhető konstellációt mutató „árom” szó szerepel. Krisztus ugyanis értünk szenvedett, az ő halála árán nyerhetünk üdvözülést, ő az, aki megfizetett helyettünk, bűneinkért.

A Thököly haditanácsa című úgynevezett voxoló vers (mely Thököly hadnagyainak voxait, azaz szavazatait szedi versbe, s afféle dramatizált, verses politikai publicisztikává gyúrja át egy konkrét tárgyalás nyomán) hasonlóan válik önkényesen módosítgatott, rendezgetett szövegkonglomerátummá. A nyitó négysoros kiiktatása hibának mondható, hiszen jobban kontextualizálná a szöveget, mint maga a Pénzes által írt kísérőszöveg. A vers megszakítását jelölő pontok kirakása teljesen esetleges, a szöveg nyelvi állapota sokszor minősíthetetlen. A „Több száz esztendőnél fegyverben nemzetünk, / Töröknek sincs Bécsért áldozatja vérünk” sorok ebben a verzióban érthetetlenek, sőt, ha jelenteni vélnek valamit, akkor épphogy az ellenkezőjét annak, amit a szöveg mértékadó források szerint mond, a második sor ugyanis helyesen: „Töröknek is Bécsért áldozatja vérünk.” Veselényi (a vershez írt Pénzes-kommentárban a név már Wesselényiként szerepel) Pál voxában a jegyzet („Győzelmet nem arathatunk”) véletlenül beletagozódik a versszakba, s így teljesen ellehetetleníti a szöveget.

A jegyzetapparátus kuszaságát és összeollózottságát is a kritikátlan forráshasználat okozza.

Márs a 37. oldalon pontatlanul „ókori római főisten”. Az ókori római főisten természetesen Jupiter. Mars a rómaiak egyik fő istene, atyja. Itt jegyzem meg, hogy Pénzes a 255. oldalon már elfogadhatóbb jegyzetet ír ugyanerről az istenről: „Mars, a háború istene a római mitológiában.” A Gyöngyösi Istvánnál (Thököly Imre és Zrínyi Ilona házassága) szereplő Sváda Pénzes jegyzetével ellentétben (37.) a római, és nem görög mitológiából származó Suada (vagy Suadela nevű) istennővel azonos. Suada pedig nem Szuda (sic!) görögül, ahogy Pénzes véli, hanem Peithó. A név görögösítése már csak azért sem helyes, mert az istennő neve a latin suadeo (tanácsolni) szóval rokon. A körítésszövegek nyilvánvaló hanyagságaira egy példát hozok csak: „A Bécset ostromló mintegy 150 ezer (!) török sereget...” — kezdi egy mondatát a szerző. Nyilván 150 ezres seregre gondol...

A jegyzetapparátus, mint ahogy azt már néhány fenti példa is bizonyíthatta, sokszor a nevetségesség határáig hibás, tévinformációkat közöl. Sokszor viszont el is marad. A Magyarország, Erdély, hallj új hírt... kezdetű versben például az összeállító azt megmagyarázza, hogy mit jelent a keressz (keresel) ige, ám hogy pl. a gyém vagy a buska szó mit takar, arról bölcsen hallgat (egyébként: az első várkapun levő sorompót, a másik kosarat jelent). A felvidéki részeket Pénzes itt is (mint szinte mindenütt) elhagyja, pedig a „Fordulj, Pozsony, Győr és Komárom” kezdetű szakasz egy felvidéki kiadvány éke lehetett volna. Az Erdélyi hajdútánc címen közölt szöveg (a cím itt is utólagos, a Rendületlenülben is így szerepel) sem járt túlságosan jól, Pénzes nem részletet közöl, hanem jelöletlen részecskéket, azaz részleteket. A szelektív magyarázatok közül a habarnica értelmezése egyértelműen hibás: valóban jelentett polipot is, de itt tejjel föleresztett leves értelemben használja a költő, a szó előtti „füles” jelző pedig a füles fazékra tett utalás (107—108).

Pénzes sokszor Benedek István jegyzeteit veszi át minimális betoldásokkal (pl. Bezerédi nótája).

Az összeállító nemcsak a sokverziós, számos artikulációt mutató kuruc kori szövegeinkkel bánik ilyen mostohán, nagy klasszikusaink nagyjából ugyanerre a sorsra jutnak. Vörösmarty Mihály Mikes búja című versében egy elírás termi az egész gondolatot ellehetetlenítő félreértést: „Melynek halma föld itt, ellenség földe”. A helyes változat: „Melynek halma föd itt, ellenség földe”.

Benedek Istvánnak Szász Károly A magyar irodalom újjászületése százados évfordulójára című verséhez írt jegyzetei is átkerülnek Pénzes jegyzetanyagába, mindhárom szinte szó szerint. Antevsz mindkét szerzőnél „Anteusz, a Föld fia”, aki Pénzesnél „a földre hullva mindig új erőre kap” (251.), Benedeknél „a földre hullva mindig újult erőre kap.” (297.) Szász, „a költő az Ágis tragédiája megjelenésének százéves fordulója alkalmából ünnepli Bessenyeit.” (Pénzes, 251; Benedek, 297). Ez utóbbi szakasz ismét plagizáció. Ez a gyakorlat amellett, hogy a szerzői etika minden eleme ellen vét, példátlan szemtelenséggel nézi tájékozatlannak az olvasót. Ezek után vitázzunk-e Pénzes olyan sommás irodalomtörténészi állításaival, hogy jelentéktelen az Ágis tragédiája? S ha vitázunk, Pénzessel vitázunk-e? Aligha.

Batsányi János A franciaországi változásokra című közismert versének második sora is egy szótaggal többre sikeredik, mint illenék, mind poétikailag, mind szövegkritikailag: „Nyögtök a rabságnak kínos kötelékében”. Helyesen: „Nyögtök a rabságnak kínos kötelében”. A központozás kérdését most ne is firtassuk. Verseghy Ferenc A marszíliai énekéből és Csokonai Vitéz Mihály Magyar! Hajnal hasad! című verseiből Pénzes is épp annyit idéz, mint Benedek. A kommentárt itt is korrigálnánk: a líra, epika, dráma nem műfaj, hanem műnem.

Berzsenyi Dániel A magyarokhoz című ódájában két sajtóhiba is éktelenkedik (ömleit szerepel öbleit, lormány kormány helyett), s ez mind arra figyelmeztet, hogy az alteritás szövegeinek közlésekor még fokozottabban kell ügyelni a pontosságra, hiszen az archaizmusok a mai olvasó horizontjából gyakorta eltérő pszeudo-értelmezéslehetőségeket sugalmaznak.

4. Minőség vagy mennyiség?

Benedek Istvánhoz hasonlóan Pénzes István is csatol szerzői életrajzokat a munkához Kislexikon címen. (A lexikon számos korrektori hibával is terhes — az első oldalon például azonnal hatot találtam.) Hogy milyen pl. a „főrangú költőtípus”, aligha derül ki, hogy Somlyó György „idehaza megkezdett egyetemi tanulmányai” mit takarnak igazán (Szlovákiában tanult volna?), az sejthető. Végül, de nem utolsósorban szólni kell a válogatás minőségéről is. Pénzes István kötetében, noha leszögezi, hogy ez nem „szép versek” gyűjteménye, számos kifejezetten dilettáns szöveget is szerepeltet. Benedek István könyve nem esett ebbe a hibába. Rossz verset érdemes-e a populáris olvasóközönség, illetőleg az e könyvvel vélhetőleg megcélzott diákság elé tenni? Szentimrei Jenőt fizikai fájdalom olvasni, sorai a vers alapkritériumait sem elégítik ki, álljon itt egy példa: „Fejedelem urunk az ország gyűlését / Ónodra hivatja, / S áruló Rakovszkit az ónodi mező / Miszlikbe vágatja.” Egy másik leginkább feledésre méltó verselgető (vannak páran) Vértessy Jenő, aki porlepte, csikorgó, összetákolt verselményeit viszonylag korrekt formába szedni is képtelen. A rossz vers közlése nem igazán magyarázható semmivel, főként reprezentatív nagyjaink, nemzeti géniuszaink társaságában. A mennyiség egy ilyen gyűjteményben nem lehet cél, kivált azért sem, mivel a kor valamennyi Pénzes által újraközölt szövegét már közreadták. Nem első közlésekről van szó, hanem újraközlésekről, s az újraközlés kritériumrendszere az alapos szelekció. Pénzes könyve szakmailag maximálisan elhibázottnak mondható: plagizált szövegegységek váltogatják egymást új hadrendbe állítva, a szövegek önazonossága kérdéses, a jegyzetapparátus gyakorta félrevezető vagy hibás.

Csehy Zoltán