Közös tragédiánk

Az idei Budapesti Könyvfesztiválra jelent meg a losonci szüle?tésű, ma a németországi Freiburgban élő építész Hidasi (eredetileg Heksch) József visszaemlékezése Losonctól – Losoncig. Egy város, egy család és egy fiatal túlélő története címmel. Egy tizennégy éves fiatal túlélőé, aki családjával együtt zsidó származása miatt járja meg a poklot. A kötetet kilencéves kisöccse emlékének ajánlja, „aki nem tudta, miért történik ez vele”. A kisöcs az auschwitzi haláltáborban pusztult el édesanyjával együtt, édesapja pedig Kópházán fejezte be életét embertelen és méltatlan körülmények között.

Arról, hogy majdnem hatvan év múltán mi késztette a kötet megírására, a következőképpen vall a szerző: „Nem hagyhatjuk cserben az eddig legésszerűtlenebb őrület egyetlen áldozatát sem, aki a huszadik század hatalmas temetőjében találta meg örök békéjét, és aki csak akkor élhet tovább, ha nevét újra visszaadjuk. Ők nem békében haltak meg, szeretteik között, nem váratlan szerencsétlenség, hanem a beteg lelkű társadalom irigysége, kapzsisága oltotta ki tervszerűen az életüket.”

Hidasi József 1929-ben Losoncon, egy „vidékies hangulatú, nagypolgári miliőben” látta meg a napvilágot. A tizenötezer lakosú város lakosságának a zsidóság körülbelül a 20 százalékát alkotta. A szerző apai ükapja, Heks Lipót szűcsmester valószínűleg Balassagyarmatról költözött egykor Losoncra, ahol 1854-ben kapott végleges letelepedési engedélyt. A dédnagyapa, akitől a szerző keresztnevét örökölte, már a tehetős és befolyásos városi polgárság körébe tartozott, épületfaraktárt ala?pított, a „fadepót”, mely 1941-ig működött. Az anyai nagyszülők szintén tehetős losonci polgárok voltak, a nagyapa alapította meg az Első Losonczi Likőr- és Rumkülönösségek Gyárát. Mindkét család jelentősen hozzájárult tehát a város gazdasági fejlődéséhez.

A szerző szülei emancipált zsidók voltak, a származás kérdése nem volt téma a családban. 1935-ben még nem volt hatéves, amikor iskolába került: „Zsidó elemi iskolában ültem, ahol magyar nyelven tanítottak. Először álltam szemben »zsidó eredetem« tényével, s erre otthon nem készítettek fel a szüleim (…) Először vált világossá, hogy azok közé az emberek közé tartozom, akiket a köznyelv »zsidónak« nevez, illetve minősít.” Az 1939/40-es tanévben lett a református gimnázium diákja, éppen a tanévnyitó napján tört ki a második világháború. Az antiszemitizmussal ekkor már egyre gyakrabban szembesül az akkori kisdiák. 1943 nyugtalan légkörében konfirmált a reformátusoknál. A sárga csillag viselése 1944. április 5-től vált kötelezővé. A losonci református egyház azonban megtiltotta ennek viselését, a templomban, az iskolában és egyéb papi és közösségi épületekben is. „Amikor megkezdődtek a városban a magyar csendőrök és magánszemélyek által kezdeményezett fosztogatások, zsarolások, tiltakozások csak intellektuális körökből és a református egyház részéről hangzottak el” – idézi fel a szerző. A nehéz időkben Kövy Árpád és Böszörményi László volt a helyi református lelkész, akik emberiességükről adtak tanúbizonyságot. „Ma, hat évtized után, ha fiaikkal találkozom, feléled bennem a régi illúziókkal átitatott világ, amelyben valamikor mindnyájan együtt éltünk” – írja a szerző. Anyai nagyapja, a nehéz vészjósló napokban naivan azt mondogatta: „Nekünk nem történhet semmi bajunk, elég bizonyítékunk van arra, hogy mindig hű magyarok voltunk”. 1944. május 20-án költöztek a gettóba, ahol fültanúja volt édesapja kínvallatásának, amelyet egy Perlaky nevű magyar csendőrtiszt vezetett: az áldozatok talpát szöges botokkal verték, hogy megtudják tőlük, hová rejtették el vagyonukat. „Egy óra múltán hozták haza apámat egy négykerekű, nem éppen erre a célra szolgáló taligán” – emlékezik. A még sebesült, járni alig tudó apjával indítják őket többedmagukkal munkaszolgálatba Jolsva felé, ahonnan majd rövidesen a Kárpátokba szállítják őket.

A zsidóüldözés során a nácik lehetővé tették, hogy a helyi lakosságnak módjában álljon a zsidók kifosztása, így ezáltal az anyagi haszon reményében nagyon sokan készek voltak az együtt?működésre, sőt a kegyetlenkedésre is. Nagyon sok zsidó túlélő említi visszaemlékezésében, hogy a magyar csendőrök és a katonák, valamint a polgári lakosság is nagy mértékben igyekeztek kihasználni ezt a lehetőséget. A tizennégy éves Hidasi Józsefnek is bőven kijutott mindebből. Az egyik tisztviselő a „be?sorozáskor” észrevette a karóráját, és visszarendelte őt. „Magának órája van a karján, vegye le és mutassa meg! – mondta parancsoló hangnemben és elkobozta a karórámat (…) mélyen megrázott ez az eset. Egy tisztviselőtől nem vártam ilyen nyílt rablást egy fiatallal szemben.”

A gyermek Hidasi József nem is sejtette, hogy édesanyja és kisöccse már kilenc nappal távozásuk után Auschwitz gázkamráiban lelték szörnyű halálukat. Később édesapjától is el kell válnia, kalandos körülmények, halálos veszélyek között jut el Budapestre. Különböző helyeken bujkálva itt éri meg a háború végét is rokonaival. Reménykedve várja vissza édesapját, mindhiába. Elvesztését a mai napig nem tudta kiheverni: „Hiányzott, mint láncszem a folytatólagosságban, hiányoztak ismeretei a múltból, hiányzott egyénisége, jövőbe látása, elhatározottsága. Hiányzott mindenkinek, mind Losoncon, mind Budapesten, Bécsben és Buenos Airesben és még ma is nekem, Freiburgban. Hiányzik mindenhol, ahová megyek.”

Hidasi József könyve hű krónikája egy adott korszaknak, az első olyan visszaemlékezés, amely egy magyar zsidó szemszögéből írja le egy szlovákiai magyar város magyar zsidóságának tragédiáját, s egy polgárváros fokozatos hanyatlását. Részletes képet kaphatunk az egykor virágzó polgárváros társadalmi életéről, politikai és vallási viszonyairól, az impériumváltás időszakáról, s a szerző „városképi barangolásainak” köszönhetően a város akkori építészeti sajátosságairól is. „Én más szemmel jártam az utcán, sokszor kerülőutakat tettem, hogy egy új épületet megnézzek. Ébredezett bennem a vá?ros?tervező” – emlékezik.

Ember Mária 1974-ben megjelent Hajtűkanyar című, a vészkorszakról szóló önéletrajzi ihletésű regényének első oldalán a következőket olvashatjuk: „Ennek a könyvnek a tárgya nem »a« zsidó sors. Amit ez a könyv elbeszél, az a magyar történelem.” Ezek a sorok ugyanúgy érvényesek Hidasi József könyvére is, azzal a módosítással, hogy az ő visszaemlékezésének tárgya a (cseh)szlovákiai magyar történelem, a (cseh)szlo?vákiai magyar sors. Ő és családja is ehhez a közösséghez tartozott, ha ez a közösség megtagadta is őket.

„Engem, aki a magyar társadalomba szívesen beilleszkedtem volna, aki ebben a városban a család ötödik generációjaként születettem, és még több generációval ehhez a kultúrához kapcsolódtam, ahol a családom generációról generációra anyagi alapokat teremtett, hogy ennek az országnak hű és lelkes lakója legyek, most 14 éves koromban halálra ítéltek, mert egy saját hibáiból tanulni nem akaró, vesztes nemzedék bosszút lehelt, elégtételt követelt egy téves ideológia alapján. A hazaárulók nem mi voltunk, a haza árult el minket, kiárusított idegen érdekekért idegen köve?te?lésekre” – írja az egyik fejezetben a szerző.

Az ő ügye mindnyájunk ügye. Ideje lenne végre szembenézni a ténnyel, hogy a (cseh)szlovákiai magyarok között is voltak olyanok, akik tevékenyen részt vettek a zsidók kifosztásában, sőt meggyilkolásában is (a komáromi zsidó temetőben például egy síremlék 114 áldozat nevét őrzi, akiket a helyi nyilasok 1945 elején gyilkoltak meg). A holokauszt, a zsidóüldözés sem a vagonokkal kezdődött, hanem az emberek fejében, az antiszemita megnyilvánulásokkal, a zsidóellenességgel. Ez az eszme egy ideje egyre erőteljesebben terjed és fertőz a szlovákiai magyarok körében is, s a hangadók egyre merészebbek. Tudatosítanunk kell, hogy mind a Magyar Gárda, mind pedig a szlovák Pospolitosť megléte és tevékenysége, az egyre terjedő antiszemita megnyilvánulások a mi ügyünk is kell, hogy legyen, s ezek ellen nekünk is tiltakoznunk kell, mert felelősségteljesen gondolkodó ember nem hunyhat szemet ezek fölött az aggasztó jelenségek fölött. Egy olyan kisebbségi közösség tagjai pedig, akiknek felmenőire egykor szintén rásütötték a kollektív bűnösség bélyegét, saját maguk is megtapasztalhatták, mit jelent jogfosztottnak, kirekesztettnek és bevagonírozottnak lenni (azzal a nagy különbséggel, hogy a zsidókkal ellentétben ők szerencsére nem haláltáborokban fejezték be életüket, a Csehországba deportáltak visszatérhettek, s az áttelepítetteket sem fosztották meg életüktől), szóval egy ilyen közösség tagjai fokozottabb érzékenységgel kell(ene), hogy viseltessenek minden jog- és emberellenes eszmével szemben. Csak akkor várhatjuk el joggal a részvétet és az együttérzést másoktól, ha magunk is szót emelünk a másokkal szembeni diszkrimináció és gyűlölködés ellen. A tisztesség és a becsület mindenképpen így kívánja.

(Hidasi József: Losonctól – Losoncig. Egy város, egy család és egy fiatal túlélő története. Budapest, Múlt és Jövő Lap- és Könyvkiadó, 2008, 278 old.)