Könyvet már csak végszükség esetén veszek kézbe

JOZEF VARNUSZ

A buddhizmus a múlt század kilencvenes éveiben nagyon népszerű lett Európában. Ön szerint összeegyeztethető a buddhista életfelfogás az európai kultúrával és életstílussal, vagy csak felületes, félreértelmezett próbálkozásokról van szó?

A buddhista filozófia rendkívül rugalmas és befogadóképes. Ott, ahol sehogyan sem tudott mélyebb gyökereket ereszteni, sem vele volt gond, hanem azzal a közeggel, amely nem tudta felfogni, hogy a buddhista gondolatrendszer nem jelent veszélyt. Indiában, ahol a buddhizmus világra jött, csak rövid ideig maradt meg, mivel a merev kasztrendszerre épülő hinduista vallási és politikai irányzatok elfogadhatatlannak tartották egy olyan filozófia megtűrését, amely nem ismer el társadalmi osztályokat... A buddhizmus, ha már nyugaton vallásnak nevezik, semmiképpen sem jellemezhető misszionárius, térítő vallásként. Ha Európa és a buddhizmus viszonyát vizsgáljuk, a következő kérdéseket fel kell tennünk: Mi az, hogy Európa? Mi az európaiság lényege? Mitől lesz valaki európai? Talán a vallási hovatartozásától? Teljes mértékben azonos az európai civilizáció a keresztény vallással? Ha a válasz igen, akkor viszont mit jelent az, hogy keresztény, milyen elemekből építkezett a keresztény spirituális kultúra, s a világ mely tájairól származtathatók ezek az elemek? Merthogy azt a térséget, ahol a kereszténység legősibb formái létrejöttek, Ázsiának hívják...

Ázsiából ilyen vagy olyan formában szüntelenül érkeznek valamilyen ihletek, hatások, befolyások. Nemcsak a vallás és az ezotéria terén, hanem a kultúrában, sőt gazdasági és politikai szinten is. Ez már Európa végét jelentené, ahogy azt Dosztojevszkij, Szolovjov, Spengler vagy Hesse megjósolta?

Csak megismételni tudom a fentebb elhangzott egyik kérdésemet: Mi az, hogy Európa? Szerintem Európa, az európai kultúra nem fog eltűnni a föld színéről, csak éppen összemosódik azzal, amit Ázsia kínál és ami az európai ember számára hasznosnak mutatkozhat. Itt elsősorban a pszichoterápiára gondolok, hiszen a buddhista pszichológia, amely a meditációs technikákkal kapcsolatos írások része, már évszázadokkal a freudi és jungi pszichoanalízis előtt nemcsak vizsgálta és értelmezte a tudatalattit, hanem bizonyos eljárásokat és megoldásokat is talált azoknak a mélylélektani problémáknak az orvoslására, amelyekkel a pszichoanalízis még ma sem képes megbirkózni. De visszatérve Európa és Ázsia viszonyához: a szellemi és a gazdasági összemosódás már folyamatban van. Ma már egyáltalán nem beszélhetünk ún. hagyományos, művelt Európáról. S nemcsak azért, mert azt – persze, ha egyáltalán volt valaha olyan s nem csak a nosztalgiára és illúzióra áhítozó képzelet szülte – elpusztították a világháborúk és totalitárius rendszerek, hanem azért sem, mert a második világháború után a vén kontinensen hatalmas méreteket öltött az amerikai kultúra, amely viszont hatalmas mennyiségű nem európai elemet tartalmaz. S hozzá kell tenni azt is, hogy sok európai éppen amerikai buddhista mesterek és könyvek hatására vált buddhistává. Pozsonyban például két működő buddhista iskolához lehet csatlakozni – az egyik a Soto Zen vonalat követi; ennek egyik legkiemelkedőbb mestere a japán Sunrju Szuzuki volt, aki az Egyesült Államokban tevékenykedett. A másik vonal a tibeti Karma Kagjü iskola, amelyhez a szintén elhunyt Csögjam Trungpa Rinpocse tartozott, ő alapította az USA-ban a Naropa Egyetemet. De újra visszatérve Európa és Ázsia viszonyához: itt van például a globalizáció. Mellőzzük most egy pillanatra azt a tényt, hogy a globalizáció ideológiája mögött különböző tőkeközpontú csoportok keresendők, s gondoljunk csak arra, hogy a globalizáció alapgondolata az egységes világ, az egységes civilizáció. Nos, hogy ez a közeli jövőre nézvést jó-e vagy rossz, azt most nehéz egyértelműen eldönteni. Az azonban biztos: egyazon bolygón élünk, akár elpusztítjuk, akár nem. Az űrből is különböző veszélyek leselkednek ránk, de veszélyek mindenekelőtt belső univerzumainkban rejlenek. A velük vívott harcban sokat segíthet a buddhizmus. Például az a formája is, amelyik Amerikából – a masszív amerikanizáció következményként – került Európába.

II. János Pál pápa egyszer kijelentette, hogy a buddhizmus ateista vallás...

Ez így nagyon félrevezető. A buddhizmus elismeri az istenek létezését, csak éppen, ahogy Ole Nydahl láma mondta, a buddhisták az isteneket megbízhatatlannak, szeszélyesnek tartják. Buddha szerint lehet, hogy az istenek hatalmasabbak, mint az ember, szellemileg azonban nem fejlettebbek, s így talán egyedül az embernek van esélye arra, hogy megszabaduljon szeszélyeitől, tudatlanságától... S ez több, mint amire az istenek képesek, még akkor is, ha az ember esendő és halandó. Az ember nagy erőfeszítések árán elérheti, hogy végül kilépjen az újjászületések körforgásából, hogy ne térjen vissza a lét siralomvölgyeibe, mivel az élet, valljuk be töredelmesen, egyáltalán nem akkora főnyeremény, amint azt nap mint nap állandóan hangoztatják körülöttünk, s az istenek, sajnos, saját szeszélyeik öröklétére vannak kárhoztatva...

Létezik egyfajta modern vagy posztmodern buddhizmus?

Az ilyen jelzők használatát teljességgel alaptalannak vélem. Ugyanúgy, mint az olyan meghatározásokat, amelyek szerint a buddhizmus vallás, vagy hogy ateista vallás. A buddhista világértelmezés szempontjából teljesen mellekés, hogy valaki hívő-e vagy sem, és az is lényegtelen, van-e isten vagy nincs. Amíg nem vagyunk hajlandók és képesek arra, hogy elménkben csendet és nyugalmat teremtsünk, addig fölösleges istenről, lélekvándorlásról, miszticizmusról elmélkedni, spekulálni... A lét szenvedéssel teli, szenvedésünk viszont annál nagyobb, minél tudatlanabbak vagyunk. Tudatlanok pedig azért vagyunk, mert elhisszük saját magunk gyártotta megalapozatlan világértelmezéseinket ahelyett, hogy értelmezések nélkül próbálnánk felfogni a világot. Ez a buddhista tanítások lényege. Elavulhat ez a lényeg? Vagy: lehet ezt a lényeget modernizálni? Így hát, ami a buddhizmus leglényegét illeti, nincs és soha nem is lehet modern vagy posztmodern buddhizmus. A buddhizmus állandóan időszerű, s ezt, úgy vélem, elég meggyőzően alátámasztja a buddhizmus története és számos megnyilvánulása különböző kultúrák művészetében... Európában a buddhizmus, ha nem számítjuk az iszlám misztika, a mithraizmus és a gnosztikus keresztény szekták bizonyos tanításait, egyértelműen valamikor a 18. és a 19. század között jelent meg. A 19. században például Schopenhauernál és Nietzschénél. Később különböző okkultista csoportok tették magukévá. Nem keltett azonban nagyobb feltűnést. Csak a második világháborút követően, részben az amerikaiaknak köszönhetően terelődött jobban a figyelem a buddhista tanok irányába. Az, amit a mai európai ember a buddhizmusról amerikai forrásokból megtudhat, formájában más, mint amit az ősi szövegek közvetítenek, de a lényeg változatlan marad. Ez a fontos.

Miért lett buddhista? Talán csalódott a kereszténységben?

Így ez is nagyon félrevezető megállapítás volna. Bizonyos mértékben persze csalódtam. Tudja, én kisgyermek korom óta nagyon buzgó hívő voltam. De aztán fokozatosan, úgy, mint Buddha, én is kezdtem felismerni, milyen az, ami a dolgok, jelenségek felülete alatt rejtőzik. S rájöttem, hogy a keresztény vallásban nem találok többé kielégítő válaszokat. Persze az, amit Jézus hirdet, sok mindenben rokon kapcsolatban van a buddhista tanokkal. Csak éppen nincs benne rendszer, amely legalább részben biztosítaná számos félreértés és túlértelmezés elkerülését. Annak a rengeteg kétértelműségnek és homályos tartalomnak, ami a keresztény tanításban található, megvan a maga szomorú gyümölcse: politikusok, vezérek, bankárok hivatkoznak Krisztusra, s közben háborúkat indítanak... A keresztény tanok nyilván lehetőségeket biztosítanak arra, hogy a farkas báránybőrbe bújhasson. Azt hiszem, ugyanez a buddhizmusról nem mondható el...

Abból, ahogy fogalmaz, kitűnik, hogy tájékozott a vallástörténet terén...

Csupán a tényekre hagyatkozom. Nem hiszem, hogy az olvasó számára hallatlan, rendkívüli, eddig ismeretlen dolgokról beszélnék. Visszavonult, szerzetesi életemben van ugyan időm bőven arra, hogy művelődjek, olvasgassak, de nem volna összhangban a buddhista életvitellel, ha túlzásba vinném a tanulást. Régebben sokkal többet olvastam regényeket, vallásos szövegeket, bölcseleti értekezéseket... Mostanában már inkább csak használati utasításokat, szakkönyveket, szakácskönyveket. Persze, itt-ott szépirodalmat is olvasok, de nem hagyom, hogy az olvasmány érzelmileg vagy szellemileg bekebelezzen...

Beszéljünk hát a szerzetesi életről. Önt ugye egy ázsiai kolostorban avatták fel. Ott kapta a Szarmung nevet?

Igen. Tudja, a tibeti buddhizmusban egyáltalán nem szokatlan, hogy a szerzetes felveszi a kolostor nevét. Például Tarthang Tulku is felvette a Tarthang kolostor nevét. A kolostort, amelyben szerzetes vált belőlem, Szarmungnak hívják.

S hol található ez a kolostor?

A pontos helyét nem adhatom meg. Annyit azonban mondhatok, hogy nem Kínában, s nem Indiában található, viszont közel Tibet határához.

Gyanúsan hangzik...

Pedig nem az. A Szarmung kolostor valóban létezik. S mondok még valamit: kifejezetten a nyugatról érkezők számára üzemeltetik. Ezt Gurdjieff is tudta, akinek sikerült eljutnia a kolostorba, amint azt a Találkozások rendkívüli emberekkel című könyvében leírja.

Gondolom, ahhoz, hogy az ember egy időre félrevonulhasson az említett kolostorba, nem kis pénzösszeg szükségeltetik...

Ez nem így működik. A kolostor vezetőinek csak egyetlen követelményük van: mindenki hozzon magával annyi élelmiszert, amennyit elbír, s ossza meg a kolostor többi lakójával. Nem kis feladat...

Az osztozás?

Nem. Az élelmiszerkészlet felcipelése.

Értsem ezt úgy, hogy aki nincs jó kondiban, az ne is keljen útra?

Minden buddhistának csak egy kérése van az életben: hogy lehetőleg ne kelljen útra kelnie...

Ön viszont mégis útra kelt...

Az attól függ, mit nevez útnak. Én az utazással kapcsolatos kellemetlenségeket, a test megpróbáltatásait nem nevezem útnak...

A kolostori élet, főleg szélsőséges természeti viszonyok között, megköveteli, hogy az ember jó formában legyen, nemde?

Igen. Végzünk bizonyos testedzést.

Részletesebben is kifejtené, hogy milyen gyakorlatokról van szó?

Csak durva körvonalakban beszélnék róluk. Nem tanácsos ugyanis, hogy mesteri felügyelet nélkül bárki is belekezdjen ilyesmibe. Gyakorlataink zöme az ősi harcművészetek és a modern testedzés ötvözetéből építkezik. Mivel ez a rendszer nyitott, állandóan változásokon, módosításokon, korszerűsítéseken megy át. Nagy szerepet kapnak a lassú és lágy mozdulatok, mozdulatcsoportok. A nyugatról átvett gyakorlatok beépítése szakavatott mesterek segítségével történik, mivel a nyugati tornákban sok a gyors és értelmetlen erőfeszítés, ami, természetesen, gyakran káros hatással van azokra, akiket az hajt, hogy a legrövidebb időn belül minél látványosabb eredményeket érjenek el. Az ilyen hozzáállás nálunk teljes mértékben elfogadhatatlan. Nem vetjük meg a nyugati tornagyakorlatokat, kivonjuk belőlük azt, ami nem káros, s amit összhangba hozhatunk az ázsiai ősi rendszerekkel. Egyedi gyakorlatrendszer van kialakulóban, amellyel részben már Gurdjieff is megismerkedett, s hatással volt az általa kiépített úgynevezett szent táncokra. Egyelőre azonban nem terjesztjük a kolostorban gyakorolt tornákat, ezért az olvasó sehol sem juthat olyan könyvhöz, amelyik a Szarmungban végzett mozgásgyakorlatokat tárgyalná. Hogy mégis némi képet kapjon róluk, ajánlhatom azt a rengeteg irodalmat, amely a tajcsiról, az Öt tibetinek nevezett rendszerről, vagy éppen a Kum-Nye gyakorlatokról szól. Továbbá a Gurdjieff szerzeményeit tartalmazó cédék is hozzáférhetők, s akinek alkalma nyílik rá, feltétlenül nézze meg Peter Brooks Gurdjieff életéről szóló, Talalkozások rendkívüli emberekkel című filmjét. A filmben elég nagy teret kapott a „szent táncok” és a szent mozdulatok bemutatása...

Az elmondottak alapján úgy tűnik, a Szarmung esetében nem hagyományos értelemben vett buddhista kolostorról van szó...

Ez bizony igaz.

Akkor ez kísérleti kolostor?

Így is lehetne jellemezni, némi túlzással... A szellemi élet, az elme felszabadításáért folytatott harc mindenképpen nagy és nem éppen veszélytelen kaland, tehát kísérlet az emberi lehetőségek határainak megtapasztalására...

Vissza fog még térni a Szarmung kolostorba, vagy Szlovákiában szándékozik maradni?

Nem vagyok benne biztos, vajon valaha is visszatérek-e. Szlovákia a hazám, itt élnek szüleim, barátaim, számos kedves ismerősöm. Egyre jobban foglalkoztat a gondolat, hogy itt, Közép-Európában megpróbáljak alapítani egy olyan kolostort, amely a Szarmung hagyományait követné...

Merész elképzelés. Az elöljárói beleegyezésüket adták?

Persze. De óvatosságra intettek.

Ez, azt hiszem, érthető. S miért éppen Szlovákiában szeretné meghonosítani a Szarmungban elsajátított tanokat?

Lehet, hogy közhelynek hangzik, de Európának ez a vidéke még mindig viszonylag érintetlen a fejlett nyugati országokhoz képest. Ez az érintetlenség, vagy ha úgy tetszik, elmaradottság, megkésettség, valamiképpen garantálja a szellemi érzékenységet és nyitottságot.