Kontextusok nyitott játéka

Bónus Tibor könyvének címe (Garaczi László) roppant egyszerűnek tűnik, mégis nehezen megválaszolható kérdésekre nyit rálátást. Látszólag mi sem kézenfekvőbb, mint a vizsgálandó szerző nevének címbe emelése. A szerző neve mint könyvcím egyrészt bevett szokás a Kalligram Tegnap és Ma sorozatában, másrészt a név referáló jellegénél fogva félre nem érthető módon jelöli tárgyát. De mi is ez a tárgy? Garaczi László, a szerző, a hús-vér ember? Aligha. Ha rá kíváncsi az olvasó, csalódni fog. Garacziról, az empirikus szerzőről mindössze néhány sort talál majd a könyv függelékében. Garaczi művei? (Halkan, bizonytalanul, tétovázva): igen. Azzal a megszorítással, hogy e szövegekről mint önmagukkal azonos tárgyakról itt és a továbbiakban nem beszélhetünk. Könyvében Bónus Tibor nem felejti el többször hangsúlyozni, hogy az értelmezés kontextusfüggő, minélfogva a szöveg jelentése sohasem ragadható meg önidentikus voltában, mindig csak valami felől tárulhat fel. Ezért lesz megkerülhetetlen értelmezői gesztus számára a kontextusok nyitottságának, áthelyezhetőségének, össze nem illésének akceptálása. Garaczi László szövegei, amelyek értelmezésére Bónus vállalkozik, ennek példázására módfelett alkalmasnak mutatkoznak.

A könyv öt hosszabb fejezetre tagolódik. Az elsőben az értelmező Garaczi első három kötetével kapcsolatban (Plasztik, A terület visszafoglalása a madaraktól, Tartsd a szemed a kígyón!) fogalmaz meg fontos észrevételeket. Figyelme elsősorban arra összpontosul, hogyan és milyen mértékben voltak képesek e szövegek a költészeti hagyomány újrarendezésére. A második fejezet centrumában a megjelenésekor élénk visszhangot kiváltó Nincs alvás! című prózakötet áll. Amint azt Bónus is megjegyzi, Garaczi ennek a kisprózai gyűjteménynek a recepciója nyomán került a kortárs magyar irodalmi kánon meghatározó szerzői közé. A kanonizálódási folyamatról árnyaltabb képet ad az értelmező: a Tartsd a szemed a kígyón!-t például nem tartja a negyedik kötetnél kevésbé jelentősnek, a Nincs alvás! sikerét pedig a megváltozott irodalmi szövegtérrel hozza összefüggésbe. Garaczi említett köteteivel egy új irodalmi köznyelv térnyerését regisztrálja, s ennek megfelelően relativálja az 1986-os korszakhatárt. A harmadik fejezetben az önéletírás szövegszerű újraírásának technikáit figyelmezi két Garaczi-regényben (Mintha élnél, Pompásan buszozunk!). A könyv utolsó harmadában pedig a szerző drámáiról nyújt beható elemzést, különös tekintettel a Mizantróp címűre, amelyet külön fejezetben tárgyal. Az elemzésekről elmondható, hogy következetes, bár nem könnyen olvasható fogalmi nyelven íródtak, s igyekeznek a még alakuló Garaczi-opust magyar és világirodalmi kontextusok „játékba hozásával” beszédessé tenni.

A működésbe hozott teoretikus háttérnek köszönhetően Bónus könyve olyan interpretációelméleti (és gyakorlati) kézikönyvként is olvasható, amely nem tekinthet el saját történetiségétől. Már csak azért sem, mert szerzője aktív részese volt a kilencvenes évek közepén lezajlott kritikavitának, amely — talán nem véletlenül — éppen Garaczi Nincs alvás!-a kapcsán robbant ki. Noha az értelmező már elmúltként (lezártként?) tekint akkori szerepére és állásfoglalására (53.), ennek nyomai átütnek, megmutatkoznak a mostani értelmezések felületén. A diszkurzív (harc)mezőn való térnyerést elősegítő, interpretációs (had)állások elfoglalására tett manőverei számomra a kritikavita nem is oly régi tapasztalatainak újramozgósítását jelentették. Bónus ugyanis nemcsak értelmez, hanem mindeközben helyet is csinál magának. Elgondolkodtató, hogy Garaczi majd minden korábbi értelmezője olyan dilettáns volt, aki „kívül rekedt” (69.), „gyanúba keverhető” (109.), „nem észlelte” (168.)… A jobban tudás attitűdje nemigen hozható egy szintre azzal a deklarált alapelvvel, mely szerint „egyetlen olvasás sem más, mint jelentések önkényes belevetítése a szövegbe, amely felismerés, önmagára is érvényes lévén, saját igazságát is allegorizálja.” (28.) Az értelmezés önkényének elismerése eleve kizár bármiféle totalizációt. Egyúttal pedig arra is figyelmeztet, hogy két értelmezés közötti értékkülönbség feltételezése mindig önkényes marad. (Kalligram, Pozsony 2002)

Keserű József