Klónok az irodalom piacán – 8.

Eredetileg nem így akartam kezdeni ezt a fejezetet, hanem úgy, hogy fölemlegettem volna: ezeken a hasábokon már volt szó Ottlikról és Esterházyról, s emlékeztetőül utaltam volna arra, hogy milyen összefüggésben is említődtek meg ezek az írók — na persze, szerénytelenül magamat idézve. E bevezető sorok után eredetileg Ottlikról és Esterházyról szólt volna a fejezet. Az ürügyet egyébként, mármint a két író közötti összefüggést a rovat címe szolgáltatta volna, vagyis az, hogy vannak az irodalomnak ismerős helyei, bejárt útjai, kitaposott nyomai, egy szokott meder, mely hol ezzel, hol meg amazzal az irodalmi szöveggel töltődik meg, s bizony, megesik, hogy nemcsak a forma tekintetében nem tapasztalni nagy eltéréseket, még a tartalomban sem, hogy ilyen elkoptatott szakkifejezésekkel fejezzem ki magam, mint amilyen a forma meg a tartalom, most, a megújult mellékletben.

Aztán elolvastam, amit ennek kapcsán már egyszer írtam: „De az azonosság valóban csak látszólagos, hiszen még ugyanaz a szerző sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, vagy ha mégis, az már nem ugyanaz a folyó és nem ugyanaz a szerző.” ĺrtam pedig ezt nem is olyan rég, s örülök neki, hogy ezt írtam, mert most kint vagyok a vízből. Igaz, a mondatot be kellett gépelnem megint, mert ez egyszerűbbnek tűnt a kikeresésénél és a beollózásánál, de legalább már kitalálni nem volt muszáj, elég volt csak lemásolni. És tényleg: itt, ezen az új helyén más ez a mondat is. A szakma erre azt mondaná, hogy az azonos szöveg a megváltozott szövegkörnyezetben elveszti önazonosságát.

A sorozatnak ez a fejezete így alakult, s nem másról szól, mint arról, hogy a klónozás céljára legegyszerűbb szövegalany az ember saját szövege. Az önidézésnek számos célja lehet, a szerző például így kívánja felfrissíteni olvasói emlékezetét. Az indíték meg alighanem a szerző jó emlékezőtehetségében keresendő: közlés közben minduntalan eszébe jut, hogy hiszen ő ezt már egyszer megírta. Ennek a felidéző visszautalásnak a technikáját leggyakrabban a nevelő célzatú irodalomtörténet aknázza ki, s képviselői közül számomra — az általam ismertekre vonatkoztatva — Turczel Lajos alkalmazza programszerű rokonszenvességgel. Emlékezetem szerint tanulmányai közt nem akad olyan, melyben valamely korábbi tanulmányát ne idézné. Úgy is mondhatnám, az önidézés írásainak szerkezeti-stiláris sajátossága. Felfigyelt erre a jó szemű Duba Gyula is, aki irodalmi paródiái közt a Turczel-tanulmányt imitálva, a neves irodalomtudós bőrébe bújva szinte bekezdésenként idézi, önmaga által idézteti magát.

Önmagunk idézésének nagyon sok előnye lehet, például nem kell ellenőrizhetetlen forrásra hivatkoznunk, de az is biztosra vehető, hogy plágium gyanújába nem keveredhetünk. Hacsak korábbi önmagunk nem keveredett ilyesmibe.

Csanda Gábor