Kisdiákok ünnepről és ajándékozásról

Varga Vivien, Nagyölved, 5 éves Ki ne emlékezne a gyermekkori karácsonyokra, a szoba mennyezetéig érő, kellemes gyantaillatot árasztó fenyőfára, melynek elérhetetlen magasában csillogott a régi toronydísz, szúrós gallyain bakelitangyalkák egyensúlyoztak, és ragyogtak a színes üveggömbök meg a nagymamától örökölt százéves karácsonyfadíszek. És ugyan melyik felnőtt ne emlékezne az összegubancolódott, akkor még nem a kínai piacon vásárolt művarázs égősorra, melyet karácsony délelőttjén csak komoly erőfeszítések árán sikerült szétbogozni. Osztálytársaim körében senkiről se tudtam, hogy otthon a család karácsonyfáján gyertyát gyújtottak volna. Majd’ mindenhol a tarkabarka izzók ragyogtak. Kíváncsiak voltunk, vajon a mai gyerekeknek mit jelent a karácsony, hogyan töltik az ünnepet, mennyit változtak a szokások. Két magyar tannyelvű alapiskolába látogattunk el, a nagymegyeri felső- és a lakszakállasi alsó tagozatos iskolásokkal beszélgettünk ünnepi szokásokról, ajándékozásról. A mintegy kéttucatnyi kisdiák mindkét iskolában kórusban felelte, a karácsony a szeretet ünnepét jelenti, Jézus születésére emlékezünk ilyenkor. Kérdeznem alig kellett őket, ömlött belőlük a szó. „Míg Marci apuval és anyuval földíszítik a fát, elfoglalom magam valamivel, mikor elkészültek, sokáig gyönyörködöm a karácsonyfában, míg anyu nem szól, ideje vacsorázni. Aztán ágyba bújok, és reggelre megjön a Jézuska – mesélte a harmadikos Pintér Zsuzska. – Régebben este kaptuk meg az ajándékokat, ez jó pár évvel ezelőtt volt, amikor még kicsik voltunk, de nem tudtunk nyugodtan vacsorázni, mert a csomagokat minél hamarább ki akartuk bontani.”

Bizony, nyolcévesen már őrzünk régi emlékeket, és akkor még eszünkbe sem jut, hogy azok lesznek a legrégebbiek.

„Én meg haspók vagyok, nagyon szeretek enni, nálunk sokáig tart az ünnepi vacsora” – vette át a szót a negyedikes Sárik Évi.

Mikor a karácsonyi szokásokról faggattam őket, Makó Szabolcs elárulta: „Nálunk is van egy szokás, minden évben összetörik egy üveggömb a díszítéskor, de ha mégsem, akkor földhöz kell vágni egyet, mert ez már hagyomány.” „Amikor apu meghozza a fát, vizesvödörbe állítja az udvaron, és a fenyő mindig belefagy” – mesélte a hatodikos Csémi Veronika. „Mi karácsony este a testvéremmel elénekeljük a Hull a pelyhes és a Csengőszó című dalokat” – jegyezte meg a kis Füzik Szilvia.

Amint az édességekre terelődött a szó, Gerhát Bálint kuncogva bevallotta: „Mikor anyuékkal kötözgetjük a szaloncukrot, anyu egyszer csak azt veszi észre, hogy egyre kevesebb a cukor, miközben az én zsebemben egyre több lesz belőle.” Ezzel kapcsolatban szinte mindenkinek volt mondanivalója, jobbról-balról záporoztak rám a vallomások. „Volt, hogy apró kavicsot csomagoltam a csoki helyére, anyu meg csodálkozott, idén nem fogy olyan hamar a fáról a szaloncukor” – egészítette ki a vallomását Bálint. „Apu múltkor szólt, hogy de rossz szaga van ennek a szaloncukornak, kóstoljuk meg, hátha megromlott. És akkor kettétörtük a gyanús édességet, a felét nekem adta, hát persze, hogy nem volt annak semmi baja. Később anyu letolt bennünket, ejnye, de torkosak vagytok – vette át a szót Veronika .– A fára pedig olyan helyekre aggatom a finom kókuszízű szaloncukrot, ahova csak én férek be.”

Hiába, pákosztos szülőnek pákosztos a gyereke. Ez így van rendjén. A lakszakállasi kisdiákok körében is hasonló a helyzet. Van, aki azt mondta: „Ha az anyu kavargatja a süteménykrémeket, mindig belekóstolok”. Segítetek-e otthon az ünnepek előtt, készítetek-e saját kezűleg ajándékokat, kérdeztem tőlük. „Én gyúrtam sóból, vízből, lisztből meg olajból tésztát, és abból formáztam apró süteményeket” – mesélte Pintér Zsuzska. „Nekem már nincs gondom az ajándékokkal, már mindenkiét elkészítettem” – sóhajtott megkönnyebbülten valamelyikük. Évi hozzáfűzte: „Énnekem még egy púp van a hátamon emiatt.”

Kíváncsi voltam, vajon milyen ajándéknak örülnek a leginkább a mai kissrácok. Lakszakállason főleg a Lego hódít, a görkorcsolya és egy nemrég piacra dobott baba, melynek, bevallom, ki sem tudom ejteni a nevét, hiába kérdeztem rá újra és újra, csak annyi biztos, a baba bepisil, ha nem gondozzák. Feltűnő, hogy nem hangzott el a könyv, mint lehetséges ajándék. Igaz, az én korosztályomban sem kért mindenki könyvet, mégis sokan azt kaptunk karácsonyra, s mivel nem volt túl nagy választék a könyvesboltokban, majdnem mindenki ugyanazt a regényt kapta. „A mai világban inkább csak az ajándék számít, persze nem mindenhol, nekem nem fontos, hogy drága holmit kapjak” – mondta egy rokonszenves hang. Ez nem egyedüli vélemény, a lakszakállasi kisdiákok közül is így vélekedtek néhányan, Tarcsi Ildikó és Szalay Szandra egymás szavába vágva mondták: „Nekem nem kell semmi, csak az a fontos, hogy egészséges legyen a családom”.

Jó ezt hallani a nagy bevásárlási láz idején, mikor a kereskedelmi szempontok jól menő üzletté silányították az ünnepet, és egy méltatlan verseny kialakulásának lehetünk tanúi és résztvevői. A tét nem kevesebb, mint hogy ki tudja drágább és pazarabb ajándékkal elkápráztatni hozzátartozóját. Elkeseredésre mégsincs oka senkinek, ha a két kislány szavaira gondol.