Kezdetben volt az üveglemez

Jakab Gabi bácsi Perbetén született, és 1949-ig még hírből sem ismerte a fotózást. Abban az évben azonban a tizenhat éves srác egy műterembeli fotózás alkalmával ismerkedett meg a Perbetén működő magyarországi származású Tvarosek Pállal, s rögvest beleszeretett a szakmába. A mester azonnal fel is vette volna őt segédnek, de Gabi bácsi édesapja még hetekig veszekedett a fiával, mondván: ez nem komoly mesterség. Mivel a srác kitartott az elképzelése mellett, az apa végül is beadta a derekát: Jakab Gábor három évre inas lett az öregnél. Kisvártatva Tvarosek Komáromba költözött, s a Nádor utcában nyitott műtermet. Jakab Gábor ott tanulta ki a mesterség fortélyait, egészen 1951-ig, amikor is Tvaroseket az állami szektorba akarták kényszeríteni. Az öreg mester ebbe semmiképp sem ment bele, ezért Ógyallára tették át székhelyüket. 1953 végén, amikor Jakab Gábor leszerelt a katonaságtól, otthon már azzal fogadta az új igazgató: Jó, hogy megjött, Tvarosektől elkobzunk mindent, maga veszi át a helyét. Jakab Gábor döbbenten fogadta az új helyzetet, s azt válaszolta: Kedves „elvtárs”, a tanítómesteremnek még ki sem hűlt a helye, én a székébe be nem ülök. Az új főnök erre simán kirúgta őt. Fényképészként nem tudott elhelyezkedni, ezért a tótmegyeri állami erdészet perbetei részlegén szőlőkarókat faragott. Persze, fényképész kézzel ez nem volt leányálom, kínlódott is eleget. „Sokszor odavetették akkor nekem: maga még a karácsonyi pompost sem fogja itt megenni...” – mondja kesernyés mosollyal Jakab Gábor. Ennek ellenére helytállt, s közben a szakmájában is keresett állást. 1956 júliusában a párkányi Kosina-féle műteremben adódott munka, majd 1959-ben Érsekújvárban vezette a fényképészetet. De itt is csak egy évig tudtak dolgozni, mert a műterem beázott, állaga teljesen lepusztult. Ekkor ismét válaszút elé állították: vagy elmegy Nyitrára, vagy otthon a színes nagyításokat tökéletesíti. Gabi bácsi inkább ezt választotta, s 1964-től 1991-ig a párkányi műteremben fotózott – ekkor már a szolgáltató vállalat műtermében. Nyugdíjasként nyitott egy maszek fényképészetet, de ezt 97 decemberében felszámolta. „Úgy láttam, hogy idős létemre hosszú távra már nincs értelme a befektetésnek, az új, modern színes technika beszerzésének” – vélekedik erről a hetvenegy éves mester.

Kilencvenhétben végleg felhagyott a hivatásos fotózással, ám több mint fél évszázados tevékenysége alatt számos érdekes pillanatot örökített meg. Ilyen volt például, amikor az új, épp csak hogy átadott papírgyárban a 168 méter magas kémény legtetején fotózta az embereket – miközben abban a magasságban a kémény körülbelül egy métert lengett ki... Vagy amikor az egyik kazán kilyukadt, s mivel a balesetet dokumentálni kellett, Gabi bácsi a masinájával 80 fokos hőségben készített helyszíni felvételeket. „Persze, minden elő volt készítve, másodpercekre rohantam be a helyiségbe, aztán vissza, egyébként se a film, se a gép nem bírta volna” – teszi hozzá Gábor bácsi. Az se volt kutya, amikor Karván egy vízelosztó aknában, tizennyolc méter mélyen, egyetlen vaslétrán lecipelve az állványt, felszerelést, kellett lefotózni a helyszínt.

„Bár efféle kalandok is előfordultak, én sose voltam riportfényképész, művész pedig végképp nem, csak tisztességes iparos. A portréfényképezést viszont nagyon szerettem, még akkor is, ha ez a szociban már szinte ipari jelleget öltött, a napi robotban normákat kellett teljesíteni. A régi, békebeli fotózás és a szoci hozzáállás között óriási volt a különbség, emlékszem, szakmai fórumokon gyakran bíráltak minket, hogy a minőség nem éri el a háború előtti fényképek színvonalát. Mire én csak anynyit mondtam: míg nekünk a legprofibb gépünk egy Flexaret, s egy öt-hét kilós akkumulátoros villanó lóg a nyakunkban, vacak hatásfokkal, addig az amatőrök már zsebben hordható, ám sokkal hatékonyabb gépekkel, berendezésekkel dolgoztak – fejti ki a mester. –Művészetet normára gyártani nem lehet. Arra idő kell, ihlet. Na és meg is kell fizetni” – teszi hozzá. Ahhoz ugyanis, hogy az anyagszükségletet ne lépje túl, egy átlagos, de biztos színvonalat kellett produkálni. Ez bizonyos szempontból jó is volt, mert igényességre szoktatta a fotóst – maga a képalkotás folyamata: fénymérés, beállítások stb. már akkor készen kellett, hogy legyen, mielőtt megnyomta volna az exponáló gombot, ugyanis maximum egy-két felvétel elkészítésére volt lehetőség. Gabi bácsi a fekete-fehér és a színes technikát ugyanúgy kedveli, de véleménye szerint a fekete-fehér kép kifejezőbb és időállóbb, még ma is. Rengeteg lehetőség van a digitális képrögzítésben is, de ez már nem az ő világa. Jakab Gábor azt vallja: a valódi fényképész még egy cipős dobozzal is tud fotózni. Remek tájképeket készített pl. a legegyszerűbb szovjet SMENA 8-assal, de sűrűn használta a volt NDK gépeit is, a Praktica, Pentacon gépeket is. „Persze, a ruszkik a Carl Zeiss Műveknek is köszönhetik a fényképezőgépeiket, hiszen a háborúban egy csomó mindent hurcoltak el tőlük, optikát, technológiát...” – mondja nevetve. Szerinte ma is a Zeiss-optika a legjobb, bár a régi NDK-s gépeknél főleg a mechanikai alkatrészek használódtak el nagyon gyorsan. Közben egy igazi ősmasinát is bemutat, ebbe még üveglemezre és síkfilmre is rögzíthették a képet. „Ez a darab egy Bartos nevű, bátorkeszin működő fényképészmester tulajdona volt, s még apámat is fotózta vele 1926-ban. A mai napig kifogástalanul működik” – mormogja Gabi bácsi, miközben a távkioldó gombjával bíbelődik. Ma már költséges mulatság a síkfilmre fényképezés, egy fotó előállítása 100 korona körül van. Ám profi területen még mindig van létjogosultsága. „A szakmában nekem úgy adódott, hogy mindig azzal kellett dolgozni, s abból, ami éppen volt. Ennek ellenére azt vallom: ne csak nézz, de láss is. A tudásodon múlik minden, nem a gép és az optika teljesítményén” – zárja beszélgetésünket az idős mester.

Jakab Gábor idősebb unokája hobbiból fotózik – immár digitális technikával, de a képalkotásba, a kompozíció felépítésébe, a fény és árnyék kényes egyensúlyának megteremtésébe még neki is sok hasznos tanácsot ad Gabi bácsi, egy kihalóban lévő mesterség képviselője.