Kettős játék, bizalmi alapon

CSANDA GÁBOR

Talán magam is moziba mentem volna szombaton (vagy nem, mondja rögtön a másik énem, utóvégre ki jár egyedül moziba, tán csak a filmkritikus), mindenesetre a feleségem vitt be Tony Gilroy (rendezés, forgatókönyv) új filmjére, a Kettős játékra. Legmeggyőzőbb érveként az hatott, hogy szerepel benne Osvárt Andrea is, akivel a friss Vasárnapban Szabó G. László beszélget. Na most ennél a ténynél kissé még leragadva, utólag sem bántam meg azt a pár másodpercet, mely egy római kávéház teraszán látni engedte a magyar színésznőt: ott ült, szép volt, aztán elszaladt pisilni – de nem szükséges amellett érvelni, hogy Szabó G. László beszélgetésében nagyobbat alakított.

Talán ezt a kis filmélményemet sem írom meg, ha nem olvasom a Sme napilap hétfői számában Miloš Ščepka recenzióját, mely a film megnézésére buzdít azon az alapon, hogy csak a moziban alkothatunk róla hiteles véleményt, nem muszáj elhinnünk neki, hogy kiváló alkotás, minőségi szereposztásban, rafinált cselekményvezetéssel, csupa humor és szerelmi romantika, ráadásul akciós thriller. Na most ennél is elidőzve egy kicsit, Miloš Ščepka ajánlója azért tetszett, de nagyon, mert profi munka, kis területen ráirányítja a figyelmet az alkotásra, s végig ott is tartja, sőt, csigázza az érdeklődést, ráadásul még önmagára is úgy reflektál, saját szövegét is játékba hozva, hogy az több mint szórakoztató. Mert ezenfelül még talányos is. És szellemes. A végén pedig mintha recenziója recenzióját vagy paródiáját kínálná föl, egy újabb, immár sokadik értelmezéshez.

Mindez azért érdemelhet figyelmet, mert a Kettős játék (a magyarországi moziajánló szerint romantikus kémfilm) is mintha önmagára játszana rá, mintha a titok kibontásában, feloldása folyamatos késleltetésében, a néző jóleső félrevezetésében volna érdekelt, plusz amit ehhez mintegy ráadásként a történet női és férfi főszereplője (Julia Roberts és Cliwe Owen) hozzátehet: frappancia, szenvedély, humor. Mi több, menet közben egyszer-kétszer (azt hiszem, inkább csak egyszer, amikor a férfi főszereplő egy pizzaforgalmazó cégnél látszik megállapodni) még az is fölmerült, hogy mindennek a paródiája lesz a tét, a film tétje.

A Kettős játék ezzel szemben a bizalom szónál ragad le, szó (szavak) szerint és átvitt értelemben is, s bizony, sajnos, a nézőtől százhuszonöt percen át várja ezt el. Ami eléggé fölösleges, mert a néző (én meg a feleségem) a világ legnagyobb csodavárója, ráadásul a Madách Imre által felszólított embernél is bízvábban bízik, mert még a film végi szereposztást is végigüli, szokása szerint. Ámde Osvárt Andrea nevét nem írják ki.

Elmés volt, hogy visszatérően elidőztek a „krém” és a „kenőcs” szavak közti különbségen, sőt úgy tűnt, e szavaknak nemcsak jelentésük, hanem helyük és környezetük is van. Ilyesmije talán a filmnek is van, de erről majd a végén.

A film végén, a moziból távozóban még megérintett az összetett szavak magyarországi helyesírási folklórja: „Menekülő ajtó”, hirdette magát egy valóban ajtó, de nem menekült, sőt le volt plombálva.

Az avatott szlovák filmkritikus is a bizalom szóval operál: azt írja, ne bízzunk meg azokban a filmkritikákban, melyek szerint a Kettős játék (Duplicity, szlovákul: Dvojitá hra) túlságosan igényes film. Persze, kettős játékot játszik ő is, hiszen belátható: a „túlságosan igényes” legalább annyira vonzó, mint amennyire riasztó ismérve valamely alkotásnak. Engem ez a film azzal fogott meg leginkább, hogy a feleségemmel nézhettem végig. S ez nem egyszerűen bizalom kérdése. Hanem valóban titok, szenvedély és humor. Mondjuk, egy napsütötte római kávéházi teraszon szívesebben időztem volna vele.

(Tony Gilroy: Duplicity, amerikai–német film, 2009)