Kerényi György: Hiszem, hogy le lehet győzni a Fideszt

Huszonöt éves újságírói pályafutás után most elhagyja a szakmát és a politikába távozik. Az MSZP kommunikációs igazgatója lett. Miért? Több oka is van, de a legfontosabb az, hogy Magyarországon gyakorlatilag megszűnt a médiapiac. Az, hogy egy-két szerkesztőség még működik, mit sem változtat ezen. Hogyhogy megszűnt? Látjuk a csak kormánypárti tagokkal létrehozott szabályozó testület, a Médiatanács intézkedéseit az elmúlt években. Ez a testület engedi, hogy egy embernek, Mészáros Lőrincnek 192 lapja legyen, de sorra veszi el nem kormánypárti médiumok frekvenciáit. A Tanács kétségtelenül politikailag elfogult. A médiapiacot fenntartó pénz is iszonyatosan deformált. Hatalmas állami összegek özönlenek a média egyik felébe, inkább negyedébe, amelyet már nem is nevezhetünk pártsajtónak: valójában a kormányzat része.  Ezt hogy érti? Pártsajtó volt mondjuk a Magyar Nemzet vagy a Hír TV a G-nap előtt (amikor Orbán Viktor és Simicska Lajos, az említett médiák tulajdonosa összeveszett, a szerk. megj.). Ezeket azért még újságírók csinálták, még megvoltak a minimális szakmai követelmények, bár kritikátlanul ment át a kormányzati üzenet. A mostani kormányzati médiumokban már benn ülnek a szerkesztőségekben Habony Árpád emberei, és az újságírók direktbe kapják a Rogán-minisztériumból a megírt szövegeket. Ezeket már nem is lehet médiumoknak tekinteni. Szóval, Magyarországon megszűnt létezni a médiapiac. Nemrég kiderült,  hogy Simicskáé az Index is. Ebben az a döbbenetes, hogy 2014 januárjában a Fidesz már bezsákolta a TV2-t és az Indexet is. Az, hogy a mai Index nem része a Fidesz-médiabirodalomnak tehát csak annak köszönhető, hogy jött a G-nap. A Fidesz elképesztő gyorsasággal és hatékonysággal gyűrte maga alá, és silányította el a magyar médiát. S ez a közeg nekem egyre szűkebb lett. 2010 óta, amikor a szerződésem lejártával eljöttem a Kossuth rádióból, nem nagyon akadt otthon munkám.  Nem kapott ajánlatokat? 2013 végén alapító főszerkesztője voltam a vs.hu-nak, ám onnan nyolc hónap után magam jöttem el, a tulajdonosok politikai befolyásolási kísérletei miatt. Amikor 2011-ben megkeresett Bajnai Gordon, 2013-ban pedig Schiffer András, az LMP elnöke azzal, hogy dolgozzak a pártjuknak, még nemet mondtam. Nagyon erős volt az újságírói identitásom, s a pártsajtós azért mégis a bot túlsó felén van. Ő becsomagolja az üzeneteket, én mint újságíró kicsomagoltam.  Mi változott meg? Elsősorban az, hogy szétesett a médiapiac. Mire újra lehet építeni, én már túl öreg leszek. A döntésem másik oka egy nagyon erős érzelmi érintettség  a Fidesz-rezsim kapcsán. Huszonhét éves koromig a régi rendszerben éltem, és nagyon utáltam. Antikommunista családból származom, s a nyolcvanas években is ellenzéki körökben mozogtam. Az én generációmnak szerintem élete legerősebb élménye, hogy kimentek az oroszok, és szabadok lettünk, létrejöttek a jogállam intézményei. S ezt a Fidesz-kormány elvette, és tudatosan rombolja. Igaz, hogy egy ilyen-olyan, bicebóca szabdaság volt az elmúlt 20 évé, amelyben sok mindent lehetett utálni, de mégis szabadság volt. Döntésem harmadik oka az volt, hogy nézve a politikai mozgásokat, a demokratikus oldalon egyedül az MSZP-nek van esélye legyőzni Orbánékat. Ezt már a mostani döntésem előtt is így láttam, bár soha nem volt közöm a párthoz.  Azok a kis pártok, melyeket az urbánus liberálisok nagy szimpátiákkal figyelnek – indult az LMP-vel, aztán jött az Együtt, most éppen a Momentum a sztár -– 1-5% körül mozognak, és ez nem is fog változni.  Az hogyan lehetséges, hogy a Fidesznek ilyen rövid időn belül ennyire sikerült maga alá gyűrnie a médiapiacot? Szerintem az állam nem működött elég jól. Nem voltak intézményi autonómiák, gyengék voltak a nem pártlogika alapján működő szakmai ethoszok. És egy profi zsákmányszerző csapat könnyen legyőzte őket. Ma Magyarországon az úgynevezett state capture, azaz az állam foglyul ejtése állapot van. Egy csapat az államot nem korrumpálja, nem megveszi az állami tisztségeket, hanem ő adja az államot,  eleve úgy hozza a szabályozókat, hogy minél több közpénzt irányíthasson a saját embereihez – főleg persze a Vezérhez. A közjónak ehhez már semmi köze. De hogy lehet az, hogy a társadalom ezt megengedte? Nem vagyok társadalomtudós, sem politológus, erről nálam hozzáértőbb emberek szoktak okosakat mondani. A magyar társadalom nagyon individualizált, és kicsi az államba és az intézményekbe vetett bizalom. A másik az, hogy a Fidesz iszonyú profi volt. 2010  májusában, amikor átvették a kormányzást, rögtön kész törvénycsomagokkal jöttek – persze nem mondjuk a nagy ellátórendszerekről, hanem a fékek és ellensúlyok lezúzásáról. A első médiatörvény-csomagot már akkor nyáron megszavazták. Aztán sorra az összes 2/3-os törvényt. Pontosan tudták, hogy ez a rendszer, ha kicserélik a megfelelő szereplőket, működtethető úgy, hogy jogilag ne lehessen belékötni. S amikor már azt hinnénk, ennél nem lehet lejjebb menni, mindig rátesznek még egy lapáttal. De most akkor mi lesz? Sok helyen olvasom, hogy ezen a szinten már nem lehet klasszikus hatalomátvétellel továbblépni. Tény, hogy a Fidesz túlment azon a határon, hogy megengedhesse magának a hatalom elvesztését, amivel tisztában is van, s ezért is vetemedik egyre durvább dolgokra.  Most ön a legerősebb ellenzéki párt kommunikációs igazgatója. Mivel próbálja meggyőzni a magyar választókat arról, hogy szavazzanak az MSZP-re? Én nem tehetek mást, mint hogy azt a politikai terméket, amit a szocialista párt politikája jelent, megpróbálom hatékonyan eljuttatni az emberekhez. Az viszont jól látszik, hogy az az erősen baloldali program, amit Botka László meghirdetett, s amelyhez hasonló Nagy-Britanniában is működött a legutóbbi választások során, rezonál az emberek között. A szocialista pártról sosem lehetett tudni, micsoda. Most van egy markáns baloldali programja, és szerintem ennek megvan a potenciálja, hogy megszólítsa az embereket. Azt gondolja, hogy ezzel le lehet győzni az elképesztően erős és populista Fideszt? A Fidesznek elemi érdeke, hogy elhitesse a társadalommal: nem lehet legyőzni. Érdeke, hogy növelje az emberekben az apátiát. Az ő szavazói ugyanis mobilisak, ők elmennek szavazni. De van egymillió, vagy még annál is több bizonytalan szavazó. A kormánynak az az érdeke, hogy ők ne is menjenek el az urnákhoz. S ha ezek az emberek azt fogják érezni, hogy fölösleges, mert úgysem változik semmi, ezeket nem lehet legyőzni, akkor bizony nem mennek el. Én hiszem, hogy le lehet győzni a Fideszt. Biztos, hogy iszonyú nehéz lesz, hiszen egy eltorzított, Fidesz-igényekhez igazított választási rendszerben kell megvívni a csatát, ráadásul úgy, hogy gyakorlatilag nem lesz médiafelület. De ha az ember nem hisz benne, akkor nem is érdemes nekifutni. Sajnos az ellenzék egy részénél is azt érzem, hogy nem hisz a győzelemben, hanem csak arra játszik, hogy kicsit megerősödjön, bejusson, s majd 2022-ben „lenyomjuk őket”. Én azt mondom, nem, most kell győzni. Utána nem is az intézmények újraépítése lesz a legnehezebb, hanem a bizalom visszaállítása az emberekben. Elképesztő az a mentális rombolás, amit a Fidesz-kormány végez. Utoljára a nyolcvanas években találkoztam azzal, hogy azt mondják nekem, telefonon ne beszéljünk erről. S nem újságíróktól hallom ezt, hanem átlagemberektől. Mindenki fél, mindenki tudja, hogy az állampárt dönt mindenben. Azt gondolja, tényleg reális, hogy egyszerű embereket lehallgatnak? Szerintem igen. Persze nem hiszem, hogy arra van kapacitás, hogy minden szöveget értékeljenek is. De hadd folytassam. Korábban léteztek autonómiák: civil, köztisztviselői, tanári stb. Most minden tanár egy állami központ alá tartozik. Korábban, ha túl autonóm voltál, mehettél egyik iskolából a másikba tanárként, mert az más önkormányzat alá tartozott. Ma már ugyanaz a munkáltató. Van egymillió ember, aki közvetlenül az államtól függ. De ugyanez a helyzet a magánszférában. A cégek egy része állami hízólistán van, de a gazdaság másik fele is a Fidesztől függ, még ha nem is közvetlenül. Rettenetesen meg van félemlítve a társadalom. S ami még rosszabb, teljesen eltűnt az emberekből az a hit, hogy a modern állam alapja az egyén szabadságjogai és az erős, önigazgató közösségek. Most van az állam, amely megmondja, hogy legyen, s az egyénnek meg kell húznia magát. Ez a mentalitás nem is a nyolcvanas évek kádárizmusát idézi, sokkal inkább a hatvanas-hetvenes éveket. S mi van a fiatalokkal? Ők hogyhogy nem lázadnak fel ez ellen? Tény, hogy a kilencvenes évek második felétől exponenciálisan bővült a felsőoktatásban tanulók száma, a korábbi elitoktatásból tömegoktatás lett. Tehát termelődik egyfajta értelmiség, de annak jelentős részéről nem kell azt feltételezni, hogy olyan sokat gondolkodna azon, mi a közjó, vagy az ő munkája hogyan kapcsolódik hozzá. Az új generációk is belesimulnak a rendszerbe. S ne feledjük azt a több százezer fiatalt sem, aki kiment, és folyamatosan áramlik külföldre: mégiscsak ez volt a leginnovatívabb, kockázatkereső, vállalkozó szellemű, s ezáltal a legkritikusabb réteg, az ő távozásuk nagyon nagy veszteség az Orbán-buktatók táborában. Nem véletlen, hogy nekik nem is hagyják Orbánék, hogy levélben szavazzanak, mint a határon túli magyarok; nekik el kell utazniuk a külképviseletekre. A kormány pontosan tudja, hogy tőlük egy szavazatot nem kapna. Két évig dolgozott itt, Szlovákiában. Ez önmagában szokatlan helyzet, hiszen általában innen járnak át az emberek Magyarországra dolgozni. Ez egyre kevésbé van így, több embertől hallottam, hogy a Csallóközben már magyarországi brigádok dolgoznak. Olcsóbb lett a munkaerő odaát. Milyennek látja a szlovákiai magyar közeget? Én megkedveltem, bár hozzá kell tenni, hogy csak Pozsonyt ismerem. A fővárost is megszerettem, pedig a város rejtegeti magát – nem túl nagy, nem túl látványos, de nagyon sok finomság van benne. Itt viszont elég kevés magyar él. Azt azért hozzá kell tennem, hogy számomra nem volt ismeretlen a határon túli magyarság, nagyon intenzív kapcsolataim vannak, voltak Erdélyben. Ezért nem volt bennem egzotikus érzés, amikor kijöttem a határon túlra. De azért mégis más, nem? Számomra nem. Egyrészt a 80-as, de még a 90-es években is -– kis túlzással -– életem felét Erdélyben töltöttem, másrészt nagyon sok határon túli magyar jött át Magyarországra – a szerkesztőségekben, ahol dolgoztam, például sok vajdasági volt. De ezért érzek különbségeket is: például szerintem a felvidékiek sokkal jobban figyelnek egymásra, számon tartják egymást. Ez nem csak azt jelenti, hogy mindenki ismer mindenkit, és ezer szállal kötődnek egymáshoz. Úgy érzem, hogy a meglévő politikai tagolódás ellenére – amely egyébként jórészt a magyarországit követi – nem olyan éles a megosztottság, mint Magyarországon. Ebben biztos bennevan a közös kisebbségi sors, ami egyfajta kollektív szolidaritást alakított ki, s amely ad egy közösségtudatot. Ennek persze vannak hátrányai is, mert belterjességhez vezethet. És vezet? Erről nem mernék beszélni, mert annyira nem vagyok benne az itteni szellemi életben. Azt viszont látom, hogy Magyarország presztízse jelentősen esett, s nem csak a liberálisabb szlovákiai magyarok körében. Az a fajta Magyarország-központúság, amely régebben létezett – akár személyi, akár intézményi szinten –, s amelyre  rájátszott az is, hogy Magyarország sokszor centrum-perifériaként  viszonyult a határon túli „véreinkhez”, szerintem megszűnt. Persze, kulturális szinten biztos megmaradtak a kötődések, hiszen a kultúra legnagyobb szegmense – méretében, nem minőségében – ott termelődik. A kultúra iránt érdeklődők viszont egyre szűkebb réteget képeznek.[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"279141","attributes":{"alt":"","author":"Fotók: Kovalovszky Dániel","class":"media-image","height":"480","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"306"}}]] S hogy látja a szlovák–magyar kapcsolatot? Nyelvismeret és kapcsolatok híján ebbe nem igazán látok bele, de a nyelvi műsorunk (A jaffás és a kofolás – Pátria rádió, szombatonként fél 2-2 között – a szerk. megj.) révén is azt tapasztalom, hogy ez a két nemzet nagyon közel áll egymáshoz. Szerintem nem olyan erős az etnikai választóvonal, amit az ember Erdélyben érez. Igaz, a transzilvanizmus az erdélyi románokat is oldotta, nekik is van egy különállástudatuk az óromán részektől. Itt viszont sokkal közelebb áll egymáshoz a két nép, még akkor is, ha olykor fitymálva, gyanakodva figyeli is egymást, amire a politika persze rájátszik, de megvan a történelmi oka is. Több itteni magyar ismerősöm mondta, hogy szerintük a szlovákok kulturálisan, mentalitás kérdésében sokkal közelebb vannak a magyarokhoz, mint a csehekhez. Igaz, a globalizálódó tömegkultúra lassan mindent fölülír. Hogy látja az itteni magyar médiaközeget? Alapvetően minőséginek, de egy kicsit lomhának. Ezt hogy érti? A kisebbségi létnek megvan az a hátránya, hogy nincs igazán verseny, nincs igazi kihívás – mármint azt leszámítva, amikor a homogenizációs kísérleteken túl. A közszolgálati médiának szerintem nem tesz jót, hogy itt nincsenek magyar nyelvű tévék és rádiók, úgy, mint Romániában. Az újságíróknak is jó, ha több helyen tudnak mozogni, s újabb és újabb szakmai kihívásokkal tudnak szembenézni. Mindenkinek természetes igénye, hogy fejlődjön a szakmai karrierje, feljebb lépjen, kicsit több pénzt keressen. Ám ha nincs anyanyelvi piac, ez nem lehetséges. Persze mindenkinek azt mondom, hogy ha tud annyira szlovákul, próbálja meg egy szlovák nyelvű médiumban is, hogy fejlődjön. A magyar nyelvű piaci médiumok között van némi verseny, bár nem tudom, ez mennyire erős. Inkább azt látom, hogy van egy biztos piac, az a bizonyos 8%, amely biztos fogyasztó, s értük nem kell nagyon megküzdeni. Persze, ahogy fogy a magyarság, ez a közönség is csökken. Azt viszont pozitívumként értékelem, hogy az itteni magyar sajtó nincs annyira etnicizálva mint a magyarországi jobbos sajtó. Persze vannak médiumok, ahol ez a megközelítés a mérvadó, de ez teljesen legitim. A hazai magyar médiában sok a politikai átfonódás. Ezt mennyire érzékeli? Azt látom, hogy vannak médiumok, amelyek erősen kötődnek valamelyik párthoz, s azt is látom, hogy az Új Szó folyamatosan azzal küzd, hogy a másik oldal megpróbálja rányomni a hidas bélyeget. Azt gondolom, ez is a Fidesz kártékony politikájának a hatása: a pártnak a most meghatározó szerepet játszó kisebbségpolitikai erőcsoportja nem tekinti autonómnak az egyes határon túli közösségeket, hanem úgy véli, hogy van egy központ, s onnan kell irányítani mindent. Ahogy egyébként Magyarországon is politizálnak: vagyunk mi, és mindenki más ellenség. Tehát az itteni kisebbségi médiapiacnak az eleve meglévő átpolitizáltsága tetőződött azzal, hogy a Fidesz intenzíven tolja az egyik oldalt. Ha egy szerkesztőségben nincs elég erő, és igény sincs rá, hogy ezeknek a nyomásoknak ellenálljon, mondjuk mert pont ezért hozták létre, akkor ez a teljesítmény egy idő után értékelhetetlenné válik. Itteni pályafutása során találkozott politikai nyomásokkal? Soha. Azt érzékeltem, hogy vannak a szerkesztőségben ilyen vagy olyan politikai beállítottságú kollégák, de azt gondolom, a politikai preferenciákat egy mainstream médiában, különösen a közszolgálatiban, félre kell tenni. Lehetséges ez? Ez olyan dolog, mint az objektivitás. Nincs teljes objektivitás, mert már az, hogy milyen témákat választok ki, és azokat hogyan tálalom, egyfajta értelmezése a valóságnak. Ez azonban nem ment fel a pártosság elutasítása és az objektivitásra való törekvés alól. Egy médiavezetőnek figyelni kell erre. Ha például valakinek egy nagy kereszt lóg a nyakában, nem fogom rábízni az abortusztörvényről szóló anyagot. Mert a hit egy mély meggyőződés. A szakmaiságnak és az objektivitás megőrzésének megvannak a bevált módszerei. Persze, az alapvető beállítottságunk azért mindig tükröződik, akár a témaválasztásban. De szerintem politikai szimpátiáitól, világnézetétől függetlenül eagy újságíró mindig a nyitott társadalom híve kell, hogy legyen. Az a dolga, hogy kritikus legyen. S ezt egyáltalán nem üti, hogy egyébként a nagyobb társadalmi igazságosságban hisz, vagy abban, hogy a meglévő, kipróbált, működő közösségeinket, mondjuk a családokat erősítsük. Attól még lehet az újságíró kritikus és a szabadság védelmezője. Azt gondolom, minél magasabb pozícióban van valaki a médiában, annál inkább kell figyelnie a saját pártatlanságára. Nagyon örülök annak, hogy a volt beosztottjaim azt mondták rólam, politikailag nem tudtak „elolvasni”. Bár én azt gondolom magamról, hogy alapvetően liberális gondolkodású ember vagyok, de meg tudom érteni, és nem csak a felszínen, a vallásos embereket, vagy azokat, akik nemzeti beállítottságúak. A már említett A jaffás és a kofolás című nyelvi műsorban, amelyet Hizsnyai Tóth Ildikó nyelvésszel együtt vezet, ön a beképzelt pesti, a jaffás, aki megmondja a tutit. Mennyire ül magának ez a szerep? Valóban volt egy ilyen elképzelés, de nem sikerült maradéktalanul teljesítenem. Egyrészt azért, mert nem vagyok profi színész, és hosszú távon egy műsorban elég nehéz tartani egy pózt, másrészt azért, mert a kettőnk közti szereposztás annyiban is módosult, hogy én vagyok a konzervatívabb, Ildikó a liberálisabb. Én vagyok az, aki ezt a vadlibsit visszarángatja a nemzet és a nyelvi normativitás helyes útjára (nevetés). Akkor mégis megmondóember. Ha már a sztereotípiáknál járunk, a magyarországi felfogásban a határon túli testvérek sokáig a „népviseletben járó szegény rokon” képében éltek. Ez még mindig így van? Annak, hogy a magyarországiak hogyan látják a határon túliakat, nagyon kevés köze van Önökhöz. Szinte semmi. Önök bizonyos körökben szimbólumok: a megmaradás, az esszenciális magyarság szimbólumai. A száz éve elnyomás alatt élők, akiket egy csomó sérelem ért a magyarságukért. És ez igaz is, minden családban meglehetnek ezek a történetek. Az erősen nemzeti gondolkodás alapvető dichotómiája a támadva vagyunk–megmaradni-páros. Orbán Viktor ezt nagyon jól használja. Ez az egyik dolog. A másik dolog az úgynevezett jóléti sovinizmus, ami elég erős Magyarországon. Ez a 2004. decemberi népszavazás előtti érvelésben is látszott. Ezen mit kell érteni? Hogy a „mi” – mármint a magyarországi magyar állampolgárok erőforrásait csapolnák meg a határon túliak. Ez a gondolkodás főleg a 80-as és a 90-es évekre volt jellemző, amikor még Magyarország volt a „gazdag rokon”, önök a „csehszlovákok”, az erdélyi magyarok meg a „románok”.  De mi a helyzet ma? Bár én újságíróként egy viszonylag szűk és tájékozott közegben mozgok, s nem látom át teljesen az átlaggondolkodást, azt gondolom, hogy az átlagember közömbös a határon túli magyarok iránt. Nem alakult ki egy erős és reflexív magyar nemzettudat sem, Önöktől függetlenül. Még nem dolgoztuk fel Trianont, erős a sérelmi nacionalizmus – ami Orbánék egyik kedvenc politikai eszköze. De az átlagembert szerintem egyáltalán nem érdekli ez a téma. Sajnos. Ugyanakkor sajnálattal azt is el kell mondanom (nevet), hogy nem Önök, felvidékiek a magyarság esszenciális szimbóluma, hanem székely véreink. Önök egy olyan asszimiláns, furcsa csapat  – mármint a hátrafele nyilazósok szemében. Ehhez valószínűleg hozzájárul az is, hogy a felvidékiekből hiányzik az a fajta erős regionális identitástudat, mint azt Erdélyben vagy akár a Vajdaságban is látjuk, s amely évszázados történelemre tekint vissza. De attól tartok, a legfiatalabb nemzedék nagy részét ezek a magyarsággal kapcsolatos dolgok már a legkevésbé sem érdeklik. Pedig jelenleg is több ezer szlovákiai magyar tanul kint, s még többen élnek ott, tehát a kapcsolat intenzív. De az is lehet, hogy Magyarországon a kisebbségi magyarok is „asszimilálódnak”, vagyis elhagyják kisebbségi identitásukat… Azt azért ne felejtsük el, hogy az egyén szocio-demográfiai háttere, tehát az, hogy például faluról jött-e vagy nagyvárosból, még az etnikai gyökereket is felülírja. A felvidéki magyarság pedig alapvetően vidéki. Ezért, ha mondjuk Budapestre vagy egy nagyobb magyar városba mennek itteni magyarok, biztos, hogy egy nagyon erős urbánus hatás éri őket, amely lehet, hogy azonos lenne Pozsonyban is, ha az kétmilliós nagyváros volna.