Kellenek a felismerés csodái

# Úgy tűnik fel, gyerekként nem álmodoztam, nem mesebeliként néztem a dolgokat, hanem rögtön a valós világot éltem. Amikor a gyerekeim megszülettek, akkor úgy éreztem, hogy újra lehetőséget kaptam gyereknek lenni. Soha magamtól el nem jutottam volna oda, hogy újból rácsodálkozzam a mesék világára. Arra a világra, amit vagy elvesztettem valahol, vagy olyan jellegtelen volt az életemben, amit nem őriztem meg. Amióta a gyerekeim megvannak, annyira nagy igényem van a mesék iránt, hogy mindenhez ragaszkodom, ami meseszerű. A népi rigmusokban a varázslatosság, a nyelvi ritmus, a mesékben a párbeszéd zeneisége, a történetszövés természetessége ragad magával. A mese nem a fák, a levelek, a helyszínek, a tárgyi világ, az emberek, hanem az, ami szavak között bújkál, ami megfoghatatlan. Annak felismeréséhez nem elég a tudatosság. Kellenek a felismerés csodái. A lélek adja vagy nem adja a lényegét a mesének. Valaki tud a mesék világában gonolkodni, létezni, valaki nem. Az életemben egyedüli lehetőségként adódott a mese, hogy a valóságban is tudjak létezni. Nem hiszem, hogy tudnék mesélni, azt sem, hogy értenék a meséhez, de bele kell kapaszkodnom. Ez hozza azt, hogy amikor bábozom, játszom és énekelek, a gyerekek ugyanúgy elbűvölve nézik a mesét. Ők jobban látják, mint én. Számukra ez a realitás, ami közvetlen közelükben születik meg. Ha még hangszert, bábut vagy tárgyat is kapnak a kezükbe, minden természetes módon működik. Nagyon jól alkalmazkodnak a mese történéseihez, s még véget sem ért a játék, már kérdik: lesz-e újabb mese, játszunk-e holnap is? Ha valaki ezt egyszer megpróbálta, nagyon nehezen tudja abbahagyni. Talán nem is lehet. Ugyanakkor roppant felelősség is, mert a színpadon a közös játékban minden sokszoros erővel hat a gyerek lelki világára. Csak teljes odaadással lehet ezt felvállalni.

Talán ennél is nagyobb élmény a felnőttek reagálása. Kuporognak a gyerekeik mellett az előadásokon. Márpedig úgy játszom, hogy sohasem csak a gyereket szólítom meg. A gyerek meg önfeledten örül annak, amikor felfedezi, hogy a vele lévő felnőtt is beavatódik a mesébe. Ennél nagyobb élménye nincs a gyereknek, hiszen édesapa is belép a közös mesébe. Volt, amikor Tündér Ilonának egy hetvenéves ősz hajú nénit választottam ki. Amikor a néni férje meglátta a feleségét fehér főkötőben, a bácsi elkezdett sírni. Körülöttük a sok gyerek mint tündérkék rohangáltak, s a két öreg könnyezett…

A mesével ugyanakkor nagy baj van. Én már csak átveszem a valamikor mondott meséket. Akkor még helyben, a hangulat, a pillanat hatására született. Nagyon egyszerű emberek fektették le közösségük erkölcsi világképét a mesékben. Sajátjuk volt, mint ahogyan sajátjuk volt mindaz, amiben éltek. Ma már nemcsak a mindennapok idegenítik el az embereket önmaguktól, és az életüktől, hanem azok a mesék sem születnek meg, amelyeken keresztül befolyásolták egymást. A mesemondók nem voltak írók, talán a képzeletük volt teljesebb, szárnyalóbb a többiekénél. Az ő lelkükben még csönd volt. Ma már a gyerekek lelkében sincs csend, mert annyi zavaró hatás éri őket. A legtöbb a mese ellen hat, s mi több, mesének álcázza magát, miközben rombolja a lelkeket.