Keleten a helyzet...

Pozsonynak mindig is kiemelt helye volt a mindenkori Magyarország települései közt: mint az ország nyugati kapuja — Dévénnyel együtt — fontos stratégiai szereppel bírt, Mátyás király idejében európai hírű egyetem működött itt, később koronázó várossá lépett elő, majd Mária Terézia uralkodása alatt a császárváros „árnyékában” maga is főúri paloták tucatjával szépült és több országos hivatalnak adott otthont. Mint azt Ozogány Ernő Lajtától keletre című könyve is demonstrálja, Pozsonynak és a város szülötteinek a reneszánsztól kezdve kiemelkedő szerepe volt — sok más tudományág mellett — a természettudományok magas szintű művelésében. Számos olyan tudós született, tanult vagy épp dolgozott itt, aki jelentős felfedezésekkel gazdagította az országot és a világot is. Nekik, ezeknek az ismert és kevésbé számon tartott tudósoknak és alma matereiknek, valamint a város műszaki haladás területén elért eredményeinek állít emléket a könyv.

Figyelemmel kíséri Pozsony fejlődését, nagyvárossá alakulását, egy újabb fejezetben pedig ismerteti a városnak a tudományos és műszaki haladásban betöltött szerepét a 19. századig. Dióhéjban bemutatja a tiszavirág-életű Academia Istropolitanát és tanárait, az itteni iskolák közül olvashatunk még a Pozsonyi Akadémiáról, a Pozsonyi Főreáliskoláról, valamint az ugyancsak rövid ideig működő, 1919-ben feloszlatott, majd Magyarországon újjáéledő Erzsébet Tudományegyetemről, a mai Comenius Egyetem „elődjéről”. Az alma materekről szóló rész a Pozsonyhoz kötődő/köthető nagy elmék „arcképcsarnoka” is egyben, hiszen több mint két tucat hajdanvolt pozsonyi diák és tanár, későbbi neves tudós részletes (találmányaikról, eredményeikről számot adó, esetenként arcképes) pályaképét tartalmazza. A nagy nevek (Bél Mátyás, Ortvay Tivadar, Kempelen Farkas, Rómer Flóris, Lénárd Fülöp — az utolsó három Pozsony szülöttje) mellett a nem kevésbé jelentős, de talán kevésbé ismert személyiségek, mint például a pozsonyi Chudy József (az első magyar opera szerzője), Rónay Jácint (aki bencés szerzetes volta ellenére a darwinizmus élharcosává vált), Kanka Károly (a kiváló pozsonyi szemész) vagy Láng László (a világhírű Láng Gépgyár alapítója, aki szintén itt született) életútját is bemutatja a könyv.

A szerző külön fejezetet szentel a város legjelentősebb vállalatainak (olvashatunk például az 1868-ban alapított paszománygyárról, amely arany-, aranyozott ezüst- és ezüstfonalakat gyártott, és a maga fénykorában a honvédelmi, pénzügyi és közlekedésügyi minisztérium kizárólagos szállítója volt), valamint az Alfred Nobel által 1873-ban alapított dinamitgyárról; van itt egy-egy összefoglaló a telefonnak, a villamosnak és a trolibusznak pozsonyi bemutatkozásáról, az ország első nyilvános (ló)vasútjáról (1840-ben gördült ki az első kocsi a pozsonyi végállomásáról, mely ma eredeti szépségében, felújítva áll a Stein-sörgyárral szemben), valamint a világ első „nemzetközi” villamosjáratáról, amely Pozsony és Bécs között 1914-től szállította (kisebb-nagyobb „technikai” szünettel egészen 1938-ig) a szomszédolni vágyókat.

A szerző három — magyar, német és szlovák — nyelvű primer forrásból, köztük számos nehezen hozzáférhetőből (korabeli folyóiratok, iskolai évkönyvek, a különböző egyesületek közlönyei stb.) dolgozott. Külön dicséretre méltó és egyedülálló a Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület tagjait, egész pontosan az ő különböző fórumokban megjelent publikációikat, előadásaik szövegét öszszegző rész, amely szorgos gyűjtőmunka eredménye (olyan „gyöngyszemekre” bukkanni benne, mint Bozóky Endrének, a Pozsonyi Főreáliskola tanárának A világháború tanulságainak felhasználása mennyiség-természettani tanításunkban című tanulmánya). Az írott szót az itt bemutatott iskolákról, gyárakról készült képeslapok, valamint a felsorakoztatott tudósok, feltalálók, tanáremberek arcképei egészítik ki. Bár Ozogány A tudománytörténet nagyjairól napjainkban elnevezett pozsonyi utcák című fejezetben az említett utcákat a Pozsony turisztikai térképén feltüntetett elérhetőség (koordináták) kíséretében mutatja be, térképet sajnos nem mellékel.

Ozogány Ernő — mint azt az Előszóban is írja — fontosnak tartja a múlt hiteles ábrázolását, elsősorban azt, hogy „...a magyar — különösen a szlovákiai magyar — olvasó jogos öntudattal és megalapozott tényeken nyugvó tudással szállhasson szembe a tájainkon úton-útfélen hangoztatott délibábos látomással, miszerint e városban (Pozsonyban — B. M. Á.) alkotók valamennyien a jelenlegi többségi lakossághoz tartozók voltak...” (6.) Sajnos, valóban szükség van az ilyen jellegű „felvilágosításra”, hiszen Matej Bel Funtík vagy Štefan Anián Jedlík nevét hallva, látva az első (megrázó) benyomás után tudatosul csak bennünk, hogy valóban Bél Mátyásról, illetve Jedlik Ányosról van szó. Ozogány azonban — a többségi nemzethez hasonlóan — maga is ebbe a „hibába” esik, amikor a könyv címéül szolgáló mondás szerzőjeként Metternich Kelement jelöli meg (5.), aki ezt, ismerve a magyarok iránt érzett ellenszenvét, bizonyára rossznéven venné. Ozogány Ernő könyve azonban, tekintettel a választott téma alapos feldolgozására és meggyőző „tálalására”, még a kételkedő kancellárt is bizonyára meggyőzné arról, hogy a Lajtától keletre igenis születtek — s bízzunk benne, hogy születnek is — nagy elmék és korszakalkotó találmányok. (Madách-Posonium, Pozsony 2002) B. Mánya Ágnes