Karácsonyi legenda

Urbánus elbeszélő írhatta a novellát, kevésbé ismert s azóta elfeledett író, talán Színi Gyula vagy inkább Kóbor Tamás. Tízegynéhány éves lehettem, s mindent elolvastam, ami a kezembe került. Olvasmányélményeim a régi kalendáriumoktól Robinson Crusoe és Dörmögő Dömötör kalandjain át Bánffy Miklós regényfolyamának második kötetéig – És híjával találtattál – terjedtek. Gyereknek számítottam, amikor a novellát olvastam. Arról szólt, hogy december huszonnegyedikén délután egy magányos férfi találkozik egy rokonszenves asszonnyal, és – egyébként mindennapinak mondható – beszélgetést követően a férfi azt mondja: töltse velem a karácsonyestét, nagyságos asszonyom! Emlékezetem nem őriz több részletet, a szereplők kilétét is homály fedi, a történet sorsa a feledés. Az asszony valószínűleg igent mondott, és az írás ezzel befejeződött. De az a mondat egész életemben kísért! Búvópatakként lappang bennem – alkalomra vagy a véletlenre vár? –, és időnként váratlanul feltör, megérint és emlékeztet valamire, de mire? S ilyenkor mintha rejtélyes hang szólalna meg bennem: töltse velem a karácsonyestét, nagyságos asszonyom!

Mi okozza, hogy annyi év után a mondat még mindig bennem él? Az élmény nem, hiszen rég elfelejtettem. A karácsony alkalma tenné...? De miért éppen ez a mondat, amikor a karácsonyról más összefüggésben annyit olvastam? Vagy az elfeledett történetben lenne a titok? A férfi magánya fogott meg, melyet az asszony jelenlétével akart elviselhetővé tenni? Az asszony bizonyára rokonszenvezett vele és a karácsonyeste varázsa mindkettőjüket mélyen megérintette. Valami vágy, az együttlét igénye, valami hatalmas életerő lehet a titok nyitja, amely a világban s persze bennem is él. Talán valami kozmikusan emberi törvény...!

A karácsonyi legenda az emberiség egyik legszebb története. Az apostolok, Máté és Lukács, akik Jézus születésének a történetét elbeszélik, igaz, nagy írók voltak. A történetben van valami elemien emberi fenség. S valami mélyen természetes sorsszerűség! Az isten fia egyszerű halandóként, ember anyától, istállói barmok jászlában születik. Az emberiség első „modern” mítosza ez! Megérezzük realizmusát, ha összevetjük az ókori – görög és római – istenmítoszokkal, amelyeket mellette metaforáknak és áttételes világmagyarázatoknak érzünk. Mintha a Megváltó személyében, személye által az első „modern” ember is megszületett volna. A keresztény civilizáció csírája az egyszerűség, az úton-levés és a veszélyeztetettség mozzanatait hordozza. Gáspár, Menyhért és Boldizsár látogatása pedig – akiket a betlehemi csillag vezet el a kisdedhez, hogy leróják előtte tiszteletüket és kegyeletüket – a világ örömét és hódolatát jelképezi. Heródes, aki uralmát féltve legyilkoltatja a betlehemi gyermekeket, a zsarnok hatalom jelképe, mely a tiszta világi jóságra és az emberi reményre tör. A karácsonyi legenda pontosan és érzékletesen szimbolizálja az emberi világ – sors és végzet – alapképletét. Nem lehet véletlen, hogy Jézus életének állomásai közül, a karácsonyi születés, a nagypénteki kínszenvedés és halál, a húsvéti feltámadás és a pünkösdi mennybemenetel közül éppen a karácsonyi ünnep fogta meg leginkább az emberiséget. Ez a legemberibb! Megmozgatja a keresztény világot, meghatja elemi erejével és metafizikus természetével, mint minden születés. Ezért a karácsony az emberiség reményének az ünnepe.

Mindebből keveset tudhattam, amikor az ikonná merevült mondat emlékezetem része lett. Néha kedvünk támadna megkérdezni egykori önmagunkat, hogyan s miért történtek úgy a dolgok, ahogy megtörténtek? Ahogy Találkozás egy fiatal emberrel című írásában Karinthy kéri számon egykori önmagától, hová lettek a régi nagy célok, a világhódító tervek, mi lett a fiatalos lelkesedésből és becsvágyból?! Megkérdezhetném magam is az egykori gyereket, vajon miért nem felejtette el a rejtélyes mondatot.

– Honnan tudnám... – válaszolná –, talán a karácsonyvárás öröme tette, mert azt már akkor is ismertem...!

– Milyennek ismerted hát a karácsonyvárást...?

– Nyugalmasnak és reménykedőnek, sütésszagúnak... a házban – a lakószobára mondtuk így – jó meleg volt a sütés-főzéstől. Aztán pedig finom gyanta és fenyőillat a karácsonyfától. Apám készítette fakeresztben állt az asztalon, gyertyák és csillagszórók szikrázták a fényt, mindenki otthon volt. A petróleumlámpa fényétől sokkal világosabb volt, és vacsorára mákos gubát ettünk cukros vízzel. Az ablak alatt cigánygyerekek énekelték, hogy Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, és öregmama kalácsot adott nekik. A fácskán ezüstösen fénylettek a szaloncukrok, és a színes „aranypapírba” csomagolt figurák cérnára kötve himbálóztak. Öregattya kiment az istállóba, hogy megnézze a lovakat és lóherét tegyen a saroglyájukba, s ahogy felkelt az asztaltól, nagy árnyak keltek a falakon, de azok is olyan békés, barátságos árnyak voltak, nem keltettek bennem félelmet. Én is kimentem öregattyával, hogy lássam a friss havat, puhán ropogott a talpunk alatt. A lovak nyugodtan ránk néztek, és azonnal ropogtatni kezdték a takarmányt. A tehenek pedig kérődzve feküdtek, és nagy szemmel néztek ránk, és a borjúk is megbámultak, s én a legkisebbnek megsimogattam a fejét. Olyan nyugodt és békés volt minden, s én úgy örültem, Grimm meséit kaptam ajándékul, mindjárt olvasni is kezdtem...

– Hát a mondat... a novella, a férfi meg a nagyságos asszony...?

– Nem tudom... magányos lehetett – komolyodott –, karácsonykor nem jó egyedül lenni... én sosem voltam akkor egyedül, talán azért is vártam annyira az ünnepet, ahogy azt is vártam, hogy nagy legyek...

– De hát... nem mindenkinek szép a karácsonya...!

– Olyannal is találkoztam... – meséli a gyerek – egyszer, amikor kezdődött a karácsonyi szünet, én még a városban voltam. Hullott a hó s már eltakarta a járdát, és a közeli fűszeres kifutófiúja, jókedvű suhanc, nagy kosárral a karján vitte a karácsonyi megrendelést, jókedvűen fütyörészett, és csúszkálni kezdett az úton. Vidáman csúszkált, és elesett, üvegek csörrentek a kosarában, összetörtek, s amikor felkelt, nagy vörös folt maradt a havon, mintha a fehér hó véres lenne... akkor valahol messze háború volt, láttam a mozik híradójában és az újságokban is a képeken, s eszembe jutott, hogy ott is véres a hó... a suhanc pedig már nem csúszkált, szomorúan ment vissza az üzletbe, már nem is fütyörészett, s én arra gondoltam, hogy biztosan nem lesz szép karácsonya! Másnap édesapám eljött értem a kordán, olyan szánon, ami zárt és deszkaülései vannak, és hazavitt. A havas dombok között szép volt az út, édesanyám pokrócokba bugyolált, és melegített Garam-követ kaptam a kezembe, meg a lábam alá, hogy ne fázzak. Hiába hogy háború volt valahol messze, az a karácsony is szép volt, mint a többi...

A tizennyolc éves fiatalembert nem kérdeztem, nem volt hozzá kedvem. Tudtam, mit mondana! Emlékeztem negyvenhat telére, alig tudtuk, hogy karácsony van, kamrákban és istállókban bujkáltunk, és a lovaknál meg a tehenek jászlában aludtunk, és nem lehettünk nyugodtak. Fülelnem kellett, hogy ha az udvaron lárma támad, apámmal elmenekülhessünk a csendőrök meg a katonák elől. Nem a megbocsátás hatotta át az akkori időt! A karácsonyok is a történelemhez igazodnak, az ember ragaszkodna a szeretet ünnepéhez, de az ünnepet rossz világerők eltorzíthatják. A Megváltó sorsából nem csak a békés életöröm melegségében részesülhetünk, hanem a nagypénteki szenvedés kínjából is! Mégis... így is ragaszkodunk az ünnephez és hazamegyünk diákként, katonaként, messze dolgozó munkásként. Újkori népvándorlás kezdődik, felkerekednek a népek, és gépkocsiáradat indul, hogy megostromolja a ha-tárokat, haza, csak haza ilyenkor... Karácsonykor az ember jó akar lenni és örömöt okozni, a Megváltó születésének az ünnepnapján az emberiség önmaga akar maradni! Talán az egyetlen legenda, amely kényszeríti az embert, hogy jó legyen!

A harmincéves férfit sem kérdezem a rejtélyes mondat felől! Hiszen éppen éli azt, már családfő, nem kell kérnie az asszonyt, hogy töltse vele az ünnepet. Együtt díszítik a karácsonyfát és készítik az ünnepi pontyot, együtt mennek az éjféli misére a puha hóesésben. Aztán hárman lesznek, s még szebbek és boldogabbak a karácsonyok. De fejlődnek is az életerőkkel, a növekvő vágyak és dagadó igények bonyolítják őket, jó előre izgalmat keltenek, és szerteágazó gondokat okoznak, formális vonásokkal párosulnak. Az utolsó napok rohanásban, vásárlási lázban telnek. A modern életforma idegessé és zaklatottá borzolja a várakozást. Iparágak alapulnak az ünnepi szükségletekre, és a vásárlási roham szupermarketekben felhevülten áramló tömegekben sodorja az ünnepvárókat. Az emberiség azonban még mindig arra gondol ilyenkor, hogy a világ megváltható, hiszen egykor megváltották! Olvastam, hogy az első világháború idején a lövészárkokban élő ellenséges katonák átkiabáltak egymásnak az ünnepen, s olyanról is tudunk, hogy a szentestén meglátogatták és megvendégelték egymást. A második világháborúban ez már aligha történhetett meg! Mintha egyre megválthatatlanabb lenne a világ, mintha nem a karácsonyi legenda hangulata felé haladna. Az ember azonban nem könnyen adja meg magát. Makacsul kötődik ünnepeihez. Fenyőt vesz és ajándékoz, tiszta abrosszal asztalt terít, régi szokásaihoz ragaszkodva ünnepel. Ilyenkor az a mondat is eszembe jut még, bár mintha felesleges lenne már! A karácsonyok, a szentesték nem csak a történelmet, hanem az élet ívét is követik. De így sem örömtelenek, a magány sem az. Mert másnap fiatal anyák és férfiak érkeznek, mind hozzám tartoznak, s az ő fiaik és lányaik, még unokák, sőt dédunokák is jönnek majd. Karácsonykor összejön a nagycsalád, találkozik a legenda örök törvénye szerint. Az egykori mondat megfakult és érvényét veszítheti, de az ünnep lényege s a jókívánság él: boldog ünnepeket, kedveseim, kellemes karácsonyt, emberiség!