Irány Párizs

SZÁVAI ATTILA

Mindig is ki szerettem volna próbálni, milyen lehet úgy nevetni, hogy közben vörös az ember feje a fájdalomtól. Noha a házasság is valami hasonló, nem tudom, miért nem próbáltam ki eddig a spájzajtós dolgot, el is határoztam, hogy eztán hetente kétszer-háromszor keresek valami okot, amitől felmegy bennem a boldogság, aztán már csak oda kell tenni a mutatóujjat az ajtó és a félfa közé. Másnak is van mániája, kecskét tart, szekrényt készít, imádkozik, nekem jó lesz a spájzajtó. Idősebb fejjel jobban van idő a mániákra, gyerekként csak a kert volt, meg az állatok.

Még a repülőjegyet is elküldte a lányom postán, hogy legyen mit odaadni majd a kalauznak, ha konkrétosul a repülés, ha már kézzelfogható lesz a sok levegő körülöttünk. Én sose repültem még, valahogy földhözragadtabb embernek gondolom magam, mint hogy ablakon át bámuljam a felhőket, meg a panorámát. A szomszéd szerint, aki mérnök egy nagyvállalatnál, odafentről akkora lehet a kertünk, mint a nagylábujjamon a köröm, le is vettem direkt a zoknimat, tényleg furcsa lehet a látvány, hogy ekkora területen kapáljuk a krumplit, fordulok meg a kistraktorral, törjük a kukoricát a feleségemmel, pláne egymásban össze a lelkiismeretet.

Szerintem a lányom megérezhette azt, hogy mostanában, vagy húsz éve nem nagyon szólunk egymáshoz az asszonnyal, csak mikor nagyon kell, például mikor küld a boltba, hogy tej, kenyér, befőttesgumi, elem a rádióba. A lányom ráérzett erre, hogy nincs már itt közös érzés, és biztos azt hitte, hogy Párizsban majd összerázódunk, mint két zacskó tartós tej, de miképp azok sem válnak eggyé, akképpen már mi is csak külön tudunk mozogni. A közös ágyban is már csak akkor utasítom valami nekem tetsző mozdulatsorra az asszonyt, mikor azt mondom neki, hogy forduljon má’ meg, elzsibbadt a bal lapockám. Nem nagyon beszélünk. Karácsonykor is, mikor nem volt más a szobában, csak mi, meg a lányunk hiánya, hallgattunk, akár egy üres disznóól. Szerintem a házasságunk első harminc évében elmondtam mindent, amit lehetett, talán olyakat is, amit nem. Az asszony pedig nagyon beszédes volt lánykorában, erről nem lehet leszokni, biztos mondja azért a dolgokat, csak nem a szájával, hanem azzal, amivel magában beszél az ember, hangok nélkül. Azon sem lepődnék meg, ha válaszolna neki odabent valaki.

Amikor telefonon elmondta a lányom, hogy mennyibe került a két repülőjegy, azt hittem, nekimegyek fejjel a tyúkólnak, ennyi pénzért megvenni a repülős rettegést. Inkább küldte volna el a pénzt, vettünk volna új disznókat, hogy legyen egy kis élet, ne legyünk egyedül, mint a múmiák. De nem. Azt mondta, el kell kicsit szakadni a hétköznapoktól, aztán meglátjuk, mikor szépen leülepszik a sok francia élmény, mint a galvániszap: megérte-e kimenni párizsolni.

És egy reggel arra ébredtem, hogy irány a reptér, gyorsan borotválkozni, asszonyt csitítani, állatokat etetni, kulcsra zárni a vaskaput. Kicsit izgultam a repülés miatt, körülbelül annyira, mikor bérmálkoztam gyerekkoromban, akkor is a torkomban volt a szívem, ott verte szét a nyelőcsövem, pedig csak a Jóistenre kellett volna gondolni és mondani szépen a szöveget. Hát a Teremtőre gyakran gondoltam a repülés előtt, be kell vallanom. Reméltem, hogy biztonságos repülőgépet teremtett alánk, nem állna jól nekünk és a pilótának sem egy hajtóműhiba. Én még sosem láttam ennyi tájat egy helyen, félek, csak nehezen tudom majd befogadni a látványt, nehezen fog beférni a szembe, pedig a két oldalon hét dioptria van összesen.

Hát már a repülőtér sem volt semmi, annyi ember megy ott, mint nálunk, mikor összevont falunapot tart a három falu, csak a repülőtéren sokkal több az idegen. Illetve, ott mindenki idegen, de én valahogy, mikor izgatott állapotba kerülök, gyakran összetévesztem az idegent az ismerőssel. Hiába, nem a régi már a memória, egykoron még mindenféle gond nélkül meg tudtam jegyezni a téesz teheneit név szerint, de a múltkor már a Galkovicsot sem ismertem meg a boltban. Éppen kimondtam, hogy kérek egy kiló darált húst, mikor odaállt mellém ez a Galkovics, hogy mibe lesz a darált hús, Lajos bátyám. És mivel nem ismertem meg, hát nem mertem neki vicceset mondani, azt böktem oda, hogy zacskóba. Valamiért úgy röhögött, olyan vidám lett, mint a tavaszi szántóföld. Ahogy öregszem, úgy változik a világ.

Régen, ha valaki mondta volna, hogy egyszer repülővel megyek majd Párizsba a lányomhoz, talán szájon vágom, hogy ne élcelődjön itt nekem, egy munkásembernek nem Párizson jár az esze, hanem hogy mennyit tankoljon a kistraktorba, vagy hogy tolni szépen a kapálógépet. Nem Párizst, de még a szomszéd várost is meggondoltuk, hogy bemenjünk-e új ruhát venni. Így is, amire azt mondom, hogy új ruhám, az is megvan vagy húszéves. Állítólag megint divatba jönnek a régi dolgok, akkor meg minek vegyek másikat. Ezt az egy pár ruhát tartogatom mindenre, lagzira, meg majd a temetésemre is. És ebben fogok most repülni, mint a kisangyal, legalább ha valami nem fog stimmelni a gépel, kilazul egy csavar, vagy elalszanak a pilóták és későn ébrednek, nem kell öltöztetni senkinek, már abban leszek előre, amiben egyben utoljára is.

Olyan szépen ki volt betonozva a repülőtér, ahol mennek a gépek, hogy mindjárt lenyugodtam kissé. Megkérdeztem a személyzetet, hogy milyen arányt használtak, mennyi homokot mennyi cementhez, plusz persze a sóder. És mivel nem nagyon válaszoltak, hát letérdeltem és megveregettem tenyérrel a jó betont, szép hangja volt, látszott, hogy komolyan gondolták a kőművesek. Régen láttam ennyi betont, ha közelről nézi az ember, teljesen szürke a panoráma, egyből eszembe jutott, mikor hetvenkettőben betonoztuk a kertet, hogy ne kelljen kapálni, meg málnát kötözni. Az anyósom ötlete volt. Aztán jött az öreg Galkovics, és egy héten át betonozott. Alig állt meg, éppen csak arra, hogy hátrabiccentett fejjel beleigyon az üveges sörébe, és közben nézze az eget, ahol repülőgépek húztak nagy fehér csíkokat a teli kékre. Miután elgondoltam, hogy mi is ilyen fehéret húzunk majd nemsokára, kicsit összeugrott a gyomrom, soha nem ültem az asszonnyal még kondenzcsík elején. Kicsit a Biblia jutott eszembe, meg Illés tüzes szekere.