Huzamos harmónia helyett a küzdelmet élvezi

„Nem érzem a fáradtságot magamon. Én pörögni szeretek, sokat dolgozni...” Oláh Csaba felvételeCsak nyáron volt szabad. Akkor viszont nekivágott a világnak, és megtett egy zarándokutat. Santiago de Compostelába.

Kolovratnik Krisztián. Álmosan, szomjasan, éhes gyomorral, nem sokkal déli tizenkettő előtt. Tehát várok. Megvárom, míg felfalja a szendvicset, és megissza az egész üveg ásványvizet. Ha hagynám, el is aludna... ülve, állva vagy a kocsijában, a volánra borulva.

Hol a határ? Mennyit bír?

Nem tudom. Az a baj, illetve nem baj, mert élvezem, de augusztus óta lényegében nem volt szabad napom. Teljes napom. Tehát vagy ez van, vagy az, hogy nem csinálok semmit. De így ez sem igaz, mert olyankor meg zenét szerzek, és este játszom. Az viszont kevés. Nem érzem a fáradtságot magamon. Én pörögni szeretek, sokat dolgozni.

Dolgozott is eleget ebben az évben. Két külföldi produkció, a Max és a Mix után végre a magyar filmrendezők is megtalálták.

Igen, ez az igazi lazaság. Amikor egészen be vagyok fogva. Lazának lenni nem azt jelenti, hogy az ember nem pontos. Sőt! A legjobb fajta összeszedettséget lehet adni ilyen állapotban. Bollók Csabával forgatjuk a Miraqueot... nem miraculum, hanem csak röviden: mirák..., amikor dolgozunk, ő iszonyatosan koncentrál. És ezt jó tudnunk egymásról, hogy lazák is vagyunk, meg koncentráltak is.

Az a fiú, akit ebben a filmben játszik, furcsa körülmények között kizuhan a vonatból.

Nagyon bolond a történet. Minden megkavarodik benne. Vonalazóintézet munkatársa a fiú, fel akar szállni a hajnali vonatra, hogy hazamenjen, de meglát egy csajt a pályaudvaron, és felugrik utána egy másik vonatra. Onnan zuhan ki, és egy időtlen térben találja magát, amelyből meg kell találni a viszszautat. Közben rengeteg emberrel találkozik, és nagyon sok bűntényről szerez tudomást, olyan körülményekről, amelyek egészen más világot sugallnak. Csoda. Varázslat. Jó dolgozni benne. Hangulata van.

András Ferenc Morfium című alkotásában Csáth Gézát, a tragikus sorsú szabadkai írót alakítja.

Ötvenperces kisjátékfilm, amelyből talán nagyjátékfilm lesz egyszer. Talán. Majd meglátjuk. Ez a történet Csáth Géza Naplója alapján íródott. Tömörítetten foglalkozik az író életével onnantól kezdve, hogy megtudja: gyógyíthatatlan beteg. És megijed a korai haláltól. Anyja is korán halt meg. Rájön, hogyan akar élni a drogok által. Mérhetetlen mennyiségű anyag az ő életműve, alaposabban csak egy nagyjátékfilm mutathatja be.

Eddig külföldi produkciókban játszott, most egymás után két magyar film főszerepét kapta meg. Hogy van ez?

Fogalmam sincs. Engem is állandóan idegesít, hogy a hazai filmrendezők nem járnak színházba. Azt sem tudják, kik vagyunk. A Mixben nem is voltam válogatáson. Az amerikai Teven Lovy nem volt elégedett azokkal a fiatal kollégáimmal, akiket behívtak neki. Salernóban egyébként most nyertük el a legjobb film díját. Az itthoni rendezők általában mindig ugyanazokkal az arcokkal dolgoznak. Kialakult egy szűk kör, amelybe én nem kerültem bele. Szerencsére nem is gondolok arra, hogy huszonhét évesen nekem esetleg befutottabbnak kellene lennem.

Ennyire nyugodt, vagy ennyire...

... nem mozgat a karrier. Én szeretném élvezettel csinálni a pályát. Ami sokkal jobban zavar: most egyre inkább a pénz mozgatja a dolgokat, és az sokat levesz az élvezetből. A pályával kapcsolatos anyagi gondjaink sokakat erőszakossá tesznek. Én nem siettetem a dolgokat. Bollók Csaba mondta épp a minap, hogy „Nagyon jó nektek, színészeknek! Ti száz meg száz életet élhettek!” Én csak ezt az egyet szeretném élni, ami az enyém, feleltem, és azt sem tudom. De azért mindemellett van valami. Én ugyanis máshogy nőttem fel, mint a többiek a színházban. Nekem a szakma mellett a saját életem is nagyon fontos. Szeretnék minél többet utazni, látni, tapasztalni a világból. Rengeteg dolog érdekel. A zenélés, a hangszerek, az autók, a sebesség, a biciklizés, ami megadatik a világból, hogy élvezzem. Csak ne lenne olyan kevés az idő! Spanyolország is így jött. Compostela. Tudtam, hogy forgatni fogok ősszel, ezért a nyarat meghagytam magamnak. Hallottam a zarándokhelyről. Látni akartam. Olyan nagyon nem vagyok vallásos, az út, a camino viszont nagyon vonzott. Nem tettem érte, hogy kalandos legyen, de valamitől mégis az volt. Egy nagyon jó barátommal vágtam neki. A Pireneusokig kocsival mentünk, aztán egy kis faluban otthagytuk az autót, és a francia–spanyol határtól már biciklivel folytattuk. Nyolcszáznegyven kilométert tettünk meg tizenhárom nap alatt. Két napot hagytunk csak ki, de akkor elképesztő viharok voltak. Kaptunk egy domborzati, szintkülönbségi térképet, tehát tudtuk, mi vár ránk. Az összes falut feltüntették rajta, amelyen keresztülvezet az út. Azokat a helyeket, ahol szállás van, külön megjelölte a térkép. Ilyen tekintetben nagyon olcsó az út. Egy-öt euróért bárhol meg lehet szállni. Ötven-hetven négyzetméteren körülbelül ötvenen alszanak, és mindenütt van hideg vízű kút. Ettől gyönyörű!

Miért vállalkozott az útra, mi vonzotta olyan nagyon?

Érdekelt.

A lelki kaland miatt?

Nem lehet ezt megfogalmazni. Megyek, felfedezek, ott állok meg, ahol akarok, szerintem a legnagyobb szabadság így utazni. Kocsival vagy biciklivel. Vagy vonattal. Hogy ki tudjak szállni. Köves földutakon, ösvényeken napi hetven kilométert tettünk meg. Rengeteg falun hajtottunk át. Ha megálltunk, mindig olyan érzésem volt, mintha egy idegen szobába nyitnánk be, ahol már mélyen alszanak. Galíciában tizenhárom fok volt és jégeső. Lent, a hegy lábánál pedig ötven fok. Ilyen körülményekre nem lehet felkészülni. Ez váratlanul éri az embert, és nagyon nehéz beszélni róla. Ezek elmondhatatlan élmények.

S miközben teker, pedálozik az ember, egyfolytában a célt látja maga előtt? Hogy milyen jó lesz megérkezni végre?

Épp az a furcsa, hogy nem. Nem az hajt egész úton, hogy „érjünk be, érjünk be!” Ez nem verseny. Itt van idő, csak menni kell. És egyre kevesebb van hátra. Finisterra a föld vége. Ötven méterrel a tenger fölött ott áll egy világítótorony, és előtted az óceán. Ha oda elérsz, végigmentél a földön. Mi hajnali háromkor értünk oda, iszonyatos ködben. Másnap kimentünk megnézni, hogy hol voltunk, mert a köd miatt előző nap nem láthattunk, és vagy két órát ültünk a csöndben. Ez valóban olyan élmény, hogy senkivel sem tudom megosztani. Ez a kettőnké marad. A barátomé és az enyém.

Mi az, ami ebben oszthatatlan?

Az érzések, amelyeket az út kivált benned. Meg a küzdelmek. Végtelenül tiszta dolog ez. Volt nap, amikor hatszázan vágtunk neki. Húszméterenként mentünk el valaki mellett, akinek ugyanaz volt a célja, mint nekünk, hogy dopping nélkül megtegye az önmaga számára kijelölt távot. Itt ugyanis mindenki csak addig megy, ameddig akar. Senki nem kényszerít arra, hogy végigcsináld. A kapcsolatok is erről szólnak, amelyek útközben kialakulnak. Hogy menj tovább az úton! Hol a többiekkel, hol egyedül, mikor hogy akarod. Az persze irgalmatlanul fontos, hogy kivel teszed meg az utat, de az élményt önmagaddal dolgozod fel. Amikor elértünk a végső pontra, nem éreztük, hogy vége. Ez nagyon furcsa volt. Én már álmodtam is ezzel. Még mindig megyek. Rajta vagyok egy úton. Nem akarok belemagyarázni semmit, de valahogy nem azt érzem, hogy teljesítettem valamit, hanem hogy az életem egyik része lezárult. Megnyugvás helyett inkább egy jó nagy ürességről tudnék beszélni, mert ez volt bennem, miután hazajöttem.

A fáradtságtól?

Nem. Nyolcszáznegyven kilométer nem olyan sok. Még a combizmom sem fájdult meg. Bírtam jól. A sok élmény, az hatott rám olyan nagyon. Találkoztunk egy londoni lánnyal, aki nyáron vált el a férjétől, hároméves kislányát beletette a csomagtartóba, és naponta tizenöt kilométert tekert. Megismerkedtem egy hetvennégy éves férfivel is. Elmesélte, hogy három éve elvesztette az egész családját, fogta a hátizsákját, és elindult. Azóta úton van. Európai caminókon jár. Azt mondta: egyszer majd valahol ott marad. Egyre kevesebb a csomagja. Nincs senkije. Ez lett az élete. Volt egy ember, aki meghalt az úton. Két nappal előttünk járt. Szamárral vitette a cuccait. Leállt a szíve az ötvenfokos hőségben. Két napig ott állt a szamár cuccokkal a hátán, mert nem tudták elvontatni. Kiderült, hogy csak a francia vezényszavakat értette.

Három hét, amely teljesen megváltoztatta?

Én nem a csodát vártam az úttól, de a megvilágosodás is egyfajta csoda. Amióta hazajöttem, tudom, hogy szeretnék sokat élni, sok mindent megélni. Nem az önpusztítás és nem a szenvelgés felé menni, hanem tiszta dolgokért küzdeni. A neveltetésen nagyon sok múlik. Akinek nem mutatták meg az életnek ezt az oldalát, hogy látva tanuljon, nyitott szemmel közlekedjen a világban, annak sokkal nehezebb. Annak semmiféle indíttatása nem lehet egy ilyen úthoz. Egy kollégám filmje kint volt az idei cannes-i fesztiválon. Őt nem vitték ki, csak a rendezőt. Jellemző. És ő ettől ideges lett. Értem őt. Én is ideges lettem volna. De nem ült be a kocsijába, hogy akkor is ott legyen, pedig elmehetett volna. Nem olyan hosszú az út. „De hol aludtam volna?” – kérdezte. Hát, nem mindegy? – feleltem. „És hogy jutottam volna le?” Ott az autópálya! Az én életemben ezek már nem kérdések. „A pontom a híd” – írja Ady. Menni kell!

Elmenni és visszajönni.

Talán a folyamatos hiányérzet vitt el. Mintha hiányozna valami az életemből. Nem szakmailag! Bár ebben az évadban még nem volt új bemutatóm, jól érzem magam a Vígszínházban. Egyébként nem is lett volna időm egy új darabra. Győrben próbáltam a Hamletet Kiss Csaba rendezésében. Eszenyi Enikőnél játszottam volna a Tévedések vígjátékában, de kiengedett. Azt mondta: „Ezért érdemes, ez fontos!” És tényleg az volt. Nagyon fontos. Én nem kérek, nem jópofizok, nem kötök szakmai barátságokat. Ezért esett olyan jól, hogy Kiss Csaba rám gondolt. Boldog vagyok, hogy nekem adta Hamletet.

Ez is egy jó camino lehetett. Megküzdeni egy ekkora feladattal.

Küzdöttem is becsületesen. De Compostela óta még inkább úgy látom: hamis az itthoni értékrend, borzasztóan hamis. Ezért ez a hatalmas stressz az emberekben.

Új út, új kihívás?

Biztosan lesz. Ahogy ismerem magam! Most majd délről, Portugália déli csücskéből indulok el. Az is gyönyörű út lesz. De már Skandinávia is régóta vonz. Meg Szentpétervár.

Saját értékrendjében ki vagy mi áll az első helyen?

A családom. A szüleim. Ők a legfontosabbak számomra. Van egy álmom: évek múlva egy toscanai házban üldögélni a három legjobb barátommal, a gyerekeinkkel és a szüleimmel. Hosszan, hosszan, hogy nyugalom legyen az életemben. Addig persze rengeteg dolgom van, érzem, hogy nagy küzdelmek várnak rám. A nagy utazásokra pedig folyamatosan készen állok. Ha csak két szabad napom van, már fel is kerekedek, és megyek valahova.

Karácsonykor biztosan „megáll”.

A karácsony mindig megnyugtat. Lefékez. Le kell, hogy állj. Ünnep. Én szeretném leállítani magam máskor is, nem pusztán erre a pár napra, csak nem megy. Huszonhatodikán már játszom, aztán vár rám az album. CD-re kerül néhány szerzeményem.

Milyen legyen a következő év?

Sűrű. Nekem ez kell. Minél több elfoglaltság. Én bírom a strapát. Maratonfutó vagyok, nem sprinter. Ez már kiderült az elmúlt évek során. De nemcsak a színházat és a zenét, hanem az életemet is élvezni akarom. Nekem az apró örömök is nagyon fontosak. Nem huzamos harmóniára törekszem. Abban nem hiszek. Nincs ilyen. Én a küzdelmet élvezem.