Huszonöt évvel ezelőtt indult az Iródia mozgalom

CSANDA GÁBOR

Mikor fogalmazódott meg benned az Iródia létrehozásának terve?

Rögtön, ahogy a Csemadok újvári alapszervezetéhez kerültem, mondtam Gémesi Károlynak, aki a Csemadok újvári szervezetének volt akkor az elnöke, hogy ezt, a fiatal írók összefogását és a velük való foglalkozást itt el tudnám képzelni, és ezt a szívügyemnek is tartom. Amire persze készülni kellett már hamarabb is: ehhez jó alap volt az a szintén irodalmi jellegű kezdeményezés, mely az újvári tevékenységem első eredményeként megvalósult. Ez volt a Tsomó, így, ts-sel. Tsomó neven létrehoztam egy irodalmi klubot. Végigjártam a helyi középiskolákat, mondtam, konkrétan mire gondolok: hogy aki szeretne egy ilyen klubban dolgozni, az jelentkezzen. Mintegy harmincan jelentkeztek. Tóth Laci vállalta az irodalmat, és behozta természetesen a színjátszást is, Fabó Tibor, aki nagyjából akkor került a komáromi színházba, létrehozott ezen a Tsomón belül egy színjátszó kört. Amikor tehát az Iródiát elkezdtük szervezni, akkor ennek a Tsomónak a fiatal társasága már egy éve együtt gondolkodott, úgyhogy rájuk lehetett alapozni.

Tehát az Iródia egy részét, tán éppen a legkorábban iródiássá letteket ők alkották, belőlük szerveződött?

Nem belőlük, illetve részben igen, de inkább általuk. Ha megnéznénk a Tsomó tagjait, biztos, hogy legalább kilencven százalékuk ma a szlovákiai magyar közélet fontos szereplője. Hogy mennyien lettek iródiások, azt nem tudom, de a szlovákiai magyar közéletnek szerves részeivé váltak. Értelmiségiekké váltak, ismered őket, mindenki ismeri őket. Az Iródiának inkább a szervezőhátterét biztosították. Persze, sok esetben a kettőt el se lehet egymástól választani, és számosan közülük mindenben részt vettek, szó szerint mindenesek voltak. Rokkó, Juhász R. József például, meg még néhány újvári benne volt a Tsomóban is, de nem ez volt a jellemző. A Tsomó tagjai az Iródia létrehozását, megszervezését segítették elő, és akkor, 1983 elején erre volt a legnagyobb szükség. Rokkón kívül Fabó Tibi, Farkas Ilona, Kecskés Ildikó, Kis Péter, Kovács Dezső, Kenya, vagyis Pálovics Laci, Simon Attila, Szabó Zsuzsa, Udvardi Péter és még sokan, ők együtt segítettek az Iródia létrehozásában.

Akkor még neve sem volt, ugye? Kié az Iródia név ötlete?

Biztos a Liszka Jóskáé, ő szokott mindennek nevet adni, és vele sokat beszéltem erről a tervemről, meg őt Újvárban az elsők közt ismertem meg, s ő volt az, aki ott engem sok mindenben segített. De több új ismerősre tettem szert ebben a városban, s ezt mintegy csodaként éltem meg, mert azt tapasztaltam, hogy Újvár és az újváriak egészen mások, mint Szerdahely és a szerdahelyiek.

A Csemadok újvári alkalmazottjaként az Iródia csak az egyik munkaköröd volt a sok között, ugye?

Persze, hiszen a kultúrházat vezetni kellett, nemcsak kinyitni meg becsukni, bár azt is, hanem rendezvényeket szervezni, az épületet fenntartani… A munkaköri leírásban is úgy szerepelt az Iródia, hogy annak működtetése, a fiatal alkotókkal való foglalkozás nem mehet a ház más tevékenységeinek a rovására. Az Iródia pluszmunka volt. A találkozókat, az Iródia-füzeteket csaknem az én privát ügyemnek tekintették, s előre megmondták, hogy ez semmilyen szempontból nem terhelheti a Csemadokot. Készítettem egy éves tervet az Iródia tevékenységére is, költségvetéssel együtt. Ezt úgy képzeld el, hogy évi tizennyolc-húszezer koronát terveztem, amiből még lefaragtak természetesen, de miután elfogadták, az elfogadott terv szerint haladtam. Ráadásul az Iródiát nem csak az újvári Csemadok, hanem a járási könyvtár ügyévé is tettem. Rögtön az elején tudtam ugyanis, hogy ha két szervezet áll majd mögötte, akkor életképesebb lesz. A könyvtár vezetője, Marta Weissová szlovák hölgy volt, újváriként magyarul is értett persze, és az a fajta liberális ember volt, aki tudta tartani a hatalommal is a kapcsolatot. Vagyis jó háttér volt. Olyan, aki ha valamire rábólint, akkor azt meg is tudja majd védeni. Ugyanezt a Csemadokról már nem tudtam föltételezni. S ebben maximálisan igazolt az idő, mert az Iródiával nagyon sok probléma volt, de Marta Weissová mindig karakánul kiállt az ügy mellett.

Részt vett a találkozókon is, ott ült melletted a pincében.

Ha tehette, végighallgatta az előadásokat és a vitát is. Ezt azért szorgalmaztam, hogy lássa és hallja, mihez adja a nevét, hogy ezeken a találkozókon semmi rossz nem történik, vagy legalábbis semmi olyan, amiről egyesek beszélnek…

Nagyjából ez így is volt igaz.

Igen, mert azok az összejövetelek nem a hatalomnak a konkrét szidalmazásáról szóltak, hanem irodalomról. De mindenki szabadon beszélhetett, és beszélt is.

1983 tavaszára, az első találkozóig tehát benned és újvári segítőtársaidban összeállt a mozgalom lényege, volt neve, célja, háttere, helyszíne, kimentek a meghívók… Kiket szólítottál meg a fiatal alkotók közül?

Mindenkit, akiről tudtam, hogy ír és publikál.

Gondolom, a Madách Könyvkiadóban sokat segítettek.

Igen, Balla Kálmántól kértem címeket, de az Új Ifjúságtól is kaptam, ahol az Új Hajtások rovatban jelentek meg fiatalok írásai, és a Csallóköztől is. Az volt a lényeg, hogy fiatal, kötettel még nem rendelkező szerzők legyenek. Első körben nagyjából hetven-nyolcvan cím jött össze, s a továbbiakban ezeket bővítettük közösen. Nekik mentek ki a meghívók az első találkozóra. Az első találkozón pedig abban egyeztünk meg, hogy ezek az összejövetelek rendszeresek lesznek. A híre hamar terjedt, úgyhogy a második találkozón már több mint háromszázan voltunk. Egyébként az első Iródia-találkozónak meg a többinek is nagyon jó sajtója volt, nemcsak itt, hanem Magyarországon is, s az, hogy a mozgalom három évig működhetett, sokban ennek a jó sajtóvisszhangnak is köszönhető. A három év alatt több száz írás jelent meg az Iródiáról és vele kapcsolatban. S az is sokat nyomott a latban, hogy akik írtak vagy nyilatkoztak róla, azok elfogadott, hozzáértő személyek voltak. Ami bizonyos védelmet is nyújtott a mozgalomnak. Ezt rögtön az első találkozó után éreztem a munkaadóm, az újvári Csemadok részéről is. Mert a találkozó után először természetesen hümmögtek, hogy hát talán mégsem lesz ez jó, idejön ennyi fiatal, mindenféle ruhában, sokan is vannak, hangoskodnak is, ki tudja, mi lesz a vége – de amikor észlelték, hogy emögött szakmai háttér és támogatás is van, némileg megnyugodtak, s csak óva intettek attól, nehogy elfajuljon a kezdeményezés. S persze ettől függetlenül figyelték, mi történik, s minden találkozás után összeállítottak egy hosszú listát arról, ami nem tetszett nekik, s ezt az elnökségi üléseken fölolvasták nekem.

De te mindezzel számolva olyan előadókat hívtál meg, akiknek a szakmában, főként az irodalomban nevük és hitelük volt: Turczel Lajos, Grendel Lajos…

Így van, enélkül nem lett volna értelme, de enélkül nem is ment volna, rögtön az első találkozó után lefújták volna az egészet.

Ezzel együtt sem folyt zavartalanul az Iródia, melyet végül a sokadik próbálkozás után 1986-ban megszüntetett a hatalom. Konkrétan mi volt a mozgalom letiltásának oka?

Több oka volt. Egyik előzményeként az a kecskeméti iródiás találkozó szolgált, amelyről a tévé is tudósított, mármint a Magyar Televízió. Ezen a beszélgetésen mintegy heten vettünk részt az iródiások közül, ültünk a stúdióban, kérdeztek bennünket, mi meg őszintén elmondtuk a véleményüket. S persze Magyarországon is figyelték a történéseket, nem csak nálunk. Valakinek ez szemet szúrt, s följelentette a műsort Köpeczi Bélánál, aki akkor a kulturális tárca vezetője volt, ő pedig szlovák kollégájának, Miroslav Váleknak írt gyorsan egy szerelmes levelet, hogy hát figyeljenek már oda, kik járnak át Csehszlovákiából Magyarországra nyilatkozgatni. A lényeg, hogy nem voltunk rokonszenvesek a hivatalos magyar kultúra szemében. S ez nagyon jól jött az itteni pártbizottságnak, hiszen lám-lám, ezeket az iródiásokat a magyarok se akarják, azt szeretnék, ha elcsöndesítenénk a társaságot, hát akkor ezeket tüstént le is tiltjuk, és még csak tiltakozástól se kell tartanunk, vagy ha bárki érdeklődne az iránt, hogy mi volt e lépésünk oka, akkor mi csak a magyarországiak kérését teljesítettük. S akkor jött is a beszüntetésünkről szóló levél.

Abban a dokumentumgyűjteményben, melyet az Iródia-anyagokból a mozgalom fölszámolása után összeállítottál és beköttettél, ez a levél mint 1986. szeptember 5-én kelt Csemadok-értesítés szerepel.

Igen, de ez az értesítés egy pártutasítás hatására született, azt fönt fogalmazták, Pozsonyban, az akkori kulturális minisztérium legmagasabb beosztású magyar képviselőjének aláírásával. Ő ugyanakkor személyesen is leutazott Újvárba, beszélt a Csemadok és a könyvtár vezetőségével, engem természetesen nem hívtak meg erre a megbeszélésre. S ezen mondta el nekik, hogy mit kell tenniük, de azonnal.

Hasonló módon vonták meg az engedélyt az Iródia-füzetek kiadásától is, azt meg azzal az indokkal, hogy e kiadványok országos jellegűek, s meghaladják a járás kompetenciáját.

Pontosan. Az utolsó Iródia-füzetet, a néprajzit, a tizenhetediket már engedély nélkül adtuk ki, illetve úgy nem lehetett volna, hiszen mindegyiket be kellett mutatni, csak utána engedélyezték a kiadását és terjesztését. Ehhez az utolsóhoz már a Csemadok komáromi helyi alapszervezetének és a Komáromi Duna Menti Múzeumnak a segítsége kellett. S volt még egy találkozónk a beszüntetésünk tájékán, Somorján, mert az ottani Csemadok-alapszervezetnek akkor Szilvássy József volt az elnöke, s megkerestem azzal a kéréssel, tegye lehetővé, hogy utoljára egyszer még ott összejöhessünk. Ez meg is történt, s utána tényleg vége lett.

Azt a bizonyos 1983. június 18-i napot, az Iródia gyakorlati kezdetét hogyan kell elképzelni: mindenki jött a meghívó alapján, s tódultak a fiatalok az állomásról a Csemadok-székházba?

Nem egészen, mert ahhoz, hogy együtt tölthessenek egy vagy két napot az ország minden területéről érkező fiatal tollforgatók, akiknek majd ugyanígy haza is kell jutniuk a végén, ahhoz három nap kellett.

Azt azért mondjuk el, hogy az Iródia nem szervezet volt, hanem mozgalom. A klubokkal ellentétben még csak a szó szoros értelemben vett tagsága sem volt. Szabadon jött s maradt, aki akart, s annyiban vett benne részt, amennyiben akart…

Így van, nem is akartuk szervezetileg kötötté tenni, bár aztán menet közben létrejött az Iródia Fórum nevű szűkebb szakmai és szervező társaság, mert volt rá igény. Két-három találkozó után ugyanis kiderült, hogy sokan vagyunk, és sokfélék. Egyesek csak alkalmi résztvevői akartak lenni a mozgalomnak, másokban volt igény programokat szervezni, irányítani, foglalkozásokat vezetni, s volt legalább egy tucat olyan tehetség, akikről kiderült, hogy már irodalmi érték, amit csinálnak, hogy velük külön is foglalkozni kell. De ezt a szűkebb csoportot sem tekintette senki mondjuk elnökségnek vagy vezetőségnek, mint ahogy nem is volt hivatalosan választott testület.