Hollywoodi Tévhitgyártó Vállalat

H. NAGY PÉTER

Talán fölösleges bizonygatni, hogy a metafora találó, valóban „végtelen vizekről” van szó; és ily módon az sem véletlen, hogy napjainkban megsokasodtak a hasonló jellegű kiadványok, azaz sürgető feladattá vált a „mítosztalanítás”, a tévhitoszlatás. Az alábbiakban ennek egy cseppnyi, de médiatörténeti szempontból korántsem érdektelen fejezetéről lesz szó három példán keresztül.

Hahner Péter 100 történelmi tévhit, avagy Amit biztosan tudsz a történelemről – és mind rosszul tudod… című, igen fontos könyvében számos példa szerepel arra, hogy az irodalom és a filmipar – a művek esztétikai értékétől függetlenül – sok-sok tévhit elterjedéséért felelős. Íme az egyik: „Henryk Sienkiewicz Quo vadis című regényében – írja Hahner – Néró arról panaszkodik, hogy még nem látott égő várost, majd ezt olvashatjuk: »Semmi kétség nem volt aziránt, hogy bűnös kezek gyújtogatnak a városban, mert minduntalan újabb tüzek lobbantak fel a fő tűzfészektől messze eső helyeken.« A regény 1951-ben elkészített, Mervyn LeRoy által rendezett filmváltozatában pedig Néró többször is beismeri, hogy ő gyújtatta fel Rómát, majd látjuk, amint a tűztengerből kimagasodó Maecenas-torony tetején állva, lanttal kíséri énekét. Peter Ustinov pedig oly meggyőzően alakítja az őrült császár szerepét, hogy még azt is elhisszük neki, valóban ő gyújtatta fel Rómát…”

Így igaz, Ustinov emlékezetes alakítást nyújtott, viszont a dolog nem stimmel, hiszen nem Néró gyújtatta fel a birodalom fővárosát. Ez a szituáció mindenesetre iskolapéldája a tévhitek szóródásának, hiszen a Suetoniusnál olvasható történelmi legenda, melynek semmi alapja, Sienkiewicz regényének és LeRoy filmjének köszönhetően óriási karriert futott be a 20. században. Ez arra utal, hogy az emberek előszeretettel cserélik fel a történelmi hitelességet a fikcióval. Ha még ehhez ideológiai érdek is társul (az igaz keresztények a gaz rómaiak ellen), vége a dalnak: a tévhit hitté, hamis tudássá, álismeretté szilárdul.

John Lloyd és John Mitchinson Tévhitek a nagyvilágról című, igen szórakoztató könyvében olvasható egy jópofa példa a békák hangjáról. „Azért gondolja mindenki – írja a szerzőpáros –, hogy az összes békafaj brekeg, mert ilyen hangot ad ki a fakúszó békák egyike, a Hyla regilla, és ez az, amelyik beköltözött Hollywoodba. Évtizedeken át ugyanis minden egyes mozifilmben ennek a fajnak a hangját szerepeltették, hogy kellő hangulatot teremtsenek a természetben játszódó jelenetekhez, akár Florida, akár egy vietnami dzsungel tűnt fel a vásznon.” De milyen a békák hangja valójában? A repertoár észbontó, a békák ugyanis kuruttyolnak, hortyognak, morognak, trilláznak, kotyognak, ciripelnek, harsognak, huhognak, fütyülnek, dörmögnek, röfögnek, csaholnak és így tovább. És persze olyan is akad közöttük, amelyik néma (pl. a közép-afrikai góliátbéka). A példa ártalmatlannak tűnik, ám arra figyelmeztet, hogy rengeteg ehhez hasonló általánosító, leegyszerűsítő mozzanat épülhet be a világlátásunkba (például sztereotípiák formájában). Az érzékelésünket olykor bizony felülírja a kézhez kapott értelmezés.

Scott O. Lilienfeld és munkatársai 50 pszichológiai tévhit című alapvető könyvükben az elmebetegség mítoszai között említik azt a tévedést, mely szerint a skizofréniában szenvedő emberek többszörös személyiséggel rendelkeznek. „A szóban forgó téveszme – írják a szerzők – a tömegkultúrába is utat talált magának. A 2000-ben, Jim Carrey főszereplésével készült Én és én meg az Irén című vígjáték egy olyan férfiról szól, aki állítólag skizofréniában szenved. Valójában azonban hasadt személyiséggel rendelkezik; az egyik alteregója (Charlie) lágy és kedélyes, míg a másik (Hank) agresszív. A filmben Carrey karaktere váratlanul vált »finomból« »őrültbe«. Miután az NBC My Own Worst Enemy (Saját magam legrosszabb ellensége) című műsora Christian Slater főszereplésével debütált 2008 októberében, számos televíziós kritikus tévesen úgy utalt a főszereplőre, mint aki skizofréniában szenved.” A hasadt személyiség és a skizofrénia nem ugyanaz. Az ún. disszociatív identitászavarként (DID) ismert betegséggel szemben a skizofréniások nem rendelkeznek több személyiséggel, egyetlen személyiségük van, amely széthullott. Olyan zavarról van tehát szó, amelyre a valóság drámai megbomlása jellemző, amit zavaros gondolatok, téveszmék és hallucinációk kísérnek. Lilienfeld és csapata meggyőzően bizonyítja, hogy a tömegmédiában rendre tévesen használják a skizofrénia szót, a jelenséget felcserélik a fent említett többszörös személyiségzavarral. „Az, hogy banális színben tüntetik fel ezt a betegséget – teszik hozzá a szerzők –, ahogyan például számos hollywoodi film is teszi, oda vezethet, hogy az emberek lebecsülik a súlyosságát, és nem látják át, milyen sürgős segítségre van szüksége az érintetteknek.” A konklúzió világos: skizokultúra ide vagy oda, a szavak igenis számítanak.

Hollywood nagy erő, s ehhez az álomgyár mítoszgyártó képessége is hozzátartozik (gondoljunk pl. a westernre). Mielőtt mentegetni kezdenénk magunkat, hogy nem lehet mindent tudni (az ókori Rómában nem lehettünk ott, nem hallhatunk ennyiféle békát, a skizofrénia tüneteit nem tanulmányoztuk), gondoljunk arra, hogy ez a három példa csepp a tengerben. Majd vegyük észre, hogy aki hiszékenyebb a kelleténél vagy nincs kellően felvértezve a faktoidok inváziója ellen, annak a HTV a legjobb szolgáltatást nyújtja. A kérdés már csak az, mit jelent itt valójában a „legjobb” kifejezés. „Ha megtaláltad, küldd egyenesen Hollywoodba!”