Nem tudom már, mikor ért véget életemnek az az időszakasza, amikor a házi disznóöléseink kisgömböcének valósága végérvényesen különvált Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese című gyűjteményének első meséjétől. Mert a hideg padláson nálunk is ott lógott az évi disznóáldozat hólyagjába töltött disznósajt.
Hol volt, hol nem volt… hol van?
Nem tudom már, mikor ért véget életemnek az az időszakasza, amikor a házi disznóöléseink kisgömböcének valósága végérvényesen különvált Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese című gyűjteményének első meséjétől. Mert a hideg padláson nálunk is ott lógott az évi disznóáldozat hólyagjába töltött disznósajt. Ami maga volt a kisgömböc. Képzeletemben minden megtörtént vele, amit a mese megengedett, de leginkább az, hogy mindig én voltam a kiskondás, aki bicskával szalonnát falatozott, amikor engem is bekapott a kisgömböc.
Végtelen sokszor mesélte el édesapám ezt az egyetlen mesét. Igazából ma sem tudom, miért nem unta meg a történetet. Talán a múlt század ötvenes éveinek falusi szegény sorsa, meg az évente egyszer levágásra hízott jószág mesebelisége keltette ugyanazt a reményt: mindig lesz egy kisgömböcünk. Olyan persze, amit mi kapunk be, s nem ő minket. Bár a mi mesemondónk már nincsen e világon, s azoknak a disznóöléseknek az emléke is az idő távolába veszik, a mese erőteljesebben tör át az időn, mint minden valóságos emlék. Illetve, igazából nem is tudom, melyik maradt meg bennem. Olyan ez, mint amikor a mesét játszó gyermek saját uzsonnáját osztja meg a mackójával.
Ma már más mesék tetszenek, mint gyermekkoromban. Megragad a tündérkedések csodája, az illyési alázat nyelvi és lelki tisztasága. Meg aztán az a hetvenhét magyar népmese időközben a világ teljességét jelenti számomra. Olyan méretben, amit – sajnos – lehetetlenségnek tartottam átadni gyerekeimnek. Vagy mégsem? Lapozgatva a családi könytárban található példányát, a tartalomjegyzéknél különös ákombákomok jelölnek több mesét. Nem sorrendben, hanem válogatva, keresgetve. Sajátos mesesor kerekedik ki a megjelölt mesékből. Akár vissza is kereshetem, hogy az olvasásra rákapott fiam honnan szerezte humorérzékét, féktelen anekdotázó kedvét. Szinte valamennyi mese a lelemény, a furfang, a derű teljessége. Ha erre tanította meg a népmese, igencsak boldog ember lesz belőle. Vagy ki tudja? Éppen a meseiség, a mesebeliség hasznosítható manapság legkevésbé? De a lelemény, a derű mégiscsak olyan erő, amely nélkül nem győzhetők le a hatalmasok.
Hol volt, hol nem volt… hol van most a mese? Bennünk, vágyainkban, álmainkban mindenképpen.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.