Hol volt, hol nem volt… hol van?

Nem tudom már, mikor ért véget életemnek az az időszakasza, amikor a házi disznóöléseink kisgömböcének valósága végérvényesen különvált Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese című gyűjteményének első meséjétől. Mert a hideg padláson nálunk is ott lógott az évi disznóáldozat hólyagjába töltött disznósajt.

Nem tudom már, mikor ért véget életemnek az az időszakasza, amikor a házi disznóöléseink kisgömböcének valósága végérvényesen különvált Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese című gyűjteményének első meséjétől. Mert a hideg padláson nálunk is ott lógott az évi disznóáldozat hólyagjába töltött disznósajt. Ami maga volt a kisgömböc. Képzeletemben minden megtörtént vele, amit a mese megengedett, de leginkább az, hogy mindig én voltam a kiskondás, aki bicskával szalonnát falatozott, amikor engem is bekapott a kisgömböc.

Végtelen sokszor mesélte el édesapám ezt az egyetlen mesét. Igazából ma sem tudom, miért nem unta meg a történetet. Talán a múlt század ötvenes éveinek falusi szegény sorsa, meg az évente egyszer levágásra hízott jószág mesebelisége keltette ugyanazt a reményt: mindig lesz egy kisgömböcünk. Olyan persze, amit mi kapunk be, s nem ő minket. Bár a mi mesemondónk már nincsen e világon, s azoknak a disznóöléseknek az emléke is az idő távolába veszik, a mese erőteljesebben tör át az időn, mint minden valóságos emlék. Illetve, igazából nem is tudom, melyik maradt meg bennem. Olyan ez, mint amikor a mesét játszó gyermek saját uzsonnáját osztja meg a mackójával.

Ma már más mesék tetszenek, mint gyermekkoromban. Megragad a tündérkedések csodája, az illyési alázat nyelvi és lelki tisztasága. Meg aztán az a hetvenhét magyar népmese időközben a világ teljességét jelenti számomra. Olyan méretben, amit – sajnos – lehetetlenségnek tartottam átadni gyerekeimnek. Vagy mégsem? Lapozgatva a családi könytárban található példányát, a tartalomjegyzéknél különös ákombákomok jelölnek több mesét. Nem sorrendben, hanem válogatva, keresgetve. Sajátos mesesor kerekedik ki a megjelölt mesékből. Akár vissza is kereshetem, hogy az olvasásra rákapott fiam honnan szerezte humorérzékét, féktelen anekdotázó kedvét. Szinte valamennyi mese a lelemény, a furfang, a derű teljessége. Ha erre tanította meg a népmese, igencsak boldog ember lesz belőle. Vagy ki tudja? Éppen a meseiség, a mesebeliség hasznosítható manapság legkevésbé? De a lelemény, a derű mégiscsak olyan erő, amely nélkül nem győzhetők le a hatalmasok.

Hol volt, hol nem volt… hol van most a mese? Bennünk, vágyainkban, álmainkban mindenképpen.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?