Hogyan tanuljunk verset, prózát?

Verset-prózát tanulni okvetlenül kell.Hiszen az jó dolog. Játszadozni egy szöveggel. Bújócskázni a mondatok között. Beszélgetni magunkkal-magunkról a szövegben. Kimondani magunkat a szövegből, esetleg közönség előtt. Lehetőség bőven akad: rendezvények, ünnepélyek nyitánya általában (még mindig) egy-egy vers. Meg aztán ott van évente a számos vers- és prózamondó verseny. Szép feladat: rajta, pedagógus (mert hát, ugye ez az ő dolga elsősorban), rajta, diák! És már tolakodik is elő a címben felvetett kérdés. A diák csak könnyen hárítja tanárára a dolgot. A tanárnak viszont dolga van vele. Akkor van szerencsés helyzetben, ha diákkorában rendszeresen adott elő szöveget (mondjuk, legjobb esetben szavalóversenyen, hiszen ott mégiscsak volt szakmai visszajelzés). Mert hát a szavalás fortélyait nem tanítják az egyetemen (öreg hiba!), lelkes autodidakták számára meg jóformán nincs versmondó szakirodalom, vagy hozzáférhetetlen, vagy éppen egy-egy erős személyiség sajátos módszerét, stílusát tárja fel (pl. Latinovits Zoltán Verset mondok c. könyve), amit utánozni, másolni erőn felüli és értelmetlen dolog.

Ez a hiány vezette Vas Ottót (van-e, ki e nevet nem ismeri versmondó köreinkben?), hogy több évtizedes előadói-felkészítői-bírálói tapasztalatait papírra vesse. Kézikönyve (barátságosabb a kézikönyvecske megnevezés, hiszen nem kell több száz oldalnyi száraz szövegen átrágni magunkat) a szövegtanulás, felkészülés, előadás folyamatához ad gyakorlati tanácsokat. Némelyik tanács első olvasásra akár megmosolyogtatóan banálisnak tűnhet (pl. előadásra, versmondásra csak olyan diákot válasszunk, akiben van szereplési vágy), mégis nagyon komoly problémára hívja fel a figyelmet, olyanra, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni (hiszen sokan azért vállalnak szereplést, mert valamilyen — például tanári, szülői — elvárásnak engedelmeskednek). És vannak olyan tanácsok is, melyek a lélek mélyebb rétegeinek szólnak, például: alázattal kell fordulni a szöveghez, illetve tisztelni kell a közönséget, hogy ne váljon öncélúvá, modorossá, hiteltelenné az előadás. Vas Ottó illusztrálja is a tanácsokat ismert versrészletek segítségével — beszédtechnikai, gesztusnyelvi, hangszínbeli ötleteket adva.

A kezdő felkészítőknek, előadóknak kitűnő indulás: Vas Ottó kézen fogja, de nem egy végtelen hosszú és sötét folyosón botorkáltatja végig az érdeklődőt, hanem ajtókat nyitogat, a világos szobákba pedig már önállóan lép be mindenki — a szöveggel egyedül kell megdolgoznia, éppen így mutathatja meg egyéni értékeit. („Semmi sem lehet kötelező, egyedül üdvözítő és megcáfolhatatlan tanács!”)

A gyakorló felkészítőnek, előadónak pedig viszonyítási lehetőség a kézikönyv: mit hogyan csinált eddig, mennyiben tér el Vas Ottó javaslataitól, ötleteitől a módszere, s bizonyára talál továbbgondolható, továbbgondolandó tanácsot is.

A kézikönyvecskében finom kritikát is olvashatunk szavalóversenyeink filozófiájáról, a szervezés bakijairól, érdemes ezeken is eltöprengeni...

Jó ötlet volt a könyvet a legilletékesebbek, a Tompa Mihály Vers- és Prózamondó Verseny résztvevőinek körében terjeszteni (igaz, egy diákom például a különböző fordulókban három példányt is beszerzett jutalomkönyv gyanánt...). Csak remélhető, hogy nem kerül olvasatlanul a polcra, különösen az évek óta szereplő, magukat már-már profinak tartó versenyzők esetében, hiszen sokszor a siker káprázata elfeledteti a lényeget (lásd fentebb az alázatról írottakat).

A könyv második fele két szerkesztett műsort tartalmaz; Gyurcsó István verseiből Nektek írtam, valamint szlovákiai magyar költők ars poeticáiból Légy halhatatlan! címmel Vas Ottó két korábbi önálló előadói estjének szövegeit. Ugyanez hallható is a mellékelt hangkazettán: jellegzetes Vas Ottó-s lendület, szuggesztivitás, hangszínpompa, nagy lélek. Hogy beteljesedjék a könyv mottóul választott Kosztolányi-idézete (mint egy előadói-felkészítői ars poetica): „A szavalás értelme. A vers néma. Adj neki hangot. A vers a könyvben halott. Keltsd életre. Mi a szavalás? A vers föltámasztása papírsírjából.”

N. Tóth Anikó