Hogyan halnak az emberek

Vagy húsz évvel az első világháború előtt élt a mai Szlovákia déli területén két testvér, mindketten gazdag kereskedők. Az egyik Zólyomban lakott, a másik Losoncon. Mikor meghaltak, egyik is, másik is jóval nyolcvan fölött járt már. Már nem jut eszembe, hogy hívták őket, tán Spengler vagy valami hasonló német nevük volt, mindegy, az ottaniak tudni fogják, kikről van szó.

Ezek a testvérek a haláluk előtt kerek harminc évig haragban voltak egymással. Hajdanán valami apróságon összevesztek, s harminc év elteltével tán már maguk sem tudták, mi volt a harag kiváltó oka.

Történt egyszer, hogy az idősebbik halálos beteg lett. Az orvos közölte vele, hogy napjai meg vannak számlálva, s felnőtt gyermekei ott szipogtak az ágya körül. A haldokló felnyitotta szemét, s így szólt legidősebb fiához:

— Jankó, érzem, hogy meghalok, de addig nem hunyhatom le a szemem, amíg a testvéremmel, a te nagybátyáddal ki nem békülök. Hát utazz el hozzá Losoncra, s mondd meg neki, hogy nekem már végem van, jöjjön, és vegyen tőlem búcsút!

A fiú elutazott Losoncra, s elmondta a nagybátyjának, miről van szó. Az viszont keményfejű és makacs ember volt, s az invitálásra így felelt:

— Üzenem apádnak, hogy haljon csak meg nélkülem. Ha kibírta, hogy nem beszélt velem ezen a világon, akkor a másvilágon se fogok neki hiányozni.

A fiú visszatért Zólyomba, s nemigen tudta, hogyan közölje a már alig lélegző apjával ezt a kegyetlen üzenetet. De az rögtön meglátta a szeme állásán, hogy nem járt sikerrel.

— Akkor magam megyek ahhoz a tolvajhoz — jelentette ki az öreg. — Majd meglátjuk, hogy kibékül-e velem a halálom előtt!

És a nagybeteg ember, aki már alig bírt mozdulni is, egyszeriben, mint valami csodára, megmozdult, s felkelt az ágyából. Aztán segítség nélkül felöltözött, segítség nélkül kiment az állomásra, és elutazott Losoncra. December volt, csontrepesztő hideg, s úgy tűnt, a halálos beteg nem bírja ki ezt az utat.

De kibírta.

— Ide figyelj, te vén tolvaj! — förmedt rá meglepett testvérére. — Szóval te nem akarsz velem kibékülni? Búcsúszó nélkül hagyjam itt ezt a világot? Te gazember!

— Nem akarok veled kibékülni! — mondta az.

Az öreg megcsóválta fejét, állt ott még egy darabig, nézte a barátságtalan öccsét, aztán sarkon fordult, s elment. Mindenki azt gondolta, hogy ez az utazás kegyelemdöfés volt neki, hogy hazamenve ágynak dől, s többé nem kel föl.

De bizony az öregúr nem feküdt ágyba. Betegsége csodás módon elmúlt, s olyan egészséges volt, mint azelőtt.

És ezután még csaknem tíz évet élt.

Mígnem egy nap látogatója érkezett. Az öccse, Losoncról.

— Jöttem, hogy kibéküljek veled.

— Akkor légy üdvözölve, testvér!

Megcsókolták egymást. Ittak egy pohárka bort, felelevenítették a régi szép időket, és este a losonci testvér hazautazott.

Másnap az öreg ágynak dőlt, harmadnap meghalt. Negyednapra jött Losoncról a távirat, hogy ott az öcscse is visszaadta lelkét az Úrnak.

Hát így haltak az emberek, maguktól, amikor nem volt háború, s nem volt, aki leölje őket.

Emo Bohúň

(Cs. G. fordítása)