Hévíz étterem – felsőfok

Felsőfok, mert mára már fogalommá vált. Ugyanúgy hozzátartozik Esztergom összképéhez az itt élők számára, mint a Bazilika, vagy a végítéletre várakozó Fürdő szálló. Városunkba érkező turisták valószínűleg nem fedezik fel a helyet, mert frekventált elhelyezkedése ellenére még sincs szem előtt. Ez lehet jó is, meg rossz is. Egyrészt kimaradnak egy hamisítatlan időutazás élményéből, másrészt pedig fogalmuk sem lesz arról, mit jelentenek a kiadós menüadagok 400 forintért, s hogy miként lehet egyszerű kedvességgel, odafigyeléssel, mindenféle hátsó szándék nélkül fokozni a vendégek hangulatát.

Az önkiszolgáló étterem a városközpontban tornyosuló áruház betonhegyének tetején található. Idő által faragott, hiányos, előre gyártott elemekből álló lépcsők vezetnek ide fel, ahol mindenféle szabadon választott, nyaktörő talajgyakorlatok spontán előfordulhatnak. Az étterem falai üvegből készültek, így a hely telítettségi foka kívülről lemérhető. Belépve kezdetét veszi az időutazás, pár lépés után a 80-es évek derekán találja magát az ember. Tökéletes helyszín, korabeli bútorzat, hegesztett térelválasztó elemek, presszógép és üvegpohár: minden a helyén. Hozzá kell tennem, hogy ez számomra pozitív, izgalmas jelenség. Dél tájban érkeztem, embersor kígyózott a kiadó ablak előtt. Besoroltam a robosztus fa térelválasztó és a szennyes edénygyűjtő közé. Szerencsére nem vagyok finnyás, így nem vette el étvágyam várakozás közben a mások által meghagyott ételek látványa. A sor gyorsan haladt, így gyorsan hozzájutottam háromszögletű fém tálcámhoz és evőeszközeimhez. Csak saját ügyetlenségemnek köszönhettem, hogy a villa elvételekor hajszál híján a tálcámra rántottam az alma mintázatú függönyt. Céljaim között szerepelt a napi menü elfogyasztása, mely sárgaborsó püré levesből, rántott szeletből vegyes körettel és csalamádéból állt. Az ablakhoz érve két lelkes, odaadóan kiszolgáló fiatalemberrel találkoztam. Mivel húst nem eszek, megkérdeztem, lehetséges-e a menü rántott húsát gombára cserélni. Megengedték, csak a gombára várni kellett. Megkaptam a nagyüzemi méretű, alumínium merőkanállal mért levest, s ígéretet, hogy a második fogást kihozzák nekem. A pénztáros hölgyet tájékoztattam átmeneti állapotomról, majd fizettem. Jól látható helyre ültem szívemben félelemmel, hogy rólam elfeledkeznek. Nekifogtam a levesnek, mely közepesen kolbász ízű, kétféle tésztával dúsított, kiadós és finom volt. Közben fel-felpillantottam, hol a pénztáros hölgyre, hol pedig az ablakot kémlelve, vajon további sorsom hogyan alakul. Látszólag nem foglalkoztak az ügyemmel, azonban a levesbe merülve szólánc ütötte meg a fülemet: - a gomba?, - a gomba?, -a gomba?, adták egymásnak a kérdést csatasorba állítva a szavakat a konyhában serénykedő emberek. Sínen voltam tehát, s a gombám a köretekkel együtt meg is érkezett. Öt közepes fej, szép pirosra sült kalap volt a tányéron aranyló burgonyával, fehér rizzsel és kócos csalamádéval kísérve. A gomba teljes testében átsült, panírja ropogós és normál vastagságú volt. A párolt, petrezselymes krumplit is hozzáértéssel készítették, semmiben nem maradt el az otthon, vagy egy elegáns étteremben felszolgált körettől. Talán a rizs volt egy kicsit olyan, mint a cellux karácsonykor: akkor is ragadt, mikor nem kellett volna. Túlságosan nem zavart, mert jóízű volt. Az alapmenühöz tartozó Zala megye méretű rántott hús is finom lehetett a kevés meghagyott ételből ítélve. Ebédem után a tálcát a gyűjtőhelyre vittem, s kimenet közben még elnézegettem, hogyan pátyolgat a pénztáros egy idős, aprópénzzel bánni már nem tudó embert.