Hedvig pozsonyi estéje

Arról viszont keveset tudunk mi, magyar nemzetiségűek, hogy a szlovák átlagemberek kinek az oldalán állnak, illetve hányan vannak közöttük manapság, akik szimpatizálnak Žák Malina Hedviggel, és neki adnak igazat. Az ügy hat éve húzódik, ennyi idő alatt a szlovák átlagolvasó már akár meg is unhatta a témát, vagy legalábbis nem igazán emlékszik a részletekre. Ezért nem tudtam, mit várjak a Večer pre Hedvigu – Egy este Hedvignek című rendezvénytől, amelyet október 5-én tartottak Pozsonyban, egy, a fiatalok által igencsak kedvelt kulturális központban, a KC Dunajban. Négy civil szervezet, a Fair-play Szövetség, a Pohoda fesztivál, a Minorma intézet és az említett kulturális központ beszélgetésre invitálta Hedviget, aki évek óta nem szerepelt a nyilvánosság előtt. Zuzana Wienk, a Fair-play Szövetség elnöke, az egyik kérdező nem győzte hangsúlyozni, milyen nagyra értékeli, hogy Hedvig elfogadta a meghívást, sőt férjét, Peter Žákot is magával hozta.

A terem megtelt, nem is jutott szék mindenkinek, sokan állva hallgatták a beszélgetést. Zömében fiatalok, itt-ott néhány idősebb közéleti személyiség, magyar szót elvétve lehetett hallani az előtérben. Kétszáz fősre becsültem a közönséget, később kiderült, hogy hatszáznál is több belépőjegyet adtak el aznap este. Hozzá kell tenni, hogy koncertek is színesítették a programot, szlovák előadók és zenekarok fejezték ki ily módon Hedvig iránti szimpátiájukat, nyilván ezért kellett kéteurós belépődíjat szedni. És még mielőtt önök arra gondolnának, hogy sokan csak Benére, az alternatív szupersztár rapperre vagy a külföldön is egyre népszerűbb Longital duóra voltak kíváncsiak, sietek hozzátenni, hogy a „prózai rész” után kezdődő Longital-koncerten kevesebben voltak, mint a beszélgetésen.

Jobban mondva beszélgetéseken. Az első kerekasztalt ugyanis Hedvig ügyvédje, Roman Kvasnica, Jozef Hašto pszichiáter, valamint a két kérdező, Zuzana Wienk és Michal Kaščák alkotta. Utóbbi a trencséni Pohoda fesztivál kitalálója és programigazgatója.

Roman Kvasnica ügyvéd több, a nyomozás során tapasztalt furcsaságra is felhívta a figyelmet, hangsúlyozva, hogy hamis tanúzással vádolt védencével az ügyészség a mai napig nem közölte, szerintük miben nem mondott igazat. Aztán ott az a bizonyos sokat tárgyalt videofelvétel, amely a maratoni hosszúságú rendőrségi kihallgatáson készült. Csak részben tudjuk, mi történt ott, mivel egy ponton kikapcsolták a kamerát – az erre való utasítás még látható a felvételen. Hogy mi történt a további két és fél órában, arra a nyomozók sajnos „nem emlékeznek”, sőt arra sem figyeltek eléggé, hogy a jegyzőkönyv szövege megegyezzen a felvételen hallható szöveggel. Például halljuk, ahogy Hedvig csak igennel vagy nemmel válaszol egy-egy kérdésre, a jegyzőkönyben viszont már szép, kerek mondatokba szedve találjuk a válaszait. Azt is jó lenne tudni, kik tartózkodtak a kihallgatás alatt a szomszéd szobában, ahonnan figyelhették az eseményeket. Malina Hedvig akkori barátja és jelenlegi férje látta a belügyminiszter gépkocsiját az épület előtt, és Robert Kaliňák később elismerte, hogy aznap valóban járt Nyitrán. Hogy pontosan hol, azt nem részletezte.

Kvasnica a beszélgetésen bevallotta: ha annak idején tudta volna, hová „fejlődik” Szlovákiában az igazságszolgáltatás, milyen megkérdőjelezhető módszerek, szokások és ügymenetek nehezítik az védők munkáját, hogy bánik az ügyészség és a nyomozó hatóság a bizonyítékokkal és a tanúkkal, akkor valószínűleg nem a jogi pályát választotta volna.

Jozef Hašto pszichiáter szerint hazánkban sokan még mindig a sztálinizmus jól bevált kihallgatási módszereit preferálják, egy nyomozás során pedig a beismerő vallomás kicsikarása a legnagyobb érdem. Egy ilyen aláírás perdöntő lehet, annak ellenére, hogy a legtöbb pszichológus és pszichiáter egyetért abban, „kellő lelki ráhatásra” az ember végül bármit aláír, és bárminek az ellenkezőjét is. Szerinte azok, akik politikai hasznot húztak a nemzetiségi konfliktusból – és még inkább használt volna nekik, ha Malina Hedvig azonnal bevallja, hogy kitalálta a nyitrai támadást –, elszámították magukat. Nem sejtették, hogy egy bátor és karakán nővel lesz dolguk, aki nem ír alá olyan vallomást, amely szerinte nem igaz.

Az est főszereplője férjével együtt ült le a kerekasztalhoz, és a beszélgetés a jogi, illetve pszichológiai aspektusok után érzelmi síkon folytatódott. A műsorvezetők főleg arra voltak kíváncsiak, mennyire viselte meg a két ember kapcsolata a több éves tortúrát. Mindketten úgy érzik, kapcsolatuk megerősödött, mélyebb lett. Hedvig felvette ugyan férje nevét, de meghagyta lánykori nevét is, ami az ő helyzetében bátorságra vall. Minkét nevére büszke, sőt arra is, hogy szlovák vezetékneve van, arra is, hogy magyar, és arra is, hogy Szlovákiában él. Túl sok szállal kötődik ehhez az országhoz, ezért nem költözött a család külföldre, például Magyarországra, ahol jóval nyugodtabban élhetnének. Ehelyett visszatértek Nyitrára, megaláztatásai színhelyére. Ez nem volt könnyű döntés, de Hedvig nem érzi, hogy bujkálnia kellene, mivel nem tett semmi rosszat. Jólesett neki az előző belügyminiszter bocsánatkérése, ennek a mostaninak pedig azt kívánja, élje át mindazt, amit neki át kellett élnie az elmúlt öt és fél évben.

A teremben többször kitört a taps, érezni lehetett a Žák Malina Hedvig felé áradó szimpátiát. Köszönet a szervezőknek, akik egy jó ügy érdekében fogtak össze, és megmutatták, mekkora ereje van a nyitott, igazságszerető közösségnek. Történt mindez Václav Havel születésnapján. Az egybeesés véletlen ugyan, de sokatmondó…