Hedvig nem lesz ott a tárgyaláson

2013-ban vette fel a magyar állampolgárságot és költözött családjával Győrbe. Megtalálták a vágyott nyugalmat?Sikerült itt új életet kezdenünk, amelynek nem része az, ami Szlovákiában történik velem kapcsolatban. Amikor átlépjük az országhatárt, magunk mögött hagyunk minden gondot, keserűséget. Júniusban költöztünk be az új házunkba és júliusban megszületett a harmadik gyermekünk, Sára Lujza. Akkora boldogságot, olyan új energiát hozott az egész családba, amilyet már nem is reméltünk. Nem jött könnyen ez a boldogság.Nagyon nehéz volt az utóbbi másfél év, de ha előre tudtuk volna, mi vár ránk, akkor sem döntünk másként. Most már elmondhatom, hogy megérte, de azt is hozzá kell tennem, hogy az egész család összefogása nélkül nem ment volna. Nagyon hálás vagyok édesapámnak, aki rengeteget dolgozott az új házunkon. Nélküle nem volna otthonunk, nem éreznénk úgy, hogy végre itthon vagyunk. És végtelenül becsülöm a férjemet is, aki értem tette meg ezt a lépést, és azóta sem hallottam tőle egyszer sem, miért kell naponta két órát autóznia dunaszerdahelyi munkahelyére. Mindketten úgy érezzük, nyolc év házasság után itt és most mondhatjuk ki először, hogy olyan az életünk, amilyet mindig is szerettünk volna. Mi volt a legnehezebb?Otthagyni a családunkat és a barátainkat. Amikor otthon ismerősökkel találkozunk, még ma is azt kérdezik, jobb-e ott Győrben? Csak azt tudom mondani, hogy jobb, de nem azért, mert nekünk volt bajunk Szlovákiával. Mi ott is boldogok lettünk volna, ha engedik. A döntés, hogy elköltöznek Szlovákiából akkor született meg, amikor pszichiátriai intézetbe akarták zárni. Kényszerhelyzetként, menekülésként élte meg?Nem, hosszú idő óta először éreztem úgy, hogy végre én döntök a saját sorsomról. Akkor elhatároztam, hogy soha többé nem engedem, hogy mások határozzák meg, mikor mit tehetek, hol kell megjelennem, milyen vizsgálatnak kell alávetnem magam. Kilenc éve két sínen fut az élete. Az egyik a feleségé és anyáé, a másik a vádlotté. Hogy lehet a kettőt összeegyeztetni?Már az elején rájöttem, hogy csak akkor lehet normális családi életem, ha ezt az ügyet kizárom belőle. Akkor és annyit foglalkozom vele, amikor és amennyit feltétlenül szükséges, mert a gyerekeim nem érdemelnek egy zaklatott, az őt ért sérelmek rabjává vált anyát. Nagyon komoly elhatározás és erős akarat kell ehhez, mert minél több idő telik el, annál nehezebb egyik sínről átállni a másikra. Nem úgy működik a dolog, hogy az egyik pillanatban átveszem a vádiratot, a másikban pedig vígan játszom a gyerekekkel. Ezért az a stratégiám, hogy minden hivatalos levelet, csak este olvasok el, amikor ők már elaludtak. Aztán elteszem egy fiókba, és azzal fekszem le, hogy másnap új nap van, amelynek megint a gyerekeimről kell szólnia. Csak olyan mértékben keseredhetek el, hogy ne okozzak bánatot a szeretteimnek. Amikor eljött Szlovákiából, még a főügyészségen volt az ügy. Számolt azzal, hogy eljut a bírósági szakaszba?Reméltem, hogy ez nem következik be, mert lélekben nem tudok nem bízni abban, hogy egyszer már az igazság is érvényesülhet, de az eszemmel tudtam, hogy erre kevés az esély. A hatalom nem azért húzta ezt az ügyet kilenc évig, nem azért vont bele annyi embert és produkált ötezer oldalnyi aktát, hogy az egészet veszni hagyja. Ezt most már végigcsinálják egészen az elmarasztaló ítéletig, mert biztosan nem azért dolgoztak annyit, hogy a bíróság kimondhassa: ártatlan vagyok. Ennyi illúzióvesztés után maradhat az emberben erő, hogy az igazáért harcoljon?Kizártnak tartom, hogy Szlovákiában igazságos, pártatlan ítéletet hozzon az ügyemben a bíróság, ezért szeretném, ha átadná a magyar hatóságoknak. Szlovákiában a miniszterelnök, a belügyminiszter, a főügyész, rendőrök és szakértők hada áll velem szemben. Aki eddig szembement ezzel a masinériával, az mind a karrierjét, az állását tette kockára. Elég, ha csak Eugen Kordát említem, akit az ügyről készült tényfeltáró riport miatt bocsátottak el a szlovák televízióból. Nagyon naivnak kell lennie annak, aki mindezt látva azt hiszi, hogy a mérleg az én javamra billenhet. Magyarországon ez egy ügy volna a sok közül, míg Szlovákiában ez egy politikai koncepciós per. Mi lesz, ha mégsem adják át Magyarországnak? Ott ül majd a tárgyalóteremben, hallgatja, hogyan vallanak ön ellen a rendőrök, a szakértők, aztán időnként engedélyt kér és kimegy szoptatni?Nem, ennek én már nem fogom kitenni sem magamat, sem a gyermekeimet. Megígértem magamnak, hogy addig fogok harcolni, amíg a legkisebb esélyét látom annak, hogy bebizonyítsam az igazamat, és az a fordulópont most következett be. Azt hogy megvertek, meggyaláztak, meghurcoltak, elüldöztek az országból, még el tudtam viselni. De arra, hogy mindezek után még úgy tegyek, mintha hinnék a szlovákiai bíróság függetlenségében, már nem vagyok hajlandó. Jogom van azt kérni, hogy a távollétemben tárgyalják az ügyet és ezzel a jogommal élni is fogok. Nem tart attól, hogy ezt sokan megfutamodásnak vélik majd?Nem, mert én a saját életemet élem, nem mások elképzeléseit akarom valóra váltani. Akkor érett meg bennem ez az elhatározás, amikor a bíróság nyilvánosságra hozta, hogy a kisgyermekemre való tekintettel elnapolta a tárgyalást, és némely lapok arról kezdtek el cikkezni, meddig maradhatok vele otthon, hol szoptathatok a bíróságon, hány gyereket kellene még szülnöm, hogy elévüljön a dolog. Egy szó sem esett a lényegről, hogyan és miért jutottunk el ide, miért kell nekem egyáltalán bíróság elé állnom. Ízléstelen volt az egész és ez döbbentett rá véglegesen, hogy nincs ott semmi keresnivalóm. Ha megjelenne a bíróságon a gyerekekkel, akkor hatásvadászattal, érzelmi zsarolással vádolnák...Soha nem akartam a gyerekeimmel érvelni, és annak sem tenném ki őket, hogy a kamerák kereszttüzében bevonuljak velük a bíróságra. Nem kérek senkinek a sajnálatából sem, nem azt akarom, hogy szánjanak meg, mert három gyerekem van, vagy vegyék figyelembe, hogy a férjem szlovák. Ha egyetlen gyermekem sem volna, ha a férjem magyar volna, vagy ha a mai napig nem alapítok családot, akkor is igazam lenne. Sokak számára ön a hatalmi önkénnyel szemben folytatott harc jelképe. Úgy gondolják, tartozik azzal a szlovák társadalomnak, a magyarságnak, mindenkinek, aki kiállt ön mellett, hogy végig kitart.Akik szimbólumot látnak bennem, azok azt felejtik el, hogy egy szimbólumnak nincs magánélete, mert a közért él. Egy férfi könnyebben megteheti, hogy elvekért küzdjön, de annak a nőnek, akinek megadta a sors, hogy gyermekei lehetnek, kötelessége, hogy mindig az ő érdekeiket tartsa szem előtt. Leginkább nekik tartozom, nem másoknak. Minden támogatásért, biztatásért hálás vagyok, de úgy érzem, megfizettem az árat azzal, hogy elhagytam az otthonomat. Többet senki nem kívánhat tőlem. Ebből az életből, amit itt megteremtettünk magunknak, nem tudok és nem is akarok visszalépni abba, amit otthagytunk Szlovákiában. Fel van készülve arra, hogy elítélik?Két éve agydaganatban meghalt egy barátom, aki akkor is kitartott mellettem, amikor sokan elfordultak tőlem. Harmincegy éves volt, remek pedagógus, csodálatos ember. Amikor őt láttam a betegágyán, akkor értettem meg végleg, hogy az élet nem igazságos. Az igazi erő ahhoz kell, hogy az ember ezt is el tudja fogadni és ezzel a tudattal is képes legyen továbblépni. Az én győzelmem az, hogy képes voltam elengedni ezt az ügyet, nem vált a rögeszmémmé, hogy az igazságomat keressem. Lehet, hogy sosem kapok elégtételt az elmúlt kilenc évért, de bennem nyugalom van, mert végig igazat mondtam.