Hárman az irodalom szalonjában

NÉMETH ZOLTÁN

A regényíró nem olyan link alak, mint a költő. A prózaírói tevékenységhez először is szükséges egy kényelmes karosszék, aztán egy lehetőleg zajmentes szoba, de elsősorban és legfőképpen magány és egyedüllét, magány, magány.

Van azonban itt egy paradoxon: hogyan legyen az ember magányos, amikor folyton kísért a múlt, valaha volt emberek és életek sokasága, amikor az emlékek alázúdulnak és elöntenek mindent, zárójelbe teszik a jelent. Hiszen a prózaíró alkotása nem tárgyatlan, hanem személyekhez kötött érzelmekről szól. Hunčík Péter Határeset című regénye is ilyen mű: emberek, életek, események megszakíthatatlan, szakadatlan áramlása tölti be, amelyből nincs menekvés, mert hiszen ezek az emberek mi vagyunk, a mi őseink és felmenőink a hősei és antihősei, ezek az események velük és velünk történtek meg.

Különös, sok műfajú regényről van szó. Olvasható történelmi regényként, amennyiben a 20. századi történelembe vetetett ember hányattatásait meséli el, hol egy szűkebb, lokálisabb perspektívából, hol meg egészen távolról, világhatalmi pozícióból. Tarthatjuk családregénynek, hiszen generációk sorakoznak a lapjain, apák és anyák, szülők és nagyszülők, gyermekek és unokák sorsképletei íródnak bele a műbe. Felfogható a könyv fejlődésregényként is, ha egy olyan folyamatra láthatunk rá, melynek során a naiv gyermeki nézőpont fokozatosan számolódik fel, és válik összetett tudás hordozójává. Emellett a Határeset olyan sorsregény is, amely úgy meséli el egy népcsoport, a szlovákiai magyar sorsközösség megpróbáltatásait, hogy közben minduntalan más nézőpontokkal kényszeríti interakcióba, ezzel válik összetett, sokrétű tudás és tapasztalat hordozójává, s ezzel a technikával lesz lehetséges az önreflexió és önkritika. Végezetül akár tudatregénynek is tarthatjuk a művet, hiszen az egyes fejezetek mind valamilyen gyermeki nézőpontot jelenítenek meg anekdotikus monológjaik által.

Hunčík Péter könyvét sajátos irónia és önirónia járja át. Ez az irónia beférkőzik még a legmeghittebb eseményekbe, családi viszonyokba is, s egyfajta felülnézetet biztosít a könyv minden olvasója számára. Az irónia kettős játékot űz: egyszerre mutatja meg a múlt jelen idejét és a jövőből visszatekintő értelmező narrátor nézőpontját, egyszerre állítja elénk a korlátozott tudást és a korlátozottságon túli tudáskritikát, egyszerre mutat be cselekvésmintákat és egyúttal relativizálja azokat.

Hunčík Péter könyvében ez a bonyolult ironikus játék a gyermeki nézőpontnak köszönhető. A gyermeki nézőpont naivitása destruálja a felnőttek világának kötött szerkezetét. És a túlzottan komolyan vett komolyság egyet jelent a szabadság feladásával. Innét érthető meg, hogy miért a gyermeki nézőpont hordozza a kultúr- és rendszerkritikai attitűdöt, s az is, hogy mire szolgál a könyvön nagyon finoman, csöppet sem tolakodóan végighúzódó mágikus realista vonulat, a fehér köpenyes vitézek álomszerű története. A Határeset gyermeki nézőpontjának tettetett naivitása által a 20. század szinte minden torz eszméje lelepleződik, zárójelbe kerül, törlésre méltónak találtatik. Csakhogy a regény nem akar leszámolni a múlttal, hanem ehelyett felmutatja azt a szinte iszonyú méretű szenvedéshalmazt, amelyet ez az évszázad okozott.

Az irónia és a gyermeki nézőpont mellett az anekdota az, ami meghatározza a regény nyelvhasználatát. Hunčík Péter könyvében leállíthatatlanul, szakadatlanul ömlenek a poénra hegyezett anekdoták, anekdotákból nőnek ki újabb anekdoták, s nőnek regénnyi terjedelmű szövegeléssé. Ez a szövegelés felmutat valamit a mesélés ősi, pogány öröméből, de rámutat a tudás cselekményes formáira is. Ehhez a leállíthatatlan szövegeléshez járul a képzelet és tapasztalat feloldhatatlan egymásba játszása a gyermeki bizonygatás attitűdjein keresztül. Mert a gyerek meséi nyomán felszakad a felnőttek zárt, képzelethiányos világa, s a gyermeki képzelet hazugságai gyakran leleplezőbbek bármely definíciónál.

Minden egyéni és nemzeti sorstragédia ellenében mégiscsak az aranykornak valamiféle elutasíthatatlan képzete jelenik meg a Határeset sorai nyomán. A sokszínűség, a multikulturalitás, a közös sors, a megértés, a tolerancia, a kulturális interakciók, az önreflexió és az önirónia tapasztalata kapcsolódik az aranykorhoz ebben az esetben.

Ez a könyv mosolyra derítő, tanulságos, megrázó és felemelő olvasmány. Méltán nyeri el a Posonium Irodalmi Díj különdíját.

(Hunčík Péter: Határeset)

u u u

Valamikor 2000 táján, az ezredfordulós hisztéria kellős közepén döbbenetes dolog történt Mizser Attila költői boszorkánykonyhájában. A forrongó-buborékozó poétikai őslevesből a kondérban hirtelen előbukkant egy hat-hétszáz éves versszerkezet: a szonett. Maga a költő is meglepődhetett ezen, hiszen rögtön első kötetében, a 2000-ben Hab nélkül cím alatt megjelent verseskötetben ezt írja: „ó hogy utálok szonettet írni”. Pedig abban a kötetben csak tizenegy szonett kapott helyet. Vajon milyen jövőt jósoljunk egy olyan versformának, amelyről maga a költő, na jó, legyen, szóval a lírai alany állítja, hogy utálja, utálja írni? Hát, úgy látszik, Mizser Attila mazochista alkat, mert második, szakmai gyakorlat külföldön című kötetében a szonettek 36:11 arányban győzik le a nem szonett formájú verseket. Pedig a költő próbálkozott, keményen hadakozott: e második kötet első, bevezető verse hogyan is kezdődhetne másként, mint hogy: „ó hogy utálok szonettet írni”. Képzeljünk bele: e felkiáltás eredménye 36 szonett…

S most vegyük kezünkbe a költő harmadik verseskötetét, a Köz címűt, amely 2008-ban jelent meg. Arra gondolhatnánk, hogy új kötet, új kezdés, na végre a költő kinyírja, tönkreteszi ezt az iszonyú versformát, a szonettet. Nos, mit gondolnak, a kötet 47 verséből mennyi a szonett? Nem húzom az időt: 47.

Vajon mihez kezd egy kortárs költő egy versformával, mely egyesek szerint a 13. században keletkezett, mások szerint keletkezése Petrarca nevéhez fűződik, s amely két négysoros kvartettből, azaz egy oktávából, valamint két háromsoros tercettből, azaz együttesen egy szextettből áll? Mihez kezd egy formával, amely nemcsak a világirodalomban vált rendkívül közkedvelt, használt, sőt elhasznált formává, hanem a magyar irodalomban is? Vajon mihez kezd a Virág Benedek által „hangzatká”-nak, Kazinczy Ferenc által „csengő dal”-nak nevezett itáliai sonetto formával?

Mizser olvasatában a szonett már nemcsak a klasszikus abab abab cdc dcd forma, hanem minden 14 soros szöveg, legyen az akár szabad vers. Mizser költészete úgy néz szembe a mágikus 14 sorral mint formával, hogy egyrészt újragondolja a sorok végén a rímhelyzetet, másrészt destruálja azt. Mire gondolok? Arra, hogy önreflexív módon néz szembe a rímkényszer adta lehetőségekkel, s éppen ezért a legváratlanabb helyzeteket idézi elő. Élvezi például a szokatlan, újszerű rímhelyzeteket (jól van – fórban, nem vitás – entitás, most én – mondén), és élvezi azt is, ha egy szinte teljesen tökéletes petrarcai szonettet az utolsó előtti, 13. sorban ront el. Élvezi azt is, hogy egy szabad versnek induló szonettből hirtelen a semmiből tűnik elő két rím, és ahogy a sok rímtelen soron keresztültöri, keresztülsajtolja magát az a kettő. Nagyon érdekes lenne megvizsgálni Mizser kötetében az egyes sorok helyét a többihez képest: engem különösen a 11. és a 13. sorok izgatnak. Nagyon érdekes lenne végigolvasni az egész kötetet először a 11., majd pedig a 13. sorok felől. Talán ez a két sor kulcsfontosságú lehet Mizser szonettjeinek értelmezésében: a megtörés és a folytatás értelmében.

Ami különösen érdekes, hogy a Köz versei, szonettjei mellőzik az interpunkciókat: egyetlen vessző, egyetlen pontosvessző, egyetlen pont sincs ebben a verseskötetben. Ez egyrészt arra utal, hogy hangsúlyozottan szövegként áll elénk a szonettforma, másrészt arra, hogy óhatatlanul is többértelmű játékba bonyolódik az olvasó, hiszen önkéntelenül, tudat alatt is próbálja tagolni a csupán szavakból álló, megszakítatlan szövegfolyamot. Ennek a megszakítatlan szövegfolyamnak képeznek strukturális ellenpontot a történetdarabkák és történetmorzsák, a fragmentumokból felépülő versnyelv elemei. Ha egy strukturalista nekifeszülne Mizser költészetének, hogy vajon a nominális vagy a verbális stílus jellemző-e rá, akkor megdöbbenne, mert sem egyik, sem másik: ha a gyakorisági mutatók felől nézzük, akkor módosítószók, kötőszók, igekötők, határozószók tömege borítja el a Köz nyelvét: „na meg hogy a kapás kegye kell”, „talán még az hogy ez csak egy szerep”, „persze meg hogy és most ön és most én” (ez utóbbi a kedvencem). A kötőszókat, módosítószókat, határozószókat csak a névmások közelítik meg: ez a négy szófaj adja Mizser költészetének alapját. Mindez arra utal, hogy e költészet célja a pontosítás, a rengeteg, egymást követő pontosítás. A pontosítás pontosítása. A pontosítás pontosításának pontosítása. De mit is? Mit pontosítani? A létezést?

Mizser költészete nem ad egyértelmű választ a kényszeres pontosítások technikájának azonosításához. versnyelve megakadásokból, újra nekilendülésekből, elhallgatásokból, szöveg- és emlékezetdarabokból építkezik. Beszédképtelenség jellemzi, az afázia poétikája. Rések, félterek jönnek létre a szövegben. Mintha annak a pszichológiai kísérletnek lennénk a tanúi, hogy mi történik akkor, ha falakat rakunk egymás mellé – vajon mikor alakul ki térképzet. Csakhogy Mizser költészetében szövegfalak tologatása zajlik, szövegfalak kerülnek egymás mellé, s a tér- és otthonképzet nagyon ritkán alakul ki e szövegfalak rései miatt. Vagy fordítva: a ház, az otthon, a tér, a település szétbontása, szétdarabolása, dekomponálása zajlik és történik e technika által. Az analízis hitetlensége által és a destrukció tökéletessége nélkül.

Mizser Attila kötetcíme, a Köz, kis beszédhibával úgy is olvasható, hogy: kösz. Megérdemli a Posonium Irodalmi Díj különdíját.

(Mizser Attila: Köz)

u u u

Ardamica Zorán monográfiája egy legendássá vált irodalmi csoportosulás alakulástörténetével, legjelentősebb alkotóival, azok szövegeinek elemzéseivel, valamint a csoportosulás utóéletével foglalkozik. Ardamica Zorán – mint arra könyvének címe is utal – az Iródia szellemi hozadékát perspektívaváltásként értelmezi. Nem kanonikus átrendeződésként, hiszen az Iródia nem fordult radikálisan szembe a magyar irodalom progresszív áramlataival, hanem bennük képzelte el magát, inkább a meglévő kánonok újraírásaként értelmezhető. Nem paradigmaváltásként, hiszen az Iródia alkotói vállaltan nem egységes esztétikai elvek alapján alkottak. És nem korszakváltásként, hiszen az Iródia tevékenységét utólag felülírták az 1989-es társadalmi és ebből következő irodalmi változások.

Mint ebből a kis vázlatból kiderül, Ardamica Zorán rendkívül összetett módon viszonyul az Iródiát körülvevő szűkebb és tágabb kontextushoz. Könyve elején rögtön szembenéz azzal a kérdéssel, hogy vajon az Iródia mozgalom, csoport, lazább csoportosulás, esetleg nemzedék volt-e. Ugyanilyen lelkiismeretesen veszi számba a szlovákiai magyar irodalom fogalmát érintő véleményeket, a kortárs irodalom kánonjainak kérdését, valamint a normalizációs korszak és az 1989 utáni irodalom helyzetét érintő nézeteket. Rendkívül érdekes, hogy bár Ardamica nagyon sok véleményt sorol fel és néha ütköztet is, az ilyen kontextuális kérdésekben szinte sosem foglal egyértelműen állást, inkább minden álláspont feltételezettségére mutat rá. Tarthatjuk ezt óvatos távolságtartásnak éppúgy, mint az objektivitásra való törekvés mintapéldájának.

A Perspektívaváltás a szlovákiai magyar irodalomban mint könyv egyébként nagyon jól felépített alkotás. Első részében a már említett kontextuális kérdésekkel néz szembe, a másodikban az Iródia történetével, a mozgalom nevéhez kapcsolódó 1986-ban megjelent Próbaút című antológiával, valamint mindazon írók, költők és irodalomszervezők tevékenységével, akik valamilyen módon vagy támogatták, vagy éppen ellenkezőleg, hátráltatták a csoport önszerveződését és kibontakozását.

A kötet törzsanyagát azok az egy-egy pályaképből kibontakozó értelmezések alkotják, amelyek az Iródia-nemzedék Ardamica Zorán szerint legjelentősebb tagjaihoz fűzhetők. Konkrétan négy alkotóról van szó, Hizsnyai Zoltán, Farnbauer Gábor, Juhász R. József és Talamon Alfonz műveiről. Hizsnyai esetében Ardamica nemcsak az egyes versesköteteket veszi számba, hanem külön foglalkozik Tsúszó Sándor figurájával, amely a kortárs maszkos magyar irodalom egyik jelentős és különleges változata, hiszen kollektív maszkról van szó. Ardamica emellett kitér Hizsnyai publicisztikájára, pamfletjeire és esszéire.

Farnbauer Gábor szövegei kapcsán Ardamica megemlíti, hogy „líráját a gondolat és a gondolat megfogalmazásának precizitására irányuló küzdés feszíti.” Farnbauer főművének Az ibolya illata című gondolatregényt tartja, melynek értelmezésekor felhasználja a legkülönfélébb Farnbauer-értelmezések eredményeit, Mészáros Andrástól egészen Csehy Zoltánig.

Juhász R. József neoavantgárd szövegei és kötetei mellett a szerző kitér Juhász R. vizuális alkotásaira, képverseire és képversparódiáira, performance-aira és happeningjeire is, különös tekintettel az Érsekújvár főterén 1990. október 17-én betonkeverővel, gumikalapáccsal, és sóderos lapáttal Mészáros Ottóval és Németh Ilonával közösen előadott koncertre, amelyet a csehszlovák és a magyar tévé is közvetített. Külön fejezet foglalkozik a legendás Stúdió erté tevékenységével.

Talamon Alfonz kapcsán annyival volt nehezebb és könnyebb Ardamica Zorán feladata, hogy kis túlzással Talamon szövegeit majdnem akkora figyelem kísérte a recepció részéről, mint az előző három alkotóét együttvéve. Persze ez csak a megírás idejére volt érvényes, hiszen – mint arra Ardamica egy lapalji jegyzetben utal – 2008-ban megjelent egy Juhász R. József-monográfia H. Nagy Péter, Michal Murin és Jozef Cseres tollából. Talamon esetében az is fontos szempont volt Ardamica számára, hogy egy viszonylag jól dokumentált életműről van szó, vagyis állításait a már létező szövegek erőterének figyelembevételével volt szükséges megtennie. Mint egyéb esetekben is, Ardamica Zorán itt is a recepció példamutató ismeretében értelmez és olvas újra szövegeket és köteteket.

Könyvének utolsó harmadában a Próbaút című antológia szerzőinek, valamint az Iródia további jelentősebb alkotóinak életművébe nyújt betekintést a szerző, akinek monográfiája, már csak hiánypótló, úttörő és összegző tevékenysége következtében méltán nyerte el 2009-ben a Posonium Irodalmi Díj Szülőföld-díját.

(Ardamica Zorán: Perspektívaváltás a szlovákiai magyar irodalomban)