Haraszti: A szlovákiai sajtó most már csak magára számíthat

A régi-új miniszterelnök Robert Fico arról beszélt, megvonja a Markíza televízió, a Denník N, a Sme és az Aktuality munkatársainak a kormányhivatal sajtótájékoztatóira szóló akkreditációját, a kormányprogramba pedig bekerült, hogy ketté szeretnék vágni a szlovák közmédiát. Ön hogyan értékeli ezeket a lépéseket?

Ismerve a Fico-kormányoknak a sajtóhoz való viszonyát, az eddigi hozzáállásukat szeretnék a mostani hatalmi összeállításban is folytatni. A hatalomtól független, objektív médiának a kormány ellenőrzése is a feladata. Azt gondolom, az ön által említett első négy sajtóorgánum esetében Ficóék lépése mögött az a szándék állhat, hogy semlegesítsék ezeket a médiumokat. A közmédia átalakításának pedig az lehet a célja, hogy azt a kormány az irányítása alá vegye. Szembetűnő, hogy Robert Fico nagyon sok tekintetben másolja az orbáni forgatókönyvet. A 2020-as bukása óta például két olyan identitáspolitikai témát meglovagolva tudott visszajönni, amelyeket teljes mértékben Orbán Viktortól másolt. Az egyik a migránsellenesség, a másik az Ukrajna-ellenesség, ezeket „nemzetvédelemként” és „békevédelemként” adják elő. Sőt a Fico-kormány egyik első terve is orbáni: a családpolitikainak nevezett, valójában a civil szervezetek ellen irányuló pénzügyi lépés. A kabinet javaslata szerint a munkavállalóknak a jövőben döntenie kellene arról, hogy az adójuk két százalékát valamilyen civil szervezetnek adják, vagy a szüleik ún. szülői nyugdíjbónuszára fordítják.

Mit vetít előre mindez?

Az gondolom, érdemes megnézni, hogy mindez milyen stratégiába illeszkedik. Ezt egyszerűen illiberális stratégiának nevezhetjük. Úgy vélem, ebben a tekintetben ez csak a kezdet. Az egésznek a célja ugyanis, hogy a közvélemény témáit a kormány határozhassa meg. Ez előfeltétele az eredményes propagandának. Várható például, hogy a jövőben kevesebb sajtótájékoztatóra kerül sor és a kormány kommunikációja a közösségi hálókra, vagy baráti tömegkommunikációs intézményekbe költözik át. A hatalom szempontjából ennek az a lényege, hogy a kérdezést és válaszadást, különösen ennek azonnali, helyszíni lehetőségét megszüntesse. Ennek Pu-tyintól Trumpig már nemzetközileg is kipróbált módszerei vannak, nem is beszélve a nyílt diktatúrákról. A távolabbi cél a vitának mint demokratikus alapintézménynek a megszüntetése. Ez nem más, mint a demokratikus nyilvánosságnak, a szabad választás alapjának megszüntetése. Ez a stratégia a nyilvánosság szerkezetét egy centrális rendszerbe szervezi, egy olyan szerkezet helyett, amely a hatalommegosztásra, részvételre és a sajtó szerepének elismerésére épül. Magyarországon kettészakadt a média világa, van a független sajtó, ami gyakorlatilag már csak online létezik, és ezzel szemben a tévék, rádiók és napilapok már államilag vezérelt kommunikációja, amiben csak propagandisták működnek. Ennek a stratégiának az integráns része az is, hogy az országban működő médiahatóságot ugyancsak pártirányítás alá vegyék. Ha Fico tovább mehet az orbáni úton, és a nyilvánosság mindig csak utólag ébred, ahogyan demokráciában lenni szokott, akkor ez következik.

A nemzetközi szervezetek mit tehetnek annak érdekében, hogy a nyilvánosság szerkezetének megváltoztatása ebben a formában ne mehessen végbe?

Ez jó kérdés, hiszen Magyarország példájából az látszik, hogy ezen a téren az Európai Unió csúfosan leszerepelt. Hiszen a magyar nyilvánosság módszeres átalakítása zajlik, akár független sajtótermékeket is teljesen nyíltan megszüntetnek. 2011-től 2014-ig Orbán mindezt a hírhedt médiatörvény segítségével próbálta elérni. 2014-ben aztán korábbi szövetségesét, a médiabirodalommal is rendelkező Simicska Lajos oligarchát lapátra tette. Helyette nyolc-tíz oligarchát a bankoknak adott utasítással feltőkésített, akik aztán tulajdonba vették a médiumokat, a külföldieket is beleértve. Kizárólag az RTL Klub maradt meg, ami nyilvánvalóan Angela Merkel akkori német kancellár közbenjárásának köszönhető. Ezzel Orbán áttért a putyini módszerre. Hiszen az orosz elnök is az oligarchák lecserélésével oldotta meg a média kisajátítását. Az alatt a tíz év alatt, amikor Magyarországon ez zajlott, az Európai Unió ezzel kapcsolatban semmit sem csinált. Annak ellenére sem, hogy az unióhoz érkeztek a jogsértésekről szóló nyílt beadványok. Ilyen volt például, hogy az állam bizonyos médiumokat kiemelten támogat, ami a kereskedelmi egyenlőség elvének a megsértése. Ezeket az EU azonban semmibe vette. Az EU rendszeresen arra hivatkozik, hogy az ilyesmibe nem szólhat bele. Most ugyan az unió előállt egy európai médiatörvény-javaslattal, de erről egyelőre csak azt tudni, hogy az országok médiahatóságai fognak a tanácsába egy-egy tagot delegálni. Ebben a tagoknak valószínűleg vétójoga lesz, vagy többségi szavazással fognak majd a testületben dönteni. Ez azonban a Genfben székelő hasonló szervezet, az European Broadcasting Union esetében sem működött. Ez az intézmény is sorra eltűrte, amikor egy-egy kelet-európai országban állami irányítás alá vették a közmédiát. Az európai médiatörvény-javaslatot én kevésnek és megkésettnek tartom. Ráadásul Orbán utat mutatott Ficónak, hogy semmibe lehet venni az uniós eljárásokat. Hiszen ha még véletlenül valami intézkedést is hoznának az adott országgal szemben, akkor elég egy kicsit pávatáncolni, és az EU elégedetten hátradől, majd azt mondja, „lám, valami eredmény mégiscsak van”. Az Európai Unióról szóló szerződés 7. cikke alapján, amely egyebek mellett a jogállamról szól, ugyan indulhatnak eljárások, de Szlovákia és Magyarország kölcsönösen vétózhatja ezeket. Szlovákia nyilván arra a szerepre készül, amit ebben a tekintetben korábban Lengyelország töltött be. Ami alatt mi erről beszélgetünk, Orbán és Fico akár arról egyeztethet, hogy segítik egymást, ha ilyen eljárás indulna. Az EBESZ pedig egy olyan intézmény, amely nehezen tud jogkövetkezményekkel járó lépéseket kikényszeríteni. A szervezetnek a tanácsadói jogosítványa mindig csak azokban az országokban működött, amelyek részt kívántak venni az együttműködésben. Amelyek ettől elmenő irányba haladnak, ott az EBESZ nem tud segíteni. Ráadásul az EBESZ az ukrajnai háború óta meg van bénítva, hiszen Oroszország is a tagja, amely cselekvésképtelenné teszi azt. Összegezve tehát, a szlovákiai szereplők csak magukra számíthatnak.

Ha csak magunkra számíthatunk, mit tehetünk?

Úgy látom, a demokráciákban szokásos eljárás, vagyis a kritikusan, alaposan, objektíven végzett újságírói munka, önmagában nem tud az illiberális rendszer kialakításának ellentartani. Hiszen az ilyen átalakítási stratégia számol ezen válaszlépésekkel. Eddig radikálisnak tartott válaszokra is szükség van, amelyek a demokrácia egyik alapintézményét ért támadás miatt egyfajta szükségállapotot tételeznek fel. Ezeknek túl kell lépniük a közös tiltakozáson, a tüntetéseken, az üresen hagyott újság-oldalakon. Az újságírók és a kiadók közötti szolidaritás intézményesítése, például valamilyen közös sajtóalap működhet. Szlovákia médiája úttörő volt az internetes cikkek fizetőssé tételének közös elfogadtatásában, ilyen közös projektek ismét segíthetnek a sajtó függetlenségének megtartásában. Az egymás elleni hagyományos verseny az illiberális sajtódiktatúra kezére játszhat. Mert ellenkező esetben az történik, hogy míg az ellenzék és a sajtó demokratikusan játszik, addig a kormány nem így tesz. Szlovákiában a független sajtónak és az ellenzéki világnak tehát hatékony ellenállást kell kifejtenie, fájó lépéseket kell tennie, hiszen hiú remény a külföldre számítani.