Hajléktalanok ünnepe

Ingyen kaptuk, ingyen adjukchangenetA kétéves fennálását advent harmadik hetén ételosztással ünneplő szervezet Pozsony szélesebb központjában „tábori” körülmények között készíti a hajléktalanok szokásos szombat esti vacsoráját. A hozzávalókat ingyen kapják; „sok kis üzlet és raktáráruház a hétvégén zárva van, ezért a pénteken megmaradt romlandó élelmiszert nekünk adják, és nincs más dolgunk, csak elkészíteni az ételt” – mondja Laco Ďurkovič a szervezet egyik vezetője. A főleg fiatalokból álló önkéntes csapat délelőtt kezdi a munkát, kétkerekű kocsijukkal bejárják a megszokott helyeket, összegyűjtik a hozzávalókat, és nekilátnak főzni. Szombaton a mintegy húsz fiatal „otthoni” recept alapján főzi meg – ez alkalommal – a káposztalevest, melyből természetesen hiányzik a kolbász, mivel szigorúan csak vegetariánus ételeket készítenek. A menü változó, általában a beszerzés közben derül ki, mi is lesz az aznapi étel. Általában az évszaknak megfelelő zöldségek dominálnak benne, ezért ha több borsót kapnak, akkor borsólevest főznek, ha répát, akkor répalevesnek hívják az elkészült ételt. A jó társaság az, ami minden szombaton ráveszi őket arra, hogy ne a televízió előtt ülve, vagy a gombamód szaporodó nagy bevásárlóközpontokban kóborolva töltsék szombat délutánjaikat, mondja Marta Klempová a szervezet másik vezetője.

Az étel általában négy óra körül készül el. Mivel a szervezet munkájára nemcsak állatbarát, vegetariánus elvek betartása a jellemző, hanem a környezetkímélő eszközök alkalmazása is, a kész ételt újrafelhasználható edényekben osztják ki, miután trolibusszal, vagy a már említett kétkerekű kocsival az ételoszó helyre fuvarozzák. Ez mindig ugyanazon a helyen van: Pozsony központi terén, a SNP téren, szemben a „gyűlölt” McDonald’s gyorsétkezdével. Laco beismeri, a hely kiválasztásában közrejátszott a provokációs szándék is, de mint mondja, eddig még sosem okozott konfliktust, hogy a fogyasztói társadalom eme zászlóshajójának pozsonyi képviselete előtt állítják fel standjukat. „A rendőrök már ismernek bennünket, sosem volt velük problémánk” – mondja Marta. Megérkezik a kifejezetten a kétéves születésnap tiszteletére festett transzparens, és elkezdődik az ételosztás. A már mintegy félórája toporgó emberek türelmesen várnak a mínusz 5 fokos kora esti fagyban. A sorbanállók között megtalálható minden korosztály, van aki 10 év körüli gyerekeivel érkezett az ételért, vannak ránézésre harminc körüliek, a többségük azonban az idősebb korosztály képviselője. Aki a gyerekekkel érkezett elmondja, ők nem hajléktalanok, de jólesik a meleg étel, a karácsony alkalmából bőkezűen osztott kalács és mandarin. Nem telik rá túl gyakran.

Stanislav talán ötvenéves lehet, öt éve, – mióta elvált a feleségétől – az utcán él. Most egy ideig fedél van a feje fölött, mert egy pozsonypüspöki pap befogadta. Reméli, hogy ott sikerül átvészelnie a telet, de hogy mi lesz tavasszal, még nem tudja. Egyedüli bevételi forrása a hajléktalanok Nota Bene című lapjának árusításából van.

Norbert egy üresen álló egykori hotelban lakik a barátnőjével, mert nincs olyan menhely, ahol együtt lakhatnának. Már 14 éve az „utcán” él. A decemberi hidegben a napközben összegyűjtött fával fűtenek, egyedül a rendőrök razziái zavarják őket, akik általában drogot keresnek náluk. Nem hiszik el, hogy ők is teljesen normális emberek, csak kicsit szerencsétlenebbek a többinél. „Nyáron sikerült ugyan munkát találnom, de fizetséget nem kaptam érte. Árkot ástam, vezetékeket fektettünk. Mindezért csak élelmet és szállást adott a vállalkozó aki alkalmazott engem. A megígért fizetséget a mai napig nem láttam.” Kassa környéki gyerekotthonban nőtt fel, lakása, családja sosem volt. Barátnője, akivel szeretnének összeházasodni, Rimaszombatból származik. Ő is otthonban nőtt fel, a valódi családi élettel még sohasm találkozott. Norbert eredménynek tartja azt is, hogy már nem csatornában lakik. „Akik rendezett körülmények között laknak, el sem tudják képzelni, hogy milyen az „utcáról” járni munkába. Még ha sikerül is időnként valamilyen munkát szerezni, sosem sikerül annyi pénzt sem összegyűjteni, hogy akár a legszerényebb albérletre is fussa belőle. Mindenki csak azt látja, hogy nem dolgozunk; nem tudják milyen az lázasan menni munkába. Biztosításunk nincs, orvoshoz nem mehetünk.”

Gyorsan telik az idő, vannak akik kétszer is kapnak a lassan már jeges káposztalevesből. Habár ez biztosan nem jéghidegen az igazi, elviszik, valahogy majd csak felmelegítik kényszerszállásukon.

A fiatalok összecsomagolják a transzparenst, elrakják az edényeket és elindulnak vissza a „bázisukra”. Mosogatás után ők is hazaindulnak; tudják, hogy a két év alatt kiosztott a tizenháromezer liter leves és a harmincötezer darab kifli csak egy kicsit javít a hajléktalanok helyzetén, a jövő héten mégis eljönnek.