Gazdag görögök, szegény hellén állam

A tavalyi év a gazdasági válságról szólt, ezen belül főként a görög kérdésről. Hogyan dolgozta fel a görög társadalom azt, hogy Európa beteg embere lett?

A görögök nagyrészt a válság áldozatainak tartják magukat. Ennek, a lassan már két éve tartó krízisnek az egyik következménye, hogy meglehetősen univerzálisan utasítják el a görög politikai elitet. Úgy fogják fel, hogy a felelőtlen, korrupt politikusok azok, akik őket ebbe a lehetetlen helyzetbe hozták.

Mennyire tartja az utca embere felelősnek a Nyugatot?

A Nyugatot kevésbé. Voltak ugyan szélsőséges megnyilvánulások, de ez inkább egy adok-kapok, különösen Németországgal szemben. Ott is jelentek meg olyan cikkek, hogy a görögök lusták, korruptak, megvesztegethetők. Erre a görögök azzal reagáltak, hogy a legnagyobb korrupciós botrány többek között a Siemenshez kapcsolódott. A mi politikusaink megvesztegethetők, de a ti vállalkozóitok vesztegettek meg bennünket – szólt a reakció.

És mennyire tartják magukat hibásnak?

A politikusokkal szemben az utca embere gyakran megfogalmazza a vádló kérdést: kik nyúlták le a nagy összegeket? Erre az egyik szókimondó miniszterelnök-helyettes a parlamentben úgy felelt: közösen nyúltuk le, közösen ettük meg. Ebből országos botrány lett, miután ő pontosított: nem mindenki egyforma mértékben, de valamilyen mértékben az egész görög társadalom élt ezekből a hitelekből. A görög válság pénzügyi válsággal, az állam eladósodásának válságával kezdődött, de itt nem egyszerűen egy hibás gazdaságpolitikáról van szó, hanem arról, hogy a görögök hogyan viszonyulnak a saját államukhoz, mit várnak el tőle. A görögök a saját államuktól egyfajta paternalista juttatásrendszert várnak el. Aszerint szavaznak politikusaikra, hogy ki az, aki hozzájuttatja őket az állami erőforrásokhoz.

Ha ez így van, akkor a görög államcsőd elkerülhetetlen. Mert a csőd elkerüléséhez a gondolkodásmódon kellene változtatni.

És ez megy a legnehezebben. A görögök általában rokoni hálózatokon keresztül működnek. Ezt a családi munkaerőalapot próbálják meg úgy racionalizálni, hogy vannak a családnak olyan tagjai, akik a versenyszférából húznak jövedelmet, ahol tényleg hajtani kell, és aztán a család más tagjai egyfajta biztonsági hálóként az állami szférában vannak alkalmazva. Az állami munkahelyre nem úgy tekintenek, ahonnan valamilyen teljesítmény révén fizetést kapnak, hanem mintegy járadékjövedelemre, amely egyfajta biztonsági tartalékként működik a piac bizonytalanságának a kiküszöbölésére.

Korábban olvastam olyan véleményeket, melyek szerint a görög társadalom két részből áll. Azokból, akik az államból élnek, vagy azt lopják meg, illetve azokból, akik eltartják. Akkor ez nem teljesen igaz?

Valóban van két Görögország. A magánszféra és az állami szféra Görögországa. A görög állam létrejöttének pillanatától a görögök a saját államukra úgy tekintettek, hogy oda politikusokon keresztül vezet az út. Állami alkalmazott, egyetemi tanár valamilyen politikus kegye révén lehet valaki, ez meghatározza a politikához való viszonyt is. Azért szavazok a politikusra, hogy aztán hozzásegítsen engem – vagy a családtagomat – ahhoz, hogy az államapparátusba kerüljek. 1974, a katonai diktatúra bukása után ennek egy modernizáltabb rendszere jött létre, és azt állítom, hogy most ez ért az életciklusa végéhez. A kérdés az, hogy rövid agónia lesz, és kialakul valami új, vagy hosszú ideig fog a társadalom agonizálni. Egyáltalán nem zárom ki ez utóbbit sem. Mondok egy példát. Görögországban két éve tilos a vendéglátóegységekben dohányozni. Tavalyelőtt még mindenütt ki voltak rakva a hamutartók. Tavaly már nem, de minden étteremben lehetett hamutartófélét kérni a pincértől. Ő hozott, mondjuk, egy poharat, amiben víz volt, tehát hivatalosan nem hamutartóról volt szó. A görögökre ez fontos jellemző: egyéni, családi stratégiákat folytatnak. Az univerzális szabályokra mint akadályokra tekintenek, melyeket az egyéni érvényesülés miatt ki kell játszani. A magánszféra mindig ilyen volt – ott gyakorlatilag senki sem fizet adót. Sem a legnagyobbak, sem a kis egyéni vállalkozók. Az igazán nagy vállalkozók és pénzemberek zsebükben tartják a politikai elitet. A nagy cápákkal szemben a görög állam gyenge, éppen emiatt elnéző. A görög társadalom pedig e fölött azért hunyt szemet, mert az állam cserébe az ő kis stiklijei fölött hunyt szemet.

Ki fizet akkor adót?

A közalkalmazottak, és most ők azok, akik első menetben megfizetik a válság költségét. A tavalyi megszorítások azt eredményezték, hogy egy átlagos közalkalmazott az éves bevétele negyedét elvesztette. A nemzetközi sajtóban többször elhangzott, hogy mi mindenért fizettek a közalkalmazottaknak. A közalkalmazotti állás eredendően azért volt vonzó, mert viszonylag csekély, a versenyszféránál alacsonyabb fizetésért biztos állást jelentett. Ha valakit meghatározatlan időre felvettek, akkor őt az alkotmány védi, nem lehet elbocsátani, nyugdíjas koráig biztosítva van. A 90-es évek második felétől pedig ez annyiban megváltozott, hogy már nem is olyan alacsony fizetésért dolgoztak. Miért? Görögországban rendkívül sok lobbicsoport van. Nagyon kis létszámú csoportok is nagyon gyorsan tudnak sztrájkolni. Az elmúlt évtizedekben, ha valamelyik csoport fizetésemelésért sztrájkolt, a görög politikus előbb-utóbb beadta a derekát, mert úgy gondolta, hogy ha szorul, valahonnan hitelt vesz fel. Inkább enged, nehogy a saját klienseit haragítsa maga ellen. Viszont nem úgy engedett a lobbicsoportnak, hogy felemelte a fizetést, mert akkor ez azt jelentette volna, hogy univerzálisan, nagyobb társaságnak kellett volna felvinni a bérét. Ehelyett talált egy külön apropót arra, hogy miért kapjanak több pénzt. Így született meg a közlekedési hozzájárulás, amit megkap az is, aki 50 kilométerre, s az is, aki 50 méterre lakik a munkahelyétől, így jár külön juttatás azért, ha valaki pontosan jár munkába.

Akkor azok a bizarr történetek – például a fentebb idézettek vagy a sok ezer halott nyugdíjas –, amelyekről az utóbbi másfél évben olvashattunk, nagyrészt igazak?

A görög államapparátus rendkívül rossz hatásfokkal működik. A 90-es évek közepén a családom hosszabb ideig volt Görögországban, és a feleségemnek meg kellett hosszabbítani a tartózkodási engedélyét. Erre az ottani rendőrségnek egy hónap nem volt elég. Két nappal a lejárta előtt odamentünk, s kiderült, hogy nem csináltak vele semmit sem. Akkor elkezdtek a kb. nyolcemeletes épület egyik irodájából a másikba küldözgetni minket. A végén mondják, hogy most kéne ennyi és ennyi drachmáért okmánybélyeg. Rendben, és hol kaphatunk ilyet? – kérdezzük. Hát, okmánybélyeg itt nincsen – jön a válasz –, de ha lemegy az utcára, ott szemben a zöldségesnél kaphat. A zöldséges ugyanis rájött arra, hogy ott szemben a nyolcemeletes hivatalban kereslet van az okmánybélyegre, csak éppen kínálat nincs, tehát ő a paradicsom és a narancs mellett okmánybélyeget kezdett árulni. Vettünk tehát okmánybélyeget, mire a zöldséges megkérdezte, hogy fényképre nem lesz-e szükségünk? Mondom, hogy fényképet nem említettek. Szerinte viszont kell. Nem tudtam eldönteni, hogy rám akarja-e tukmálni a fényképet, vagy a hivatalban nem szóltak. De még egyszer nem kívántam az emeleteket megjárni, így csináltattunk fotókat is. Visszamentünk, s kiderült, kellett fénykép. Ő tehát ezt tudta, de a hivatalnok nem vette a fáradságot, hogy ezt közölje velem. Végül az egész ügyintézés azzal zárult, hogy az egyik ablaknál be kell fizetni 14 ezer drachmát. Odamegyünk, s a hivatalnok mondja, hogy 12 ezer drachma. Lehet, hogy félreértettem, gondoltam, de ez így jobb, befizettem a 12 ezret. S akkor mondja, hogy a kétezret a szomszéd ablaknál adjam oda. Lépek fél métert a szomszéd ablakhoz, s kiderül: ugyanabban a szobában, ugyanazon asztal mögött ül egy másik ember is, aki meg a kétezer drachmát vette el tőlem. Az egyik embert az egyik nagy párt, a másikat a másik nagy párt nyomja be. Nem azért, hogy ők munkát végezzenek, hanem hogy a politikus gesztust tegyen a szavazóinak. A 90-es évektől ez az új technika. Korábban kiszórták az előző párt klienseit, ám miután rájöttek, hogy ennek túl nagy a politikai ára, a régit otthagyták, s berakták a saját klienseiket is. Ettől lett egy nagyméretű, rosszul szervezett államapparátus.

Mennyire mély ez a kliensrendszer? Csak a főbb hivatalnokokat érinti, vagy a portás is pártvonalon kerül a helyére?

A portás is. A politikusok Magyarországon is be szokták ültetni a saját klienseiket, de ez egy minisztériumi főosztályvezetőt vagy egy állami vállalat felügyelőbizottsági tagját jelenti, Görögországban az egész rendszert érinti. A döntések pedig rendkívül centralizáltak, mert a politikusok hatalma ebből ered. Egy ismerősöm felesége, aki egy athéni postahivatalban bélyegárusként dolgozott, családegyesítés címén kérte, hogy egy krétai postahivatalba helyezzék át. A dolog másfél évig tartott, és miniszteri közbenjárásra volt szükség az elintézéséhez. Minden politikus igyekszik ezeket a döntéseket a saját kezében tartani, mert úgy tűnhet, hogy ez a dolog rajta múlik, az ő gesztusa, ő nyújtja a kliensének, aki cserébe majd rá is fog szavazni. Ez egy másfél évszázados hagyomány.


Említette a magyarországi párhuzamot. Mennyiben más a görög társadalom a posztkommunista közép-európai társadalmakhoz képest?

A görög társadalom egyik legfőbb jellemzője, hogy a görögök személyközi viszonyokban működnek. A 90-es évek elején egy Európát járt értelmiségi rokonom feldúltan mesélte a következő esetet. Londonból indult, busszal. Mindenféle náció – angolok, hollandok, franciák – volt a járműben, hárman-négyen voltak görögök. A busz az akkori Jugoszlávia kellős közepén lerobbant, s az összes európai ült és várt. A három-négy görög pedig elkezdett rohangálni, telefonálni, s megszervezték ugyanannak a cégnek egy visszafelé jövő buszával a hazautazást. Ezek az európaiak meg csak ültek, vártak és nem csináltak semmit, nem emberek ezek – mondta az egyébként tényleg művelt nagynéném. A görög úgy nő fel, úgy szocializálódik, hogy amit ő valakivel személyesen megbeszél, amit mi egymás között elintézünk, az meg is valósul. Arra egy görög nem számít, hogy vannak szervezetek, amelyeknek bizonyos dolgok, az állammal kapcsolatos feladatok elintézése a dolga.

Bizalmatlan a rendszerekkel, szervezetekkel szemben?

A görög rendkívül bizalmatlan mindenféle személytelen szervezettel szemben, nem is tudja őket jól működtetni. A görög az egyéni életstratégiáiban sikeres, a közösségi életében viszont kudarcos, mert arra nem hajlandó a minimumot sem áldozni. Most is az a helyzet, hogy van egy csődben lévő szegény görög állam, miközben a görögök nem szegények. A görögök nagyon gazdagok. Kínával ellentétben, ahol van egy erős és gazdag állam s koldusszegény állampolgárai, nálunk a dolog pont fordítva van.

Ha ezt elolvassa az Új Szó olvasója, akkor azt mondja majd: igazuk volt azoknak a szlovák politikusoknak, akik azt mondták, ne adjunk ezeknek a görögöknek egy fillért se. És igaza lesz?

Ebben van egy adag igazság, erre nem tudok mást mondani. Erre csak olyan típusú válasz lehetséges, hogy annak kellene tudatosulnia minden EU-tagország lakosában, hogy az unió és az eurózóna egy olyan érték, amit érdemes megóvni. Mert most nem arról van szó, hogy a görögök, a franciák vagy a németek jól állnak-e vagy sem. Itt olyan globális folyamatok zajlanak, amelyekben Európa egészének a sorsa, a versenyképessége kérdéses. Az EU kudarca mindannyiunk kudarca lenne. Ebben az esetben Európa olyan süllyesztőbe kerülhet bele, amilyenben egyébként Kína volt évszázadokon keresztül.