Gasztronómiai stílusgyakorlatok

BENYOVSZKY KRISZTIÁN

Az étel és az evés poétikai szerepének megnövekedése az irodalmi művekben koroktól függetlenül a testi élvezetek és általában az érzéki tapasztalatok hangsúlyozásával hozható összefüggésbe, de nem hanyagolható el az ízek emlékezést serkentő és múltidéző funkciója, mint ahogy a gasztronómiai eredetű metaforák szemléletessége sem. Természetesen nem mindegyik szerző művében játszik kiemelt szerepet a gasztronómia. Petronius, Rabelais, Proust, Krúdy, Móricz vagy Cserna-Szabó András regényeiben és elbeszéléseiben kulcsfontosságú; számos tanulmány, esszé és kritika foglalkozott már e szövegekkel épp ebből a szempontból, s hangsúlyozta kultúrtörténeti forrásértéküket is (pl. Satyricon). Aki arra vállalkozna, hogy az említett írók valamelyikének stílusát próbálja meg utánozni, nem térhetne ki a gyomor örömeinek vagy éppen gyötrelmeinek sajátos ábrázolásmódja elől.

Az eddig fotósként ismert Mark Crick Kafka levese című könyvében hasonló utakon jár, amennyiben az imitációt összeköti a kulináris élvezetek irodalmi reprezentációjával. Azonban nemcsak olyan írókat idéz meg, akik az „irodalmi gasztronómia” kiemelkedő képviselői közé tartoznak, hanem olyanokat is, akiknek neve hallatán nem a konyha és az ebédlőasztal jut először az eszünkbe (pl. R. Chandler, G. Greene, H. Pinter). Fogalmazhatunk úgy is, hogy Crick a receptet az irodalmi stíluseffektus (írói visszhang) kiváltásában érdekelt szövegek tartalmi és szerkezeti sorvezetőjeként használja. A szakácskönyvek felépítését követve a cím alatt a hozzávalók olvashatók, s utána következik a munkafolyamat leírása.

A szépirodalom és a gasztronómia köztes szövegterében fogalmazódnak az egyes fejezetek, s a végeredmény hol az egyik (recept), hol a másik (novella) pólushoz közelít. Minden esetben egy étel elkészítési folyamatának hol humoros, hol „komoly” narrativizációjáról van szó egy-egy világirodalmi rangú író modorában (Homérosztól Irwin Welschig). Rendhagyó irodalmi paródiákról és/vagy stílusutánzatokról, azaz pastiche-okról van szó. Ezenfelül a könyvet a szerző által készített, nemcsak az adott író, hanem általában egy-egy festő (Chirico, Warhol, Hogarth) világát is idéző illusztrációk kísérik. Egyaránt van tehát szó a gasztronómiai tematika verbális és vizuális megjelenítéséről. A képi reprezentációt olykor a szövegben elhintett utalások is gazdagítják: a Proust-fejezetben egy terem falán megpillantjuk Bellini Az istenek lakomája című festményének reprodukcióját.

A legjobban sikerültnek a Chandler-, az Austen- és a Borges-fejezetet tartom. A Bárány kapormártásban receptjével Chandler Marlowe-történeteit jellemző stílusban ismertet meg a szerző: melankolikus hangütés, szellemes vagy fárasztóan humoros hasonlatok (a báránycomb „hűvös volt és nyirkos, akár a halottkém kézfogása”), és a magánhekus azonosító jelei: whisky, cigaretta, puha kalap. Crick az ételkészítés „krimis” vonásait igyekszik kiemelni: vágásról, ütésről, megszorongatásról és ólmosbotról esik szó az étel elkészítése kapcsán. A férjhez menés (a jó „parti”) körül folyó sznob társalgás austeni retorikáját ügyesen használja fel Crick a tárkonyos tojás elkészítésének leírására, remekül adva vissza az angol írónő jellegzetes és népszerűségét ma is biztosító finom iróniáját. A nyelvhal elkészítése egy miniszter rejtélyes halálával fonódik össze a tényszerűség látszatát keltő, ugyanakkor a fantasztikum elemeit is alkalmazó borgesi detektívtörténetet keretében. De meggyőzőnek találtam a Márquez modorában fogant Coq au Vint is. Fülledt déli atmoszférájával, fojtott érzékiségével és baljóslatúan nyitott befejezésével talán ez a kötet „legirodalmibb” receptje. Itt sikerül a leginkább többletjelentéssel megtölteni az ételkészítés folyamatának a leírását. A legkevésbé pedig a Gombás rizottó a la John Steinbeckben.

Crick az egyes nemzeti konyhákat értékelő kritikus megjegyzésektől sem tartózkodik. A legkeményebb szavakkal épp a sajátját illeti: „Az angol konyha irtózat: vízben pépesre főzött káposzta, zsugorodásig sütött hús, mintha szándékosan fosztanák meg az ételeket ízüktől.” (60.)

A Kafka levese jó példája az olyan műnek, amelynek olvasásakor egyaránt kell számolnunk az esztétikai és a gyakorlati funkció (ideiglenes) dominanciájával: Crick könyve ugyanúgy olvasható irodalmi műként, mint receptkönyvként. Ismerős irodalmi mezbe öltöztetett receptek gyűjteménye, mely a konyha és a dolgozószoba könyvespolcán egyformán megtalálja a helyét. Ezért megjósolható, hogy tinta- és zsírfoltok egyaránt tarkítják majd.

Élveztem, ahogy a szerző megidézte Proust hosszúmondatos stílusát, mely a szagok és ízek nyomán beinduló asszociációk kanyargását hivatott leképezni, ugyanakkor megjegyeztem egy „titkos” fogást is, amely a tiramisu sajátos ízharmóniáját erősítheti: az amaretto nem a krémbe, hanem a kávéba kerül (Tiramisu a la Marcel Proust). Ha legközelebb készítem ezt az általam is olyanynyira kedvelt olasz édességet, biztos kipróbálom.

(Mark Crick: Kafka levese. Ford.: Getto Katalin és Varró Dániel. Budapest, Alexandra, 2008, 96 o.)