Filozopterek az irodalomban 2.

Eredetileg az irodalom úgynevezett nyelvi megelőzöttségéről szerettem volna filozopnterkedni, de a Nobel-díj bizottság keresztülhúzta tervemet. Hála Istennek! Kertész Imre Nobel-díja a magyar irodalom külföldi híveit kevésbé lepte meg, mint az itthoniakat. Ez elég különös, nemde bár? Hogy él közöttünk egy olyan magyar író, akit külföldön jobban ismernek, mint odahaza. Pedig hát könyveivel jelen van a magyar irodalomban csaknem három évtizede már. Az irodalomkritika sem bánt vele mostohán, igaz, sosem hordozta a tenyerén. Mi az oka hát annak, hogy Kertész Imre művei a magyar olvasók szélesebb rétegeiben kevéssé ismertek?

Azt hiszem, ennek a látszólagos paradoxonnak a magyarázatát a magyar irodalmi élet anomáliáiban kell keresnünk. Méghozzá többszörösen. Amikor a Sorstalanság című regénye a hetvenes évek közepén megjelent, Kertész Imre nem volt már fiatal író. „Későn” és magányosan lépett az irodalomba. Az ilyen fickókat pedig nem nagyon kedvelik a filozopterek. ĺrjon a nyavalyás előbb zsengéket, aztán fejlődjék, terebélyesedjék, lombosodjék az istenadta, mint a mocsári tölgy. Legyen a pályája szabályos és könnyen elhelyezhető az irodalmi kontextusban.

Kertész Imre ismertségén nyilván sokat javított volna, ha a megfelelő időben lehorgonyoz valamelyik irodalmi szekértábornál. A népi köldöknézőknél, a divatcsináló urbánusoknál vagy akár a következetesen marginalizált avantgárdoknál. Mivel ezt nem tette, a média sem sztárolta. Inkább csak megtűrte, olykor-olykor észrevette. Mifelénk jó ideje csak az lesz szélesebb körökben is ismert író, akit megfelelőképpen és huzamosabb ideig sztárolnak. Lehet az ilyen egészen kiváló író is, de lehet középszerű is. Mai írósztárjaink között akad erre is, arra is példa. Kertész Imre sikeresen tartotta távol magát médiától, irodalmi élettől, közéleti nyilvánosságtól.

Műveivel viszont kortársaink között talán a legnyomatékosabban hívja föl a figyelmet arra az ősrégi, de manapság — legalábbis itthon — éppen csak megtűrt igazságra, hogy az író a létezésszakmában dolgozik. Hogy minden jelentős irodalmi mű a létről szóló beszéd. Hogy aztán az ő létről szóló beszédében milyen fokú a nyelvi megelőzöttség, azon rágódjanak a filozopterek. Végül is vannak elegen, elszaporodtak, mint hajdan Ausztráliában az oda behurcolt nyulak. Az már most is sejthető azonban, hogy a Kertész-szövegek nyelvi megelőzöttségének fokával problémák lehetnek, különben a sok filozopter már rég körbericsajozta volna életművét. Most nagy zavarban lehetnek, ehetik a kefét, szegények.

S hogy mi ebből a tanulság? Az, hogy a magyar irodalom — már ami hozzáférhető belőle idegen nyelveken — külföldről másképpen látszik, mint az itthoni lövészárkokból vagy kártyavárakból. Másképpen Németországból, másképpen Franciaországból és másképpen akár a szomszédos országokból. A mai magyar irodalmi diszkurzus még a húsz-harminc évvel ezelőttihez képest is nyomasztóan egyoldalú. Új keletű dogmatizmusok csapnak össze benne régi dogmatizmusokkal. Meglehet, ennek egyik oka „kisirodalmi” frusztrációnk.

Kertész Imre Nobel-díja valamelyest oldhatja ezt a görcsöt. A legfelkészültebb filozoptereket pedig arra ösztönözheti, hogy odahagyva a lövészárkokat, újragondolják szempontjaikat.

Grendel Lajos