Filozopterek az irodalomban — 10.

„Nem találunk szavakat.” Talán emlékszünk még rá, ezzel a mondattal indul Esterházy Péter Termelési regénye. Filozopterkedéseim utolsó darabját én is legszívesebben ezzel a mondattal indítanám. Nem találom a szavakat ehhez a jegyzethez, mert amit mondandó lennék, arról akár egy könyvnyi terjedelmu esszét is lehetne kerekíteni. Nevezetesen arról, hogy mettol meddig irodalom az irodalom, illetve miért van az, hogy némely irodalmi muvekre, mihelyt azok túllépik az irodalmiság határát, a szakma egy része hajlamos gyanakvással tekinteni. Miért marad ki, például, egy reprezentatív költészeti antológiából a Nemzeti dal? Az összeállító-szerkeszto szerint azért, mert Petofinek ez a verse inkább történelmi-politikai tett, semmint nagy költemény. A könyv kritikusa ezt a — nevezzem: esztétista — álláspontot határozottan vitatja. Én pedig, biz’ isten, nem tudom eldönteni, kinek van igaza. Alighanem mindkettejüknek. Ezt viszont rühellem, mert amit állítok, inkább érzem kényelmes álláspontnak, mint igaznak, egy olyan pasas fölényeskedésének, aki vélt bölcsessége kupolájának a csúcsán pöffeszkedik, s unalmában a tökét vakargatja.

Vagyis: ha tényleg oszinte akarok lenni, én is csak azt mondhatom, hogy nem találok szavakat. Mert bizonyára igaz, hogy nem a Nemzeti dal Petofi legnagyobb verse, ahogy a Himnusz sem Kölcseynek vagy a Szózat sem Vörösmartynak. De fontos ez? Nem valami másról lenne itt szó? Mert lehet, hogy mint versek ezek nem igazán csúcsmuvek. Csak éppen megkerülhetetlenek. A nemzeti történelem és mitológia fontos részei. Nem tekinthetjük muvelt magyar embernek, aki nem ismeri ezeket a verseket. Nem nagy muvek ezek, csupán(?) jelentosek.

Néhány évvel ezelott írtam két irodalomtankönyvet. A világirodalmi részbol kihagytam Orwell muveit, s ezt a könyv egyik lektora szóvá is tette. Be kellett látnom, hogy joggal. lgy hát George Orwellt is fölvettem a könyvben tárgyalt többi szerzo mellé. Pedig tudom, hogy irodalmi értéküket tekintve a múlt századi regényirodalomban tucatszámra születtek az Állatfarmnál vagy az 1984-nél színvonalasabb muvek, amelyek közül sokat meg sem említettem a tankönyvben. Hiába húzott a szívem esztétista álláspont felé, be kellett látnom, hogy Orwell muvei immár kitörölhetetlen részei lettek a 20. század történelmének és mitológiájának. Muvelt embernek sehol a földkerekségen nem kell megmagyarázni, ki és mi az a bizonyos Nagy Testvér.

Mindig is sejtettem, hogy van valami csalafintaság és átverés az irodalomban. Mármint az igazi irodalomban. Az iparszeruen uzött betutermelésbol ez hiányzik. Az egyértelmuen üzletszeru. Mint az üzletszeru kéjelgés. Utána megmosakszunk, hazamegyünk és családi életet szimulálunk. És még szavakat is találunk hozzá.

Grendel Lajos