Filozopterek a klónpiacon — 6.

Az ember nem választhatja meg, hova születik. Azt sem, hogy mikor és mi mindennek. Amikor én a nyolcvanas évek elején szerzőként is beleszülettem ebbe a magyar irodalmi életbe, ez az irodalom és ez az élet nem volt éppen a legjobb passzban. Az élet, mint tudjuk, rendesen be volt állítva egyfelé, semmi lényegeset nem lehetett igazítani rajta, se hátat fordítani neki, se szembeszállni vele nem volt lehetséges úgy, hogy a rendszeren kívül tudhassa magát az ember. A figyelem tehát fokozott mértékben fordult az olyan, élettől elrugaszkodott — de a létezéssel mint a művészi indukció nyersanyagával mégiscsak közvetlen kapcsolatban álló — dolgok felé, amilyen például az irodalom is. Úgy tűnt, az irodalommal talán lehet valamit kezdeni. Mert hát volt igazítanivaló ott is bőven.

A prózában a realizmus egyre reménytelenebbül betokosodó különböző válfajai erjedtek önlevükben, a lírában pedig a (váteszi átszellemültségű) nemzeti és/vagy a (szociális érzelmi húrokat pengető) népi plebejus én-költészet morzsolgatta épp jobb tollú klasszikusai által szerzett hitelének utolsó morzsáit. Meg persze ott volt — ahogy különböző félig emésztett divatos eszmékre ráakaszkodva azóta is jelen van — a klasszikus prózaversen élősködő (és akkoriban jobbára épp az alanyi költészet divatjamúlt modorát leplezni vágyó) közmodern zsurnállíra. Persze éltek és alkottak még a nagy öregek közül is néhányan, a láthatáron pedig szép számmal megjelentek már az életképes új kezdemények, és bánta volna a fene, mi történik a leszálló ágban, ha a hivatalos kánonban meg az irodalmi lapok nagy többségében nem amazok húzzák a prímet. Be vótak betonyozva. Vonóstó!

A változás csíráit kitermelő fiatal szerzők, illetve a hivatalos kánon gyepűjére szorított, előzményként az új generációk által is felvállalható javakorabeli alkotók meg csak néztek, mint bacilus a patikában. Vagyis hát ez idő tájt volt épp kialakulóban az a hivatalossal paralel létező, de a politikai és közéleti nyitás zűrzavarosában azon egyre inkább felülkerekedő irodalmi kánon, amelynek csúcsai valójában a mai napig is változatlanok.

Szóval mi, fiatalok nagyon nem komáltuk az alanyi költészetet. Azt, amilyen ez akkoriban volt. A legtöbben a modor radikális megváltoztatásában és a személyes szféra ravaszul megkomponált elhétköznapiasításában, illetve az általánosra való direkt kivetítésének mellőzésében keresték a megoldást. Mindezt különböző groteszk hatások kísérték — vagy az objektív líra beszédmódjára jellemző száraz töredezettség; illetve egyfelől a rétegnyelvek beépítése (nemegyszer szerepversekbe) és a végsőkig feszített nyelvjátékosság, másfelől a már-már ezoterikus nyelvélveboncolás.

Persze ezek az utak voltak a legkézenfekvőbbek. És a legtehetségesebbek számára járhatónak is bizonyultak. Nincs ezekkel az égvilágon semmi baj. Számomra mégis hiányzott valami az összképből. Ennek a fránya alanyi költészetnek voltak ugyanis olyan témái és hangulatai, amelyeket a beszélő alanytól elidegenített líra nem lehetett képes (és hajlandó) megjeleníteni. Viszont a költészet hiába lépett nagyot előre a maga ide-oda indázó körspirálpályáján, hiába nyilvánított bizonyos érzelmeket idejétmúltnak, ezek az érzelmek attól még nem szűntek meg létezni. Nekem is voltak ilyen érzelmeim. Úgy gondoltam, kezdenem kell velük valamit. Mért ne férne bele ez is a felvállalt eklektikusságba?! Megpróbáltam hát menet közben ötvözni a formálódó újat és a megkopottat, friss erőt lehelni elaggott lírai attitűdökbe. (Nem túlságosan nagy sikerrel.) És azt hittem, ez egy különleges kitérő.

Most már úgy látom, egyáltalán nem volt az. Aki eredményeket ért el, tulajdonképpen mind ugyanezt művelte. A személyesség nem operálható ki teljesen a költészetből, nem is lenne értelme. Ma már pontosan látható, hogy a magyar irodalomban cirka negyedszázada elkezdődött folyamatnak sem ez volt a végső eredője, csupán a versben beszélő alany hivalkodó önmutogatása, látványos szenvedése és szenvelgése, krisztomániás igehirdetése vált tarthatatlanná az álszent maníroktól megtisztított kortárs líra terében.

Most éppen ennek a térnek a túlírásán — saját hitelünk devalválódásán dolgozunk.

Hizsnyai Zoltán