Filozopterek a klónpiacon — 1.

Ami a kedves olvasónak alighanem először nfeltűnik, az a kissé megadjusztált rovatncím. No most ha picit lejjebb tetszenek pislantani, látható, hogy a szerző neve is megváltozott. Grendel Lajos helyett — aki eddig ezt az oldalt írta — az áll ott: Hizsnyai Zoltán. Ez én szoktam lenni olyankor, amikor a saját nevemen írok. Persze amikor egyéb neveket használok, akkor is a saját nevemben írok, noha nem hiszem, hogy teljességgel benne foglaltatnék ebben a névben, hogy erről a biztos támpontot jelentő helyről prézsmitálnék kifelé. Nincs biztos támpont az író számára. Az olvasó helyzete merőben más. Számára ott az idegen szöveg. A textusok, melyek meglendítik képzeletét, s melyekből biztos kézzel összerak. Összerak valakit, akiről azt képzeli, én vagyok. Az író azonban teljes imaginációs apparátusával egyetemben ott hemzseg a saját szövegében, ezért hát képtelen általa mássá összerakódni, mint újabbnál újabb textusokká. De térjünk vissza a címhez.

A „filozoptereket” meghagytam — és nem csupán a kontinuitás végett. Tetszett, ahogy elődöm bevezette, megforgatta — és megtermékenyítette. Hadd fejlődjön csak tovább. A „klón” viszont magyarázatra szorul.

A halálról gondolkodtam a minap. Hogy valójában mi is veszik el az eltávozóval. Az egyik tévécsatornán közben a klónozásról, a klón és az „etalon” viszonyáról beszéltek.

Ha jól értem, a klón olyan, mint egy vadonatúj hardver. A test tökéletes másolata. Vagy ugyanaz a test — másodközlésben. Hardver — szoftver nélkül. Vagyis senki sem azonos a klónjával. Amiből logikusan következik, hogy a saját hardverével sem. A test csak eszköz. Arra jó, hogy létrejöjjön segítségével az, aki valójában vagyunk: a szoftver. Pontosabban az egymást kiegészítő szoftverek bonyolult hálózata.

No mármost a test előbb-utóbb lebomlik ugyan, de a szoftver továbbél, továbbcsiszolódik más hardvereken. Persze vannak azért zsákutcák, aztán meg a természet olykor igencsak pazarló, a nagy kulturális program időről időre lefagy, és fontos fájlok vesznek el, de ami az itt maradók számára lényeges és használható, az többnyire azért beépül az újabb programokba. Szóval mindenkiből megmarad valami. Még azokból is, akik spontán írják a maguk szoftverét. Hát még azokból, akik tudatosan írnak!

Igen ám, csakhogy az írói halhatatlanság sem egyetlen túláradó és kiterjeszkedő tudat és képzelet műve. Az író szoftvert ír ugyan, ez a szoftver azonban a használata (az olvasás) során valamilyen titokzatos okból hardverként viselkedik, vagyis a legkülönbözőbb szoftverek íródnak rá. Ilyen értelemben tehát az olvasó is író. És persze néha az író is olvas. Egymást olvassuk, de az olvasás során önmagunkat írjuk bele az idegen szövegekbe. Azok vagyunk tehát, aki a kulturális kapcsolatrendszer imaginárius terében megjelenik. Mindazok.

Ha viszont az olvasó képzeletgenerátorként, vagyis amolyan segédhardverként használja az én szoftvernek írott művemet, akkor ez a segédhardver nem lehet más, mint az én szoftverem hardvere, vagyis a testem (vegyétek és egyétek...) — illetve annak klónja: a könyvem. A könyv, amely az olvasó képzeletében tökéletes hasonmásom, s amelyből (elvben) tetszőleges számú példány nyomtatható. S amelynek köszönhetően nem csupán szellemem, hanem testem is örökké élni fog. Igaz, a mások képzeletében — és ezerféleképp.

Hizsnyai Zoltán