„Felemeltél engem és földhöz vertél engem”

Látjátok feleim szemetekkel, mik vagyunk. ĺme, por és hamu vagyunk.” Barátunknak, Dusza Istvánnak a halála valamennyiünket igen nehéz és szomorú feladat elé állított. Megszólalni, búcsút venni, Isten igazát hirdetni koporsó mellett nehéz. Lelkipásztorként szólítlak titeket, és kérlek, ne a saját gondolataitok szerint, hanem az örök isteni Ige, és a Lélek fényénél tekintsünk végig István barátunk életén és munkáján. Aztán hallgassuk meg Urunk vigasztalását, amelyre ebben az órában, ezekben a napokban a gyászolóknak és emlékezőknek oly nagy szükségük van.

Váratlanul elhunyt barátunk érettségiző ifjúként járt először nálunk, a rozsnyói református lelkészlakon, jól emlékszem, telve erővel, elszántsággal és tervekkel. Már akkor, de még inkább a későbbi beszélgetésekben nyilvánvalóvá lett előttem, hogy az egyre gazdagodó érdeklődési köre, melynek homlokterébe népünk egész múltja, sorsa, jövője került, nem az éppen ügyeletes ideológia parancsa szerint megírt történelmi szakkönyvek olvasása, vagy a kötelező iskolai tananyag alapjain nyugszik, hanem a megszólító, tanúskodó kollektív emlékezeten, az élő népi hagyományokon és a szépirodalmi alkotásokon.

Ez a kétirányú, párhuzamos kötődés nagyon erős volt és tudomásom szerint mindvégig megmaradt. Ebben gyökereztek a fiatalkori, tartósnak minősült barátságok, például a fafaragóművész Ulman Istvánnal, a dalszerző Dinnyés Józseffel, hazai költőinkkel, íróinkkal, művészeinkkel, lelkészeinkkel. Beszélgetéseink más irányú felismerésekhez is elvezettek. Például a gömörhorkai, beteggé ideologizált környezethez, amelyben nevelkedett, amely kezdetben erőteljesen befolyásolta a gondolkodását, és egyidejűleg, szűk keretek közé igyekezett őt – mintegy ketrecbe beszorítani. Azonban csendes lázadásában már akkor is korlátként érzékelte ezt, amit szét kellett feszíteni, mert ha megmaradt volna, szabadság- és igazságszerető természetét béníthatta volna meg, s a korlátozás könnyen szellemi sorvadáshoz vezetett volna.

Ezen a területen, valamint a tabuizált Isten-kérdésben nyilvánvalóan komoly belső harc és tusakodás előtt állt, ami hamarosan be is következett. Hálás vagyok a Gondviselőnek azért, hogy éppen ezekben a – gondolkodó ember számára legkomolyabb kérdésekben – neki, s még számos környékbeli értékes, sokat vívódó fiatalnak segíthettem. A szívünk s az otthonunk mindig nyitott volt előttük. Emlékezetes marad a számunkra egy oly jó 30 évvel ezelőtti Mikulás-nap, amikor este betért hozzánk. Nem tudom, mi vezette, miért akart éppen velünk lenni, de nálunk maradt. Beöltöztettük Mikulásnak, s egy jó negyed órát mesélt gyermekeinknek folyékonyan. Vajon mi tehette, talán az újra átélt korai gyermekkor emléke, hogy egy hibát sem vétett, egy szótagot sem ismételt meg? Talán az a néhány boldog esztendő tért vissza emlékeiben, amikor a beszéd nem nehézséget, hanem örömöt jelentett számára. Ki tudja, milyen keserves élményben lehetett része, hogy egy ponton minden megváltozott. Azonban volt még egy nagy kérdéskör, egy összetett probléma, a beszédkészségében amúgy is nehézségekkel küszködő István barátunk életében. A keserű magányosságra való hajlama. Ezzel sem ő nem törődött eleget, sem mások. Fokozódó, egyre nagyobb erőfeszítéseket követelő terhet jelentett számára, aminek egyikünk sem tulajdonított komolyabb jelentőséget, holott fokozott figyelmet, türelmet és megértést igényelt volna. Helyzete súlyosbodott, ezért a barátságok és szerelmek ellenére már fiatalon magányossá vált. Ezt az állapotot fejezi ki a bibliai üzenet egyik mondata: „Olyanná lettem, mint a bagoly a romokon, ...mint magános madár a háztetőn”.

Az utolsó évek oktalanul előidézett csalódásai és bántalmai közepette valóban azt érezhette, amit hajdan a zsoltáros: „Letaroltatott és megszáradt, mint a fű, az én szívem”. Vajon hányan éreznek hasonlóan közöttünk még ma is, a csaknem tökéletes szintre fejlesztett hazugságok, önzések, csalások, könyörtelen törtetések világában? Vajon hányszor vagyunk érzéketlenek szeretteink és barátaink iránt? Dusza István koporsójánál ezeket a kérdéseket is tartozunk megválaszolni.

„Mert felemeltél engem és földhöz vertél engem.” Ez iszonyatos valóságot tükröz. Életútjánakazonban nem csak mélypontjai voltak. ĺrásait ismerve elmondhatjuk, hogy magaslatokra is eljutott. Igényes írásai, kritikái, mélységekig ható, vagy éppen magasba szárnyaló elemzései, értékelései maradandó értékűek. Mindazonáltal, szembesülve halálának kérlelhetetlen tényével, viszszatekintve az elmúlt évtizedekre, úgy érzem, a sorsát ez a döbbenetes bibliai sor fejezi a legvalóságosabban: „Felemeltél engem és földhöz vertél engem”. A mű befejezetlen maradt, a földi pálya viszont véget ért, befejeződött. Az Istvánhoz közel állóktól hallottam, hogy ő tulajdonképpen meg akart halni. Elmenetelét a sérelmei, a csalódásai is siettették. A korábban szívós és következetes Dusza István a küzdelmet feladta. Meglehet, hogy valóban így történt, az viszont egészen bizonyos, hogy amíg köztünk volt, nem magának, hanem elsősorban magyar közösségünknek élt. És hadd kérdezzem meg tőletek: hát nem ez lenne minden helyzetben az írástudók, az újságírók eredeti feladata? Vannak-e még vezérlő elveitek, és milyen kritériumokhoz igazítjátok a tollaitokat? Minden esetben a köz szolgálatát jelenti-e még ma is az újságírás? Dusza István konokul és következetesen vállalta a nehéz feladatokat. Kiváló esztétikai és kritikai érzékkel, felkészülten munkálta az igaz ügyet a hamissal szemben, a szépnek szolgálatát az értéktelennel szemben, segítve a művészi és irodalmi kibontakozást. És most emlékezzünk arra, hogy mit mondott Jézus az igaz és a jó szolgálatáról, hogy jobb értői legyünk az elhivatottaknak a munkájuk jelentőségének, értékének. Jézus így szólt: „Mikor éheztem, ennem adtatok,/ Mikor szomjaztam, innom adtatok.../ Mezítelen voltam és felruháztatok.../ Mikor beteg voltam, meglátogattatok... A tanítványok értetlenül kérdezték Mesterüket: Uram, mikor láttuk, hogy te éheztél, vagy szomjúhoztál, vagy beteg lettél volna...? Kérdéseikre Jézus ezt válaszolta: Bizony mondom nektek, hogy ha eggyel is megcselekedtétek... velem cselekedtétek.” Ilyen szent és komoly dolog a legkisebb szolgálat is. Az ilyen baráti és testvéri magatartás a köz és egymás szolgálatát jelenti. Jézus mércéje szerint az a nagy közöttünk, aki így él. Azok az Övéi, akik így gyakorolják a szeretetet. Akik így szolgálnak, azok a halálon túl is hozzátartoznak: „Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk.” Ő uralkodjon hát bennünk és közöttünk, az Ő uralma a szeretet uralma. Ez vigasztaljon mindnyájunkat, elsősorban titeket, akiknek szívén legfrissebb a seb, és titeket, akik lelki szemeitekkel más koporsókat is láttok, saját szeretteitekét, akik már korábban elmentek a minden élők útján, akik hitünk szerint nem a semmibe hullottak ki, hanem hazatértek Teremtőjükhöz egy más valóságba. És most megköszönjük legközelebbi hozzátartozói nevében az Úrnak e koporsóban nyugvó barátunk életét, azt hogy volt, és hogy a tiétek volt: fia Máté, nagyon szeretett téged, a másik fia András, aki térben és a szívek közötti távolság tekintetében messzire kerültél. Édesanyja, aki férjét gyászolja, s most fiát kell elsiratnia. Elköszönünk húga és szerettei nevében, volt felesége nevében, akivel végig megmaradt a kapcsolata, a jó barátok és munkatársak, az ismerősök nevében, azzal a fájó érzéssel, hogy emberi értékelés szerint élete és munkája befejezetlen maradt. Ezentúl azonban mégis megnyugtató, hogy Dusza István, aki a hitnélküliség és a kételyek gyötrelmes útjait is bejárta, élete utolsó éveiben hitre jutott és átélve az istenközelség békéjét a jövendő felől bizonyosság töltötted el. Urunk, alázattal kérünk mi, akik ma még itt lehetünk, bocsásd meg nekünk, hogy mi nem tudunk mindig megbocsátani, hogy gyakran hiányzik belőlünk a készség egymást felemelni, hogy olykor „hitetlenül hiszünk” Tebenned. Bizalommal kérünk, vigasztald meg a sírókat és bánkódókat. Ámen.

Erdélyi Géza, református püspök