Február, te győzedelmes február!

Túl élő, vagy túlélő múlt? A szerző felvételeKi „győzedelmes februárként”, ki „a dolgozó nép februári győ?zelmeként”, ki meg egyszerűen csak „kommunista puccsként“ emlegeti a hat évtizede lejátszódott eseményeket – attól függően, a politikai palettának a képzeletbeli felezővonalától balra, avagy jobbra eső részét vallja magáénak. Általánosan elfogadott tény, hogy 1948. február 25-e a demokrácia bukásának a napja, illetve a totalitárius rendszer győzelmének a kezdete. A szovjet hatalmi blokkhoz történt csatlakozás nem csupán a tőlünk keletre jól bevált uralmi módszerek átvételét jelentette, mely egyebek közt a lakosok egy rétegének – a magángazdálkodóknak, iparosoknak, földbirokosoknak – a felszámolását hozta magával, hanem a Szovjetunióban ugyancsak „bevált” tervgazdálkodás átvételét is, ami gazdasági hanyatlást okozott.

A moszkvai illegalitásban élő és dolgozó kommunisták már korábban, a második világháború utolsó éveiben készültek a hatalom átvételére. 1945-öt követően a sztálini titkosszolgálattal együttműködve próbálták megzavarni a Nemzeti Frontba tömörülő politikai pártok tevékenységét, majd miután a felszabadulás utáni első szabad választásokon Csehországban megszerezték a szavazatok negyven százalékát, egyre nagyobb befolyásra tettek szert a rendőrség és a katonaság kötelékeiben, illetve a szakszervezetekben. 1946. július 2-án Csehszlovákia Kommunista Pártjának elnöke, Klement Gottwald lett a kormányfő. Az 1948 elején beállt kormányválság pedig szinte kínálta az alkalmat, hogy a kommunisták magukhoz ragadják a hatalmat.

Megegyezés hiányában…

1948. február 17-én kellett volna a kormánynak megvitatnia az igazságügyi tárcavezető által előterjesztett jelentést, mely a kommunisták és a nemzetbiztonsági szervek összefonódásait tárgyalta, s rámutatott a hatalommal való visszaélésre. Klement Gottwald kormányfő arra hivatkozva, hogy a belügyminiszter nem vesz részt az ülésen, ezt egyszerűen lesöpörte az asztalról. A Csehszlovák Nemzeti-szocialista Párt (Československá strana národně socialistická), a Csehszlovák Néppárt (Českoslovenká strana lidová) valamint a Demokrata Párt (Demokratická strana) miniszterei ekkor lemondásukat helyezték kilátásba, a szociáldemokraták támogatására, illetve Beneš elnök jogköreire támaszkodva. Utóbbi kinevezhette volna az ideiglenes hivatalnokkormányt, illetve előrehozott választásokat írhatott volna ki – ám mindkettőt elutasította. Csökönyösen ragaszkodott ahhoz, hogy az új kormányban valamennyi párt képviseltesse magát.

Ugyanezen a napon a CSKP Központi Bizottsága „a reakció elleni éberségre és határozott fel?lépésre” buzdította a „dolgozó népet”, készültségbe helyezve a nemzetbiztonsági szerveket, a hírszerzést, valamint néhány határ menti katonai ezredet.

Az elkövetkező két nap tárgyalások sorozatát hozta – az elnök fogadta a nemzeti szocialisták képviselőit, és szorgalmazta a válságot kiváltó kormányhatározat teljesítését. Minthogy a három nem kommunista párt bojkottálta a kormányüléseket, a szociáldemokraták a konszenzust keresték, ugyanakkor elutasították, hogy a CSKP-val baloldali blokkot hozzanak létre. Beneš ismét elutasította a hivatalnokkormány felállítását, ugyanakkor ígéretet tett, hogy az új kormány elnöke Gottwald lesz. A válság külföldön is aggodalmakat kezdett kiváltani – Valerian Zorin, a Szovjetunió külügyminisztere Prágába érkezett, ugyanakkor Lawrence Steinhard USA-nagykövet is visszatért hivatalába.

A helyzet „fokozódott”

Az elkövetkező februári napokban – stílszerűen fogalmazva – „a helyzet egyre fokozódott”. A nem kommunista pártok miniszterei 20-án lemondtak, a szociáldemokraták ugyanakkor megmaradtak posztjaikon, ám elutasították a kormányalapítást a kommunistákkal. Gottwald felkereste az elnököt, s javasolta, hogy a megüresedett posztokra kommunista minisztereket nevezzen ki – majd hogy követelésének nyomatékot adjon, népgyűlést hívott össze a prágai Óváros-téren.

Egy nappal később a gyengélkedő Beneš elnök fogadta a munkások és szakszervezetek képviselőit, akik biztosítékot kértek arra, hogy gottwald követelései teljesítve lesznek. Egyben követelték azt is, hogy engedelmeskedjen a „nép akaratának”. Az utcákon ekkor jelentek meg a munkásosztály első fegyveres egységei, a Népi Milíciák, s létrejöttek a Nemzeti Front Akcióbizottságai, melynek tagjait nem választották, hanem a „megbízható elvtársak” soraiból nevezték ki. Feladatuk „a közélet megtisztítása” volt a „nem kom?munista” elemektől, s tevékenységüket később külön jogszabály legalizálta.

A fokozódó nyomásnak engedve az elnök egy nappal később már kész volt elfogadni a miniszterek lemondását. A kitalált kommunistaellenes fegyveres puccsra hivatkozva kezdetét vette a CSKP ellenlábasainak letartóztatása, majd sor került a Népi Milícia felfegyverzésére. A kommunista belügyminiszter parancsára Prágában őrizni kezdték a hidakat, a stratégiai fontosságú épületeket, a rádió székházát, s a fővárost megszállták a határvadász csapatok. A moszkvai Pravda ugyanakkor vezércikkben üdvözölte a cseh és szlovák kommunisták törekvéseit.

Február 23-án a nemzetbiztonsági szervek már tömegesen csukták le a „reakciós pártok” tagjait, s a házkutatások során annak rendje és módja szerint garmadával kerültek elő a terhelő bizonyítékok. Beneš elnök nyilatkozatban közölte, hogy nem enged a kommunisták nyomásának, ám ennek nem nagy súlya volt. A nemzeti szocialisták támogatására mintegy tízezer főiskolás vonult a Hradzsinba, de a kommunista pártot támogató munkások sztrájkja elnyomta hangjukat. Országszerte mintegy 2,5 millió ember fejezte így ki szolidaritását a CSKP-val.

A demokrácia végnapjai

Az időközben állig felfegyverzett Népi Milícia egységei február 24-én elfoglalták a nem kommunista pártok székházait, így a szociáldemokraták „önként” csatlakoztak a forradalomhoz. Egy nappal később hatezer milicista és százezres tömeg gyülekezett a prágai Vencel téren, hogy szolidaritását fejezze ki a Gottwald vezette CSKP-val. Délután 16:30-kor Beneš elnök engedett a nyomásnak – elfogadta a nem kommunista miniszterek lemondását, s beleegyezett, hogy helyüket a CSKP tagjai vegyék át. Este díszfelvonulás zajlott Prága központjában, ahol Gottwald bejelentette pártja, illetve a „dolgozó nép” győzelmét. „Mindössze” ötezer főiskolás állt ellen, akik a felfegyverzett milicisták ellenállását leküzdve felvonultak a Hradzsinhoz.

Négy évtizednek és egy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy 1989 novemberében – megdöntve a diktatúra hatalmát – a diákok úgy-ahogy visszaállítsák a rendet a köztársaságban.

A félelmetes, letűnt rendszer

Az 1948-as események hatvanadik évfordulója alkalmából a Nemzeti Emlékezet Hivatala (Ústav pamäti národa) történészszimpóziumot rendezett. Ennek keretében nyitották meg 2008. február 14-én a pozsonyi Városi Könyvtár Kapucinus utcai galériájában azt a kiállítást, amely a korszaknak állít emléket. A megnyitón részt vett Arpád Tarnóczy, az ellenállási mozgalom (Zväz protikomunistického odboja) elnöke is, aki elmondta:

„Az volt a félelmetes a letűnt rendszerben, hogy egész egzisztenciáját az ember megtörésére, megalázására építette. Ma ez már történelem, de tudatosítanunk kell, hogy haszonélvezői még itt vannak közöttünk, s azzal a tudattal élnek, hogy nem követtek el jogtalanságot embertársaik rovására. Amikor engem hazaárulás és az imperialista nagyhatalmakkal való összejátszás miatt bíróság elé állítottak és elítéltek, mindössze tizenhárom éves voltam, s egészen 1989-ig ki voltam rekesztve a társadalomból, meg voltam fosztva állampolgári jogaimtól. Hát erről is szólt ez a rendszer. S az a véleményem, hogy még sokáig fog tartani, míg a teljes igazság megjelenik a történelemkönyvekben – hiszen a múlttal nem mindig kellemes szembesülnünk…”

Vélemények a hatalomátvételről

Hatalommal való visszaélés – a kommunisták törvényellenesen cselekedtek, amikor kilátásba helyezve az ellenőrzésük alatt álló fegyveres egységek bevetésének lehetőségét, magukhoz ragadták a hatalmat. Az elnök a nyomásnak engedve fogadta el a nem kommunista miniszterek lemondását.

Az akkori törvények értelmében legális folyamat – a hatalom átvétele nem minősül puccsnak, a kommunisták az érvényben lévő törvények szellemében jártak el. Az államhatalmi struktúrák változatlanok maradtak, a nemzetbiztonsági és fegyveres erők, illetve a szakszervezetek saját akaratuknak engedelmeskedtek.

Formális aktus – nem történt államcsíny, csupán tetőzött egy folyamat, mely a második világháború idején vette kezdetét, s melyet Moszkvából irányítottak. A mesterségesen kreált kormányválság csupán ürügy volt, mely meggyorsította a folyamatot,? a kommunisták e nélkül is átvették volna a hatalmat.