Ezernyi szilánk

SZÁVAI ATTILA

Kíméletlenül őszinte leszek.

u

Egyedül élek, mint a Hold, de nem magányosan. Csupán kellő távolságban, nem túl közel, nem túl távol, így vagyok egyensúlyban a világot mozgató erőkkel. Így lehetek.

u

Áprilisi koranyár, meleg, szeles idő, Bánk, tóparti sétány. A kedves tó ütemes locsogása, ahogy a parti köveken karamboloznak a hullámok. Ez az írás is egy ilyen loccsanás valaminek a partján, kitolódás, a kevésbé látható erők játéka lesz, egy remélhetően fékezett habzású koccanás a sziklán. Megpróbálom az olvasót leültetni ide a stégre szombatonként, hogy együtt nézzük, miként mennek a dolgok körbe-körbe, mit látni innen ültünkben az emberekből, ezernyi vakegér. Aztán, ha minden jól megy és tiszta marad az idő, hátra is dőlhetünk, mosolyoghatunk, mint egy glória.

u

A városban, ahol élek, nemrég irodalmi rendezvény történt, esett meg, alakult ki. A helyi közepes irodalmi kör közepes irodalmi műsora egy közepes antológiát mutatott be. A kötet borítója világoszöld, akár a hajnali tenger, viszont itt-ott meglehetősen sekély, lápos, szaglik belőle a mesterkéltség, az izzadtságszagú igyekezet. Csak gumicsizmában lehet közlekedni benne az olvasónak, ha rászán egy félórát az életéből. Ugyanakkor van az ilyen irodalmi fiókintézményekben valami a szektákból, melyek összeesküvéseket szőnek (például) a fogyasztói társadalom ellen. Hát esküdjünk, barátaim, hálózzunk, pókolódjunk.

u

Az irodalmi estet végül egy étteremben zártuk, csuktuk be, toltuk a riglit ütközésig. Utóbbi a sörös kriglikre is ül, abból is toltunk párat. Korán feküdtem volna aludni, ha nem jutott volna észbe, hogy van nálam két általam ez ideig lejátszatlan dévédélemez. A lemezeken egy korábban vetített Márai-emlékműsor és egy életrajzi film van rögzítve. Különös, hogy manapság valaki élete ráfér egy ilyen műanyag korongra. Hamar kiderült, hogy a felvételek hanghibásak, főként a zenei részeknél érzékelhető egy slampos, folyamatos recsegés, mely végigkíséri a műsor néhány óráját. Hanghibás szombat este, hanghibás, nyekergő társadalom, ez a millió kilométer húzott szalag, seregnyi repedt membrán. A hangról még: hangtompított lakosság, majdnem pontos. És mondhatnám, hogy süketek, akár a kövek. Viszont a kövek nem tagadják önmaguk, ellenben a mai társadalomban található gumikavicsokkal. Nézzük meg közelről ezeket a gumikavicsokat, gyere, hajolj közelebb te is: ezek képesek minden áldott és áldatlan nap eldobni magukból valamit, amit évszázadokig építettek az előttük lévők.

A filmekhez felnyitottam egy palack dunántúli vörösbort. Három decit egészségügyi okokból fogyasztottam el, hármat pedig optikaiból (pocakolódok, tehát vagyok), a maradék egy decit meg nem illik magára hagyni.

u

Nemrég esett meg, hogy harmincegy éves lettem. Ez eredmény, tény(szerű), ez tükör, légkör. Most térdre ereszkedem a stégen, (térdre a társadalom előtt) négykézláb balett, tóba nézés, vízbe hunyor, kilencven kiló tóparti lelkesedés. Belenézek a vízbe, arcom keresem, ezt a marék kavicsot, amit harmincegy éve vágtak be az élet tavába. Nem vetettek fodrokat a felszínen, noha néha úgy érzem, jó lenne arccal nekifutni a part menti szikláknak, hullámlani, locsogni.

u

Locsogjunk hát.

Bánk. Hogy van-e jelentősége annak, hogy egy író hol alkot? Nincs. Mert az alkotás elsősorban önmagában történik (önmaga tópartján, de hagyjuk ezt most). Önmagában. És ennél nem kell mindig kedvezőbb helyszín, még ha gyakran borult is az ég (idebent), vagy túl száraz a szellem, ez a marék homok, hullámzó humán humusz. Nem fontos tehát a földrajzi helyszín, a belső a lényeg, a belső tájak, fontos, hogy odabent helyén legyen az alkotó. Egy kellemes légkörű, kedvező fekvésű helyszín, szélességi kör és hosszúsági fok csupán támasza lehet az írónak, segédeszköz, mint a kerekesszék. A szerző esetében ez a kerekesszék, ez a szellemi közlekedési segédeszköz most maga Bánk település, amely a cserháti lankák közt található festői tavával (ékkő egy meztelen nő testén). A bánki környezetben a lehetőséget látom, lehetőséget a hoszszabb-rövidebb képzeletbeli beülésekre ebbe a Bánk-tolószékbe, hogy aztán óvatos kézmozdulatokkal elinduljak a cél felé. A cél neve: feltétlen szabadság, kifejezés, tükörgyár, ezernyi szilánk, amiket szétszórok majd itt. Hogy az erre járók felvehessenek egyet-egyet, ha mást nem, hogy belenézzenek ezekbe a tükörtöredékekbe, vagy csak azt mondani, érdekes. (Esetleg felrúgni, belelökni a tóba).

u

Mikor beköltöztem a jelenlegi lakásba, ebbe a modern bérbarlangba, kaptam édesanyámtól egy fekete vekkerórát. Szép kerek. Idióta méretű csörgőharangok vannak ráapplikálva. Egyszer véletlenül ébresztőre állítottam, állítom, a fél utca összerezzent a képtelen csörömpölésre. Anyám azzal adta át az ajándékot, hogy szépen lehessen látni az idő múlását a lakásban (jár, gyalogol, mint egy feszes léptű kiscsirke). Az idő méréséhez nem feltétlen kellett volna megvásárolni ezt az időzíthető csengőfrászt. Az idővel amúgy is hadilábon állok. Ha nem tudom hirtelen, milyen nap van, csak benézek a mosogatóba. Ha félig van mosatlan edényekkel, akkor gyaníthatóan kedd van (esetleg szerda). Az órákat meg viszonylagos pontossággal meg lehet állapítani, ha kinézünk az ablakon. Örömmel tapasztaltam, hogy a lakás új jövevénye (a vekker) egyrészt felhúzható, másrészt pedig teljesen megbízhatatlan. Felhúzás után siet, mint aki lemaradt valamiről (nyilván az időről), aztán néhány óra elteltével késni kezd. Talán unja ezt a monoton munkát: felaprítani az időt másodpercekre, akár egy elmebeteg zseni. A vekkert ezért csak irodalmi ügyleteim során használom, ezekben a napi két-három órákban viszonylag pontos. És van ilyenkor valami kellemes élettani haszna a vekker lelkes szolgáltatásának: szeretem érezni ezeket a szelíd, de határozott koccanásait a másodperceknek, miközben számítógépemen írom ezeket a sorokat.