Ezerkilencszáznegyvenkettő csúf karácsonyában

„Ami Komáromban kénzott, szívbéli betegség,

Virt patikájában balzsamos írra talált.

Virt, orvoslásom kegyes eszköze! Meddig az égen

A Nap ragyog élj! Nevelkedj! Szarvadat égig emeld!

Míg Duna-vízből tart, míglen foly Zsitva körűled:

Míg friss vízre halak: róka bokorra nem ún:

Légy, Virt, mindaddig boldog! (...)

Isten hozott, nem egyéb, ide.

Nem bánom: nékem Virt nyugodalmat hozott.

Szágúdoz más tót homokos Beszterce határin:

Virten csendesség engem ölébe fogd.”

Advent második hetében erre vezetett az utam, nem véletlenül, mert baráti útbaigazítás alapján arról szereztem tudomást, hogy él Virten egy házaspár, Kovács Rezső és felesége, Mária, akik mindketten betöltötték már a kilencvenedik évüket, s teljes szellemi frissességben várakoznak az együtt eltöltendő hatvannegyedik karácsonyra.

Kovács Rezső az első világháború kirobbanásának évében, 1914 december 12-én született, mint elmondta, erre a háborúra csak amiatt emlékszik vissza, mert Marcelházára vitték a nagybátyjához azután, hogy az édesapját kivezényelték az orosz frontra, ahol fogságba esett.

„Az édesapám csak levélből tudta, hogy megszülettem, hatéves voltam, amikor hazatért Mandzsúriából és először láttuk egymást.”

Hentesnek tanult Komáromban, itt ismerte meg a feleségét is, mielőtt 1939-ben összeházasodtak volna, még Terezín mellett leszolgálta a tényleges katonaidőt a csehszlovák hadseregben. Házasságukból két leánygyermekük született, amikor Rezső bácsit 1942 tavaszán újra behívták katonának – ekkor már a négyes tüzérezredhez Monostorba –, Éva és Irén már a világon voltak. Monostorból rövid eligazítás után egyenesen a doni frontra vitték, ahol telefonos szolgálatot végzett. Virtről még Cservenák János és Labancz Imre szolgált ennél az egységnél, ők mindketten elestek a doni áttörésnél.

„Negyvenkettő decemberében már sejtettük, hogy valami készülődik, mert az oroszok nehéztüzérséget vezényeltek a túlsó partra. Négyen váltottuk egymást a telefonközpontban, minden hír rajtunk keresztül érkezett, sokszor többet tudtunk a fronti helyzetről, mint a tisztjeink. Karácsony előtt egyre puskaporosabb lett a levegő, szabadságért folyamodtam az ügyeletes tiszthez, s 1943. január elsejére ki is írták a szabadságomat. Hatnapi viszontagságos utazás után értem haza, a partizánok sok helyen felrobbantották a vasúti pályát, az aknaveszély miatt a mozdony előtt hosszú rúdon egy üres vagont toltak. Hát, hazaértem a hatodik napon, velem volt az Isten, mert épp a szabadságom idején törték át az oroszok a frontot, valószínű, hogy egy lettem volna én is azok közül, akik örökre ott maradtak. A szabadság letelte után már nem volt nagy kedvem visszamenni, de a szökevények sorsa is veszélyes sors volt, így hát Pesten jelentkeztem, ahonnan Székesfehérvárra vezényeltek, ott vártuk meg, hogy haza érkezzen a Donnál szétvert ezredünk maradéka, ahol azt hittük, végleg leszereltek bennünket.”

„Csicsón születtem 1913. július 2-án – kapcsolódott a beszélgetésbe Mariska néni. – Kilencen voltunk testvérek, a tizedik gyermek, a legidősebb fiútestvérem még gyermekként meghalt, így én lettem a legidősebb. Mindig szeretettel gondolok haza, szegények voltunk nagyon, de volt testvéri szeretet. Mostanában mindig a csicsói iskola jut az eszembe, álmomban mondom a verseket, amiket akkor, ott tanultunk. Az szomorít el, hogy a nálamnál fiatalabb fiútestvéreim már mind meghaltak, ezért nem nagyon szeretek visszagondolni a múltra. Aztán, hogy eladósorba kerültem, Komáromba vittek szolgálni, az akkori polgármesteréknél, Szíjj Ferencéknél szolgáltam öt évig. Komáromban ismerkedtem meg az urammal is, aki ott volt hentessegéd, így kerültem Virtre. Rövid volt a boldogság, hiszen alig három éve voltunk házasok, amikor az uramat elvitték a frontra, én meg itt maradtam a két kicsivel. Napszámba jártam a Pyeber alezredesékhez, akkor lengyel menekültek voltak a faluban, azokra sütöttem, főztem, a picikre pedig az anyósom vigyázott. Negyvenkettő karácsonya előtt már egyre rosszabb hírek jöttek a frontról, minden napom, minden éjszakám állandó rettegések között telt. Azt a karácsonyt nem kívánom senkinek, a legnagyobb ellenségeimnek sem. Nem a szegénység volt a nehéz, hanem a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság. Amikor január hatodikán megláttam a férjemet, úgy éreztem, mintha a megváltó lépett volna be az udvarunkba egy toprongyos katona képében.”

„Amikor Székesfehérváron leszereltek bennünket, abban reménykedtünk, hogy már végleg hazajöhetünk, de a hadurak másként akarták: 1944 őszén újra berukkoltattak, az oroszok akkor már az Alföldön voltak, ütközetben már nem vettünk részt, mert folyamatosan visszavonultunk egészen az osztrák határig, majd azt is átléptük, s ott estünk orosz fogságba. Negyvenöt tavaszán vittek el bennünket a Kaukázusba, és késő ősszel engedtek haza. A Kaukázusban erdőt irtottunk, építkezésekre vágtuk a fát. Érdekes, hogy ugyanazzal az Ebedről való honvéddel estem fogságba, akivel a Donnál is együtt szolgáltunk, sajnos a nevére már nem emlékszem. Mire hazakerültem, Beneš már azt a semmit is elvette tőlünk, amink azelőtt volt, az orosz fogságból háborús bűnösnek jöttem haza. Ki akartak telepíteni bennünket, aztán győzködtek, hogy reszlovakizáljunk, szerencsére a szlováknak, akit a házunkba akartak tenni, nem tetszett a porta, így aztán maradhattunk. Nem telepítettek ki, nem is deportáltak, magamat kellett deportálnom Csehországba. Oda mentem munka után, mert az itthoni munkából nem lehetett eltartani a családot. Öt évig dolgoztam Pardubice mellett, utakat építettünk, hiába kerestünk több pénzt, mint otthon, elszakítva éltünk egymástól és ez rosszabb volt a szegénységnél is. Öt év után hazajöttem, elvégeztem egy könyvelői tanfolyamot és két szövetkezet könyvelőjeként dolgoztam egészen 1974-ig, a nyugdíjaztatásomig.”

„Hatvannégy éve élünk együtt, a Jóisten megtartott bennünket egymásnak, talán a sok nélkülözés és az egymástól való elszakítottság miatt tartogat még bennünket. Soha nem gondoltam volna a háborús évek idején, hogy együtt megérhetjük az ezredfordulót – mondta Mariska néni – most meg már minden napot ajándéknak tekintek, ha láthatom a lányaimat, az unokáimat, a dédunokáimat. Azt kérdezte, hogy milyenek voltak a háborús karácsonyaink? Csendesek voltak, meghittek és mindig bizakodók. Negyvenkettő karácsonyán, amikkor az uram az orosz fronton volt, nem tudom, hogy honnan, de került egy kicsinyke karácsonyfa, alig volt rajta valami dísz, de azt ma is érzem, hogy körülölelte a szeretet. Jó lett volna elmenni éjféli szent misére, de a háború alatt nem járt le hozzánk a kurtakeszi plébános, így aztán magunkban imádkoztunk. Most már elmondhatom, hogy az életemben több volt a rossz nap, mint a jó, szerencsére a rosszat könnyebben elfelejtem, így aztán az emlékeimben is csak a szépet és a jót keresem.”

Kevés embernek adatik meg ezen a földön az, hogy párját megtalálva, közös életben hatvan évnél is többet éljenek együtt úgy, hogy ha a test egy kicsit már meg is fáradt, a szellem kilencven éven túl is épen megmaradjon. Kevés házaspárnak adatik meg az is, hogy alkalomadtán együtt idézzék fel azt a hatvan év előtti karácsonyt, amit egy-egy tudathasadásos elme borzalommal töltött meg, s a karácsonyfákon békésen imbolygó gyertyaláng helyett sztálingyertyák világították meg az eget. Amíg Mariska nénivel és Rezső bácsival beszélgetünk, azon gondolkodom, hogy ez a két idős ember anélkül, hogy kimozdult volna Virtről, ötször váltott országot, s ha Isten élteti őket, fél év múlva visszakerülhetnek abba az európai monarchiába, amelybe kilencven évvel ezelőtt beleszülettek.

Elbeszélgetünk – közös ismerősöket keresve – azokról is, akiknek ezerkilencszáznegyvenkettő volt az utolsó karácsonyuk, akikért majd ötven évig nem szólt a harang, s akikért nem volt ajánlatos gyertyát gyújtani.

Hazafelé autózva még megállok a ködös virti temetőben Baróti Szabó Dávid síremlékénél, a róla elnevezett kulturális napok emlékeként most nemzeti színű szalagok övezik, mellette a hűséges diák, Pyeber Benedek pihen. Az ünnepre készülődve búcsúzzunk el Virttől úgy, ahogy egykoron ő búcsúzott:

„Szép voltál , fiatalb lévén, én Virtem: öregszel

S címeres ékidnek csak töredéke maradt.

Régi lakosidnak, kikkel múlattam ölödben,

Része tovább szállott, része pediglen elhalt.

Végbúcsut veszek. Nem fognak tágas határid

Pásztori sípomtól zengeni már ezután!—

Míg te felépülhetsz: én napról napra leszállok,

Ah, nem bánom: elég életem, untig elég.”