Ez az én országom, itt maradok

Végzős műszaki egyetemi hallgató voltam, együtt lélegeztem a többiekkel. Hosszú, önfelszabaduló lépésekben jutottunk el október 23-ig. De átéltem a diktatúra szörnyűségeit, iskoláink államosítását, a vallásüldözést, az emberek megnyomorítását, szomszédaink kitelepítését, a „csengőfrászt”, nagybátyám, Mécs László papköltő letartóztatását és elítélését. Az 1945 előtti rendszert sem tartottuk elfogadhatónak, szóba sem jött a viszszatérés. Újat akartunk, igazságosabb társadalmat, diktatúra nélkül, de legfőképp a magunk útját járni. Október 23-án este a Kossuth téren éreztem, hogy újra megszületett a bizalom és vele a nemzet.

1956 után a börtönben ön „kegyelmes úrnak” számított.

Keserű megtiszteltetés. Százával ítéltek halálra minket, minden tizedik, ha megmenekült közülünk. Rettenetes halálgyárat működtettek az idegen megszálló hatalom ügynökei, Kádárék. Minket, életben maradt halálraítélteket szerettek és tiszteltek a rabtársak, még a smasszerek is némi toleranciát tanúsítottak irántunk. Ugyanakkor a szabályzat velünk volt a legszigorúbb: félévente tízperces beszélő járt, negyedévente 32 soros levelet írhattunk, kéz-láb bilincsben szállítottak minket. A politikaiakat elkülönítették a köztörvényesektől, nehogy „megfertőzzük” őket. Paradoxon: mi afféle szigetként képviseltük a szabad, forradalmi Magyarországot, mialatt odakint folyt a gerincek megpuhítása, a meghunyászkodás, a beletörődés. Mi lelkileg szabadabbak voltunk. A börtönre úgy emlékszem vissza, mint ahol szeretetteljes légkör uralkodott a rabok között. Utólag nyilván idealizálom a dolgokat, de a rabközösség nagy erőt adott.

Ön részt vett a Nemzetőrség, majd a szovjet megszállás után az ellenállás szervezésében. 1957-ben letartóztatták, majd 1958-ben halálra ítélték. 1959-ben az ítéletet életfogytiglani börtönre változtatták, később, 1963-ban amnesztiával szabadult. Többek között Kodály Zoltán interveniált az ön ügyében Kállai Gyulánál és másoknál, hogy ne végezzék ki...

Amikor letartóztattak, társaimat már három hónapja vallatták. A titkosrendőrök már szaglásztak József körúti házunk körül. A szép házmesterlány titokban figyelmeztetett, hogy keresnek. Ekkor léptem le biciklivel, bujkáltam távoli ismerősünknél, majd 1957 június végén, amikor már úgy tűnt, hogy nem keresnek, hazamentem, de másnap hajnalban értem jöttek, és letartóztattak. Engem utoljára. Amikor bevittek, az ügyünk már fel volt derítve. Társaim addigra igen részletes vallomásokat tettek, amelyek jegyzőkönyveit elém dobálták. A levert forradalom után a fiatal felkelők ezrei büszkék voltak arra, amit véghez vittek, mi mással lehet magyarázni, hogy rövid tagadás után szinte dicsekedve kezdtek beszélni arról, hogy mit tettek a forradalomban. Elsőrendű vádlott-társam, Nagy József, fiatal, 22 éves munkás két napi tagadás után szinte büszkélkedve vallotta, hogy ellenállási szervezetet hozott létre a törvényes Nagy Imre-kormány érdekében. De a többi fiatal munkás is hasonlóan viselkedett. Képtelenségnek tűnik? Ma igen, de mi akkor hittünk. Vakmerő reménykedés volt bennünk a forradalom alatt és még leverése után is. Megismertük, hogy mi az, amikor a lehetetlennek tűnő vágy megvalósul: október 23-án éjszaka összeomlott a marcona, félelmetesnek tűnő pártállam. Megvalósult az abszurd. Több mint egymillió párttag, háromszázezernyi katona, hetvenezer ávós állt a diktatúra mögött. A tárgyaláson társaim védelmére keltem, akikre az ügyész halált kért. Ezzel csak azt értem el, hogy engem is halálra ítéltek. Ami pedig Kodály Zoltánt illeti, nemcsak az én érdekemben emelte fel a szavát, hanem az ország irányítóinak írt leveleiben is sürgette, hogy legyen vége a justizmordok sorozatának. Ehhez nagy bátorság kellett 1958 decemberében. Valószínűleg Kodálynak köszönhetem az életemet, mert Tutsek Gusztáv ítélete szerint halál várt rám. Kilenc hónapig, 1958. májusától 1959. március 1-jéig voltam a siralomházban, ahol végigélhettem mintegy nyolcvan forradalmár, köztük barátaim kivégzését. A végén már fásultan vártam én is sorsom beteljesedését.

A börtönben jó társaságba „keveredett”, és egyebek között a Belügyminisztérium Tervező Irodájának mérnöke is volt.

Először Vácra vittek, ahol működött egy kémiai laboratórium valamint fordító iroda. Egy nagy zárkában egy sor egyetemista, egyetemi oktató, munkásfiatal került össze. Ott találkoztam Göncz Árpáddal is. Később a Gyűjtőfogházban kötöttünk ki.

Milyen volt a kinti közeg, amely az 1963-as amnesztia után önöket fogadta?

Bíztunk abban, hogy a nép kilencvenkilenc százaléka mellettünk áll. Mielőtt kiengedtek bennünket, az operatív tisztek óva intettek, hogy húzzuk meg magunkat, mert az emberek esetleg megvernek minket az utcán, mondván, a munkástömegek tiltakoznak az 1963-as amnesztia ellen. Amikor szabadultam, kimentem az utcára, s fogtam egy taxit. A sofőr azt kérdezte: „‘56-os?” Mondtam, hogy igen. „Mennyire ítélték?” Életfogytiglanra – feleltem, s nem fogadott el tőlem pénzt. A Baross utcában bementem egy virágboltba, és a néni nem fogadott el semmit, amikor megtudta, hogy honnan jövök, és hogy az ötven szál rózsát az édesanyámnak viszem, és megcsókolt.

Valóban polgári forradalom zajlott 1956-ban, ahogyan azt a mai jobboldal állítja?

Más volt akkor a szavak jelentése és aurája. A polgár szó nem is csengett olyan jól akkoriban. Az emberek többsége nem akarta visszaállítani azt, ami 1945 előtt volt, becsületesebb, igazabb társadalmat akartak. Semlegességet akartak, munkástanácsokat, a közjó által korlátozott magántulajdont képzeltek el, mint ahogy Mindszenty bíboros is. Egy sokat szenvedett, megtisztult társadalom kereste az útját, de szó sem volt polgári forradalomról. ‘56-ot nem lehet semmiféle skatulyába sem betuszkolni. Nem hagyja magát. Biztos, hogyha győzünk és a szovjet csapatok kivonulnak, nagy viták lettek volna, de egy kevésbé gyűlölködő, konstruktívabb politikai osztály jött volna létre, mint amilyen manapság.

1975-ben ön kapcsolatba került a demokratikus ellenzékkel. 1979-ben aláírta a Charta ‘77 szolidaritási nyilatkozatot. Később, 1988-ban alapító tagja, szóvivője a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, majd még az év őszén az SZDSZ egyik létrehozója. A pártnak 1990 óta a parlamenti képviselője, ma ön az országgyűlés egyetlen ‘56-os börtönviselt tagja. Két évvel ezelőtt önt súlyos atrocitás érte a Kerepesi temetőben, majd tavaly október 23-án a 301-es parcellánál is hasonlóképpen járt. Megbocsátott a randalírozóknak?

Szerencsétlen, megtévesztett, rövidlátó hatalmi célokra kihasznált emberek. Az egyik eltorzult arcú nő azt üvöltözte felém a Kerepesi temetőben, hogy kár, amiért annak idején nem akasztottak fel. Eközben velem volt az akkor 12 éves Anna lányom. Az arcok közül én senkire sem emlékszem 1956-ból és a börtönből, hiszen fiatalabbak voltak. Ugyanakkor ismerőseim, a szervezett 56-osok egy tömbben külön álltak, nem kiabáltak, sőt amikor elkezdődött az ordítozás, imádkoztak és a Boldog asszony anyánkat énekelték. Az fájt, hogy a temetőben, 2001-ben az akkori kormányoldal részéről senki sem vett a védelmébe, pedig a pártállam idejében még egymást oltalmaztuk a rendőrök gumibotjai ellen. Fura, hogy egyesek gyűlölnek, mert én nem gyűlölök senkit. Kit gyűlöljek? De a gyűlölet rabbá tesz, ahhoz köt, a gyűlölet tárgyához, amellyel semmi kapcsolatot sem szeretnék. De jó évtizeddel a rendszerváltás után itt az ideje, hogy mindenkit mai teljesítménye és viselkedése alapján ítéljünk meg. Nincs mit megbocsátani. A mérték tönkrement.

Egy sor találmányt hozott létre, köztük nemzetközi sikerűeket is. Többször kirúgják, nem utazhat külföldre, zaklatják, lehallgatják telefonját, lakását, miközben a kerekasztal-tárgyalásokon pártját képviseli.

Két, a hatvanas évek derekán létrehozott digitális találmányomra ma is büszke vagyok, korukat megelőzték, az egyik ma már a Műszaki Múzeumban van. A találmányok védtek meg, s anyagilag biztonságot jelentettek a kirúgások idején. Sőt az ellenzéket is tudtam támogatni. Egészen ‘90-ig alkothattam, akkor választani kellett. Nem lehetett két ilyen erős lovon egyszerre ülni.

ĺtélete szerint több társát külföldre juttatta, sőt lement velük a határra, hogy elősegítse menekülésüket. Mikor halálra volt ítélve, nem bánta, hogy nem tartott velük?

Nem. Akkor is úgy gondoltam, hogy menjenek ki a megszállók, ez az én országom, itt maradok. Csak így vagyok az, aki vagyok. Végigjártam utamat, amit Isten kijelölt számomra. De mostanában, amikor látom a gyűlöletkurzusokat, akkor bizony eszembe jut, nem lett volna helyesebb kimenni és sikeresebb, nyugodtabb alkotókarriert végigélni? De elhessegetem a gondolatot, akkor nem lennének ezek a gyermekeim, akik nagyon fontosak számomra. Gárdonyitól kölcsönözve: ők meg akartak születni. Nyolc gyermekem van. Mónika, Imre, László, Máté, Anna, Bálint, Jani, Dávid. Gyermekeim elvárják, hogy fiatalként viselkedjek. Ez jár nekik, és páromnak, Magyar Fruzsinának.