Ez a regény még most is alakul

ROMBOID

Mi történt? Tavaly megjelent regényét (Plán odprevádzania. Café Hyena – A hazakísérés terve) nemcsak az irodalomkritika és a kortárs szlovák szerzők, hanem az olvasóközönség is nagyra becsüli, s az, hogy szőrén-szálán elfogyott, szintén a rendkívüliségére utalhat. Végre-valahára felébredtek volna az olvasók, vége a mély narkózis, a kommersz giccs és a közöny időszakának?

Talán csak annyi a titka, hogy a könyv kapható volt. Ez a kapható még a szocializmus idejéből származó terminus technicus, akkortájt sok minden nem volt kapható abból, amihez ma bármelyik boltban hozzájut az ember. Ma a boltokból épp a szlovák könyvek tűntek el, csaknem az írmagjuk is kiveszett. Talán azért, mert a könyvesbolti eladó alacsonyabb rendű terméknek tartja ezeket. Így a szlovák irodalom a könyvesboltban a hátsó pultokra kerül, vagy alájuk, vagy egészen eldugják. Nem árusítják aktívan. Közben hiányzik a terjesztés is. Nagyszombatban az író-olvasó találkozón most azt kérdezték az olvasók, vajon hol juthatnának hozzá a könyveimhez. Mintha csak egy másik világból érkeztem volna. Poprádban a Christiania könyvesboltban rákérdeztem A hazakísérés terve című könyvre, fél évvel a megjelenése után, s azt a választ kaptam, hogy sem a könyvről, sem a szerzőjéről soha eddig nem hallottak. Vagyis ilyenkor a szerző szomorú. Másrészt vigasztaló, hogy a szlovák szerző legalább sosem büszkülhet el. Mindegy, hogy mennyi könyvet írt, Pozsony határát átlépve megszűnik létezni.

Azért az is különös, hogy első regénye (Parker) 2001-ben oly észrevétlenül és titokban jelent meg, mintha szamizdatként, s máig kevesen ismerik itthon, miközben német kiadása tavaly a lipcsei Erata kiadónál siker lett...

Az a könyvem a kiadója, Filip Vančo önzetlen vállalkozása volt. A Park folyóiratban dolgoztam vele együtt, ezt Filip találta ki, s tervbe vette könyvek kiadását is. Mégpedig szép könyvek kiadását. A Parkert Kamila Krkošová illusztrálta, s valóban „hoch” kiadvány volt. Együtt cipeltük a boltokba, de sehol sem akarták átvenni és árulni. Merthogy nem éri meg nekik egy kiadótól egy címet átvenni. De hát ez volt az első kiadványunk. Szóval, így. Végül is ezt a regényemet csak Šáteková aszszony árulta a Mihálykapu utcai Ex librisben.

A hazakísérés terve, főként annak „ligetfalusi vonala” nagy visszhangot váltott ki. Pedig a regény nem csak a Duna két partján leselkedő hiénákról és az agresszív érzéketlenségről szól, vannak más „plánjai” is, vannak benne egyéb kísérgetések és elkísérések. De mindezek a szálak nagyon természetesen szövődnek benne, mintha maguktól. Ezt eleve így tervezte, vagy írás közben alakult ilyenre a regény?

Ez a regény még most is alakul, hiszen most is olvassák. Arra viszont a szerző nem alkalmas, hogy az ő segítségével bogozzák szét a szálait. Mert ő csak összekuszálni képes őket. Nem szívesen beszélek a könyveimről, nincs mit hozzájuk fűznöm.

Nem hagyományos regény. Feszes elbeszélésmód, a filmes vágások dinamikája s az elbeszélők váltogatása alakítja nem hagyományossá. Történetmesélésről szó sincs. Café Hyena az alcíme. Ott találta, vagy a mű találta meg ott Önt? Vagy a költő írja Önben a regényeket, hiszen költőként kezdte a pályát?

Mindig a költészet volt a célom, most is, hogy verseket már nem írok. De ez nem is fontos. A hazakísérés terve szerintem nem regény, hanem terv. A Café Hyena stílusában. A rögzítésnek ez a fajtája valóban arról a helyről kapta a nevét, ahol kitaláltam.

Szóljunk még a könyv humoráról is, mely nagyon erőteljesen, de nem erőszakoltan, spontán átszövi. S intelligens módon kifejezi az ellentmondásos valóságot is. Adottság ez a jókedv, vagy úgy szerzi?

Szerzéssel sok időt töltök, s közben sok mindent látok és beszélgetésfoszlányokat hallok. Sok minden áthallatszik a falakon is, az ajtók mögül, kávéházi asztal mellől. S persze sok mulatságos dolog akad a könyvekben meg a sajtóban is.

A sajtó. Sokan rendszeres olvasói a Sme napilapban közölt glosszáinak. Hogyan fér meg az írással és az élettel a mindennapi újságírói tevékenység?

Minden mindennapi tevékenység kereszt. S a legrosszabb az egészben, hogy az írás a fejben születik, ezen már Ezra Pound is sokat méltatlankodott. Nekem azonban az újságírás jót tett, főként mert nem a kultúra rovatba dolgozom, hanem egy korábban új és ismeretlen területet kaptam, a Pozsonyról szóló híroldalakat. Amikor kezdtem, azt sem tudtam, mi az önkormányzat meg a polgármesteri hivatal. Ma meg már túl sokat tudok ezekről a dolgokról. De minden háttér érdekel. S persze jó volt ez a tevékenység arra is, hogy megtanuljak közösségben viselkedni, idegen személyekkel kapcsolatot teremteni, kérdéseket feltenni nekik, akár kényes kérdéseket is. Közben meg nem az a típus vagyok, aki keresné a konfrontációt.

Melyik a legutóbbi olvasmányélménye, egyáltalán minek örül, mit szeret a szlovák prózából?

Alta Vášová Ostrov nepamäti (A nem emlékezés szigete) című könyvét olvasom most, s igyekszem lassan olvasni. Örülök ennek a műnek, jól elvagyok vele. Közben Martin Ryšavý Cesty na Sibiř (Utak Szibáriába) című könyvét is: ez őszinte, kiválóan megírt, vicces könyv. Meg Ivan Štrpka esszékötetét: Na samý okraj písania (Az írás legvégére); ezek a mostani örömeim. A szerzőim? Márius Kopcsay, Paľo Rankov, Stanislav Rakús, Paľo Vilikovský. A klasszikusok közül Timrava, Hronský. De elolvasom Juráňová Hviezdoslavját is.

Mit tervez, min gondolkodik, miről fog írni a közeljövőben?

Lapozzunk egyet!

Rendben. A hazakísérés tervével mik a tervei?

Két fordítása is készül, csehül és magyarul fog megjelenni, várhatóan és remélhetően még az idén.

Még árulja el, melyik a kedvenc könyvesboltja! És a kedvenc uszodája, kávéháza...

A kedvenc könyvesboltom már nem létezik, a Mihálykapu utcai Ex libris volt az. 2003-ban még ott ültem, egyik kezemben vörösbor, a másikban a frissen megjelent novelláskötetem. Jó kombináció volt. Most leggyakrabban az Artfórumban vásárolok könyvet. A nagy üzletközpontok nagy könyvesboltjai nem nekem valók, számomra ott túl magasak a könyvpiramisok és általában túlfűtöttek is. Az uszodámat nem árulom el, mert az a jó, ha a medencében nincsenek túl sokan. Persze, Pozsonyban csak három uszoda van... Kedvenc kávéházam a Vápenka volt, a Mozart-házban. A jó pozsonyi kávéházaknak, melyekre szívesen gondol az ember, egy közös vonásuk van: már nincsenek. De például a Cafe Museum, Bécstől nem messze, egész jó hely.

(Romboid, 2008/2.; Cs. G. ford.)