EU-tagság: jutottunk-e ötről hatra?

MIKLÓSI PÉTER

Ön 2004 augusztusában, egy Párkányban tartott konferencián arra figyelmeztetett, hogy az uniós tagság pusztán egy lehetőség, ami önmagában nem elég – élni is tudni kell vele. Megtettük?

Maradéktalanul bizonyára nem. Bőven maradtak kiaknázatlan esélyek, viszont mindenképpen előnyös, hogy az ország csatlakozhatott az Európai Unióhoz. Noha mára kiderült, vannak a tagságnak vitatható elemei is. De azok szinte elvesznek annak előnyeivel szemben, hogy Szlovákia kis piaca immár egy évtizede betagozódhatott a kontinens kulturális értékrendjébe, 500 milliós piacába. Az euró bevezetése pedig az árfolyamkockázat eltűnését eredményezte, bár azt szintén látni kell, hogy a nemzeti bank így már nincs önálló pénznem birtokában.

Az előrelépésekkel szemben miben látja Szlovákia legkirívóbb lemaradását?

A hazai oktatáspolitikában. Nálunk nemhogy tíz, egyelőre húsz év sem volt elegendő ahhoz, hogy a mai harmincévesek nemzedékében egy olyan új generáció lépjen ki az életbe, amely az utazás szabadsága meg a piac nyitottsága mellett a nyelvi és szakmai készség, a kellő szervező képesség dolgában dinamikusan tudna helytállni az EU nyújtotta előnyök éles gazdasági versenyében. Az emberek ezt egyénileg hátránynak érezhetik. Egyrészt a szabadság ugyan természetes érték számukra, miként az árubőség is; másrészt viszont azon zsörtölődnek, hogy bár kapni narancsot, de nincs rá pénzük, vagy nyitva állnak a határok, és az egykoron hírhedt devizakiutalás sem szükséges már, „csak” éppen nincs miből világot látni. Tehát az irány és a kilátások jók, mindössze okosabban kellett volna sáfárkodni az elmúlt tíz évben az új sanszok lehetőségeivel.

Amiképpen a csatlakozás előtti évek akkoriban ötszázalékos gazdasági fejlődésének volumenét sem sikerült megtartani.

Egy új, fejlettebb, még feszítettebb gazdasági környezetbe kerülve mindig nehéz megtartani a korábban már elért tempót. Ám ha a visegrádi négyek országait nézzük, ne legyünk elégedetlenek. Bár szerényebb ütemben, Szlovákia akkor is a bruttó nemzeti össztermék növekedését tudta felmutatni, amikor akadt szomszédos ország, ahol ez a mutató szinte nulla volt. Ahogy arra szintén érdemes visszagondolni, hogy amíg a mečiari korszak az EU-ból érkezett demarsok s különböző diplomáciai figyelmeztetések érája volt, addig főként a második Dzurinda-kormány bátran hozzányúlt a nagy gazdasági rendszerek reformjaihoz. Ezeket a kérdéseket is a maguk összefüggéseiben tanácsos vizsgálni.

Ön a ’89-es rendszerváltást követő első félévben a szlovák parlament alelnöke, majd ezután két évig a szlovák kormány miniszterelnök-helyettese volt. Ezekben a körökben gondoltak arra, hogy Szlovákia másfél évtizeddel később az Európai Unió tagja lehet?

Visszakérdezek: ki mert volna erre gondolni? Mint ahogy eleinte azt sem várta senki, hogy Csehszlovákia kettéválik, hiszen a nemzetállamok megalakulásának igazi korszaka a 19. század volt. Napjainkban viszont már elmondható, hogy az önállóság Szlovákiának javára vált; az pedig pusztán a sors iróniája, hogy ez a különválás éppen Európa egyesülésének folyamatában történt.

Kiépült mára az ország uniós tagságának nívósan működő intézményi háttere és személyi állománya?

Ha az érdekli, hogy kielégítő-e az EU legkülönbözőbb rendű és rangú szerveibe kerülő szlovákiai képviselők felkészültségi szintje, akkor sajnos bizony lehangoló választ kell adnom. Egyszerűen hiányzik a beruházások és a kapcsolati tőke megteremtésének rugalmassága, az ország mielőbbi gyarapodását segítő „pókháló” szövése; s annak támogatása, hogy Szlovákia a pozitívumait felmutatva képes legyen a nagyok farvizén sikerrel részt venni az európai javak elosztásában. Hadd említsek pusztán egyetlen szembeszökő példát: egy kitűnő kassai IT magáncég kénytelen volt saját irodát nyitni Brüsszelben, mert a mi külképviseletünk még csak információkkal sem tudta őt kellőképpen ellátni! Pedig éppen ez volna az alapja az EU-val kapcsolatos intézményrendszer rugalmas működésének, az ország vonzó külhoni prezentálásának. Ezzel szemben – mint azt a minap az illetékes szaktárca egyik értekezletén személyesen hallottam – Szlovákia az EU-elnökség 2016-ban ránk eső időszakát is költségkímélően akarja megúszni. Nos, az ilyen kérdésekben, az oktatás felhígulása mellett, pont a szűkmarkúság a lehető legrosszabb hozzáállás.

2004 óta vajon mennyit tudtunk „markolni” a közös kalapból?

A kevésbé tájékozottak részéről jogos ez a kétkedő felvetés, bár ezzel minden közép-kelet-európai ország így van. Hogy nem csak nettó befizetők vagyunk-e, illetve: mennyit hívunk le a pénzügyi lehetőségek kínálta európai hitelekből. Nos, az elmúlt tíz esztendőben ebben a tekintetben Szlovákia azért semmiképpen nem volt sereghajtó. Újabban pedig a közlekedési tárcánál indult meg eredményesen a lehívások gyakorlata.

Akárcsak tíz éve, ma is még az ország jó gazdasági versenyképességéről beszélhetünk?

Ez nézőpont kérdése, mert Szlovákia gazdasági struktúráját is szemügyre kell venni. Az autóipar tekintetében Detroit vagyunk, ez ugyanakkor kockázatos is, hiszen a gépkocsik iránti világpiaci kereslet sem mentes a különböző krízisektől, keresleti hullámoktól. Például a Peugeot az utóbbi három évben már kétszer is a kivonulást mérlegelte tőlünk. Nem jó, ha az ország költségvetése öt-hat nagy gazdasági szereplőn áll vagy bukik. Szlovákiának ugyanis napjainkban már nem az olcsó munkaerővel kell versenyképesnek mutatkoznia, hanem a hozzáadott értéket növelve a kis- és középvállalkozói réteg helyzetbe hozása lenne az igazán fontos cél. Ráadásul ebben a tekintetben még csak a spanyolviaszt sem kell újdonságként fölfedezni, csupán átvenni mindazt, ami többek között Ausztriában is évtizedek óta remekül működik.

Felfogás kérdése, hogy tíz év elegendő idő-e vagy sem, de tény, hogy rengetegen csalódottak, és hovatovább tágul a szociális olló is. A csatlakozás előtt túl sok volt a szépen csengő nyilatkozat meg ígéret?

A nagyot mondás a politika idült betegsége. Hogy este lefekszünk, reggel pedig az édenben ébredünk. Bárki emlékezhet még például Mikuláš Dzurinda elhíresült ígéretére, hogy megduplázza a fizetéseket. A politika révén az elvárások túlságosan rózsaszínűek voltak, ilymód a kincstári optimizmus is felülkerekedett a realitásérzéken. Persze, időközben kiderült, hogy az EU-ban sincs ingyenebéd, ahogy sült galambok sem röpködnek. Hogy valaki jobban éljen, azért keményen meg kell dolgozni. Ami ösztönző, hogy aki tanul, törekvő és nagyon akar, az előtt a csatlakozás óta valós lehetőségek nyíltak. Szerencsére manapság már nem az a helyzet, hogy az embernek legföljebb egy zsigulija lehet, mert a párttitkárnak is olyan kocsija volt.

Említette az imént, hogy a kis- és középvállalkozói réteg egyelőre nem kovásza a biztos foglalkoztatottság megteremtésének. Miért?

Mert ennek nincs meg a megfelelő jogszabályi háttere. Enélkül pedig, ezen a szinten, nincs meg a gazdasági fejlődés mecenatúrája. Hiányoznak az általános és világos szabályrendszerek, a meglévő ködben viszont nem minden vállalkozó akar belemenni a politikusok ígéreteibe. Egy vállalkozó akkor érezheti magát független piaci szereplőként nyeregben, ha politikai befolyástól mentesen tudja megtermelni és eladni az áruját.

Miként látja a hirtelen megszaporodott ipari udvarok pozícióit? Akár épp Dél-Szlovákiában.

A felelős kormányzatok nagy tévedése volt, amikor átgondolatlanul meghirdették: nyisson bárhol bárki ipari udvart, támogatást kap hozzá. Senki nem magyarázta el, hogy egy ipari udvar önmagában nem hoz pénzt, hanem csak akkor, amennyiben az odatelepülő egy vagy több cég ott előállított portékájának megfelelő piaca is van. Különben könnyen fából vaskarika lehet az egész! Szlovákiában ezért ma számos üres, úgynevezett ipari udvarnak mondott telephely van, amely a szóban forgó településnek sem a forgalmi, sem az ingatlanadóból nem hoz számottevő jövedelmet, a munkahelyteremtésről már nem is beszélve. Évekkel ezelőtt hiába lobbizta ki számos polgármester politikus ismerőseinél az akkor némi állami támogatással járó ipari udvart, ha a szándék hamarosan hamvába holt.

Ebben a tekintetben tehát sem a nagypolitika, sem az önkormányzatok nem álltak a helyzet magaslatán?

Sajnos, az különösen fájó pontja a hazai közigazgatásnak, az önkormányzati rendszernek, hogy joggal adódik a kérdés: mennyire rátermettek a polgármestereink? Tudatosítják-e, hogy édeskevés a diadalhoz díszes térkövekkel borítani a község főterét és a temetőjárdát is kikövezni, hanem emellett a szellemi térkövek biztosítására is módot illenék találni. Persze, a választókon is múlik, hogy megelégszenek-e egy szimpla programot kínáló helyi elöljáróval; vagy arra ösztönzik, hogy a település gazdálkodásának természetes része legyen a kultúra és a művelődés tudatos támogatása. Őszintén szólva, nem udvariatlanság valami hasonlót elvárni az egyházaktól sem, hiszen az ő tevékenységükben a keresztelőtől a temetésig mindig ott a persely... Régebben a helyi pap az egyház költségén kollégiumhoz segített vagy évekig taníttatott egy-egy jófejű gyereket. Ennek tőlünk nyugatra – a nálunk divatos szemellenzős zártsággal szemben –, az Európai Unióban ma is rengeteg követendő példája van. Gondolom, Szlovákia uniós csatlakozásának tizedik évfordulóján már nem eretnekség ilyesmit szóba hozni.

Mennyire lehet bízni a határon átnyúló regionális együttműködés felhajtó erejében?

Pesszimista vagyok. Pusztán csak a saját portánk előtt söprögetve, például több csallóközi vállalkozó panaszolja, hogy bizony nem felhőtlen az együttműködés a magyarországi partnerekkel. Hogy jóval könnyebb az üzletkötés és annak menete is a cseh, a lengyel, az osztrák felekkel. A túl sok és tudományoskodó projektnek általában kevés a tényleges haszna. Jobbára még ahhoz is precíz tervezetet kell írni, ha valaki a regionális sajátosságokra építve, mondjuk, a falusi turizmus hagyományos étkeit kínálva házias paprikás csirkét, darás tésztát vagy szilvalekváros barátfülét kíván az étlapon tartani.

Ebben azért az EU bürokratái is némiképp ludasak!

Nem vitás. De ez sem ok arra, hogy papírkazlak fölött okoskodjunk az olyan dolgokon, amelyekben az egyszerű, paraszti logika is megadja a munka ésszerű menetét. Például hogy ne kelljen ahhoz is projektet benyújtani, ha helyi összefogással ki akarjuk tisztítani a Kis-Duna tőkési ágát.

Szlovákia tízéves uniós tagságának mi az igazán komoly mulasztása?

Feltétlenül észre kell venni Szlovákia nyugati régiói és a keleti tájak közötti gazdasági-szociális különbségeket. Bár nálunk, szerencsére, a mélyszegénység még nem annyira súlyos, mint az akár Magyarország több térségére jellemző. De az ilyen gondokért elsődlegesen nem az Európai Unióban, hanem a helyi kormányok szintjén keresendő a hiba. Ahogy Szlovákiában az sem az EU bűne, hogy időtlen idők óta inkább csak szófecsérlés folyik a Pozsony–Kassa autópálya szükségességéről vagy a gyorsforgalmi utak fontosságáról az ország déli részeinek frekventált szakaszain. Érdemben viszont vajmi kevés történik. A korszerű infrastruktúra kiépítéséhez „csupán” az Európai Unió megfelelő fejlesztési programjaiba kellett volna már régen beépíteni a megvalósítás tényleges szándékát. Illetve számon kérni az utóbbi tíz-tizenöt év kormányzatain, hogy öncélú ötletelés helyett elfogadják-e, elsajátítják-e az uniós országokban régen működő és jól bevált mechanizmusokat. És közben rádöbbennek-e, hogy a politika nem más, mint a folyamatosan zajló egyeztetés.