Érzékeny érzéketlenségek?

Hanák Péter, térségünk 1997-ben elhunyt kiváló történetírója – aki már ’89 előtt a Jászi Oszkár által hirdetett dunai patriotizmus irányt szabó támogatója volt – 1992-ben egy, az akkoriban véleményformáló Kultúrny život pozsonyi hetilapnak adott interjúban leszögezte: a közép-európai régió továbbra is problematikus marad. Ön, professzor úr, miképp látja ezt negyedszázaddal később? Igaza lett Hanák Péternek?Bonyolult dolog ilyenkor csak igennel vagy nemmel válaszolni, noha van igazság az idézett felvetésben. Időközben azonban jócskán megváltozott dimenziók között élünk. Politikailag, társadalomszerkezeti hasonlatosságaik révén ma éppen a visegrádi tagországok jelentik döntően Közép-Európát. Egy posztkommunista korszakból együtt evickélünk kifelé, és régiónk múlt századi emlékezetét a két totalitarizmus öröksége is definiálja. A kommunista rendszerek itt részben idegen katonai megszállással jártak, ugyanakkor a visegrádi csoportot 1991-ben létrehozó Magyarországon, Csehszlovákiában és Lengyelországban 1989 előtt komoly ellenzéki mozgalmak is voltak. Mindennek társadalmi hagyatéka jelen van hétköznapjainkban. Rögtön akár a feldolgozás mértékének hiányosságaiban. Például Magyarországon a mai napig nem látjuk világosan az ügynöklistákat. Mennyivel egyszerűbb ez Csehországban vagy Szlovákiában, ahol erre a kázusra rá lehet kattintani az interneten. Ily módon is csökkentve a politikai zsarolás lehetőségeit. És ami még közös alkati jellemzője a visegrádi országok társadalmainak: a bizonyos fokú cselédmentalitás, az enyhe félrehúzódás ösztöne a történelem viharosabb pillanataiban. Ennek reflexei erősebben élnek bennünk, mint Nyugat-Európában. A tavaly óta húzódó menekültválság megoldatlansága láttán érdemes eltűnődni azon is, újabb történelmi fordulóponthoz értünk-e?A közeli jövő mindenképpen más lesz, mint amit eddig elgondoltunk; és az utóbbi huszonöt év optimista hangulatához képest is más lesz. Okvetlenül egy, az Európai Unió jelentős dilemmáit és megoldatlan kérdéseit előtérbe hozó új korszak kezdődik. Ahogy itt az újabb és elkerülhetetlen népvándorlás is, annak valamennyi velejáró gondjával. Európában, így hát régiónkban is egészen napjainkig nem tudatosítottuk eléggé sem az Afrikában, sem a közel- és távol-keleti országokban lezajlott népességrobbanás valós nagyságát, ezért most számos bevált kategóriánk relativizálódni fog. Sok dolgot másképpen kell majd értelmeznünk és elgondolnunk, ami ismét elválasztja a közép-európai térséget mind a Nyugattól, mind Kelet-Európa Oroszországától. A V4-ek tagállamai – de beszéljünk akár a Fekete-tengerig vagy az Adriáig nyúló térségről – ugyanis nem voltak gyarmattartó országok, így nálunk nincs jelen, szemben Nyugat-Európával, a más kultúrák képviselőinek hihetetlenül nagy aránya. És Oroszországról is tudható, hogy lakosságának mintegy húsz százaléka muzulmán. Itt, Közép-Európában mi „csak” az etnikai összetételben különbözünk – mindazzal együtt, amit a nacionalizmus korszakában egymás ellen tettünk. Ez az új helyzet mennyiben és mennyit módosít(hat) a következő nemzedék gondolkodásmódján?Szembekerülve a komolynak mutatkozó kihívásokkal, szerintem, csökkenni fognak az egymás ellen fenekedő közép-európai nacionalizmusok, noha az érzékeny érzéketlenségek révén bizonyosan lesznek apróbb félreértések is. De már tapasztalni pozitív lépéseket: például Lengyelországban vagy Magyarországon eltűntek a csehekkel szembeni negatív történelmi klisék. Ez az elfogultságot eloszlató szándék kibővülhet és folytatódhat, ide értve a magyarok és szlovákok kölcsönös, a 19–20. század fordulóján, majd a múlt században tapasztalt rosszindulatú beállítódását. Szerencsére a fiatal nemzedék jóval észszerűbben gondolkodik. Inkább a gazdasági dolgok foglalkoztatják őket, újszerű társadalmi kommunikációban mozognak, ami egyfajta józanságot von maga után. Bár az is igaz, a fiatalság túl sok illúziót fűz a nyugati társadalmakhoz. De talán épp a politikai-gazdasági, illetve a migrációs válsághelyzetek fogják rádöbbenteni a fiatal nemzedéket a jóval szorosabb közép-európai együttműködés fontosságára. Elsimíthatók a régiónkban a múltba visszanyúló ellentétek és az ebből fakadó indulatok, az etnikai szokásrendszerek különbözőségei?Nem olyan hosszan tartó és mély ez az ellentét, történelmileg inkább felszíni gyökerű. Peter Zaturecký 19. század végi szólásgyűjteménye szerint: „Maďar a Slovák brat.” Tehát: a magyar és a szlovák ember testvér. Úgy gondolom, a (közel)múlt gondjaiból ez mutathatja a kivezető utat. A gyakorlatban mi lehet a remélt közeledés kovásza?Sem az etnikai, sem a vallási előítéleteket nem lehet megszüntetni, de megszelídíteni igen. Ennek első lépcsőfoka, hogy kölcsönösen elismerjük: minden nemzetnek és kulturális közösségnek fel kell építenie egy saját jelképrendszert, a saját sztereotípiáit, egy mitológiát önmagáról. Csak azután szembesülhetünk azzal, hogy végül is ez mennyire relatív. A magyar is, de éppúgy a szlovák. Az első lépés tehát a dolgok viszonylagossá tétele. Ebben meghatározó szerepe van az értelmiségnek, óriási feladata az oktatásnak. A magyarországi tankönyvekben például alig esik szó a szomszéd országokról, pedig emellett „visegrádi ismeretet” is fontos lenne kialakítani. Jelenleg talán még kissé idealista elképzelés, de a V4-ek közös identitását, közös jelképvilágát szintén érdemes lenne megteremteni. E cél nyitányaként már javasoltam: Visegrádon, fenn a Fellegváron tűzzük ki a négy tagország zászlaját. Olcsó, de szembeszökő szimbólumként. Ahogy jelentős adósságtörlesztés vár a médiára, a tájékoztatásra is. Maradva a magyarországi példáknál: újságíróink zöme alig ismeri Lengyelországot vagy Szlovákiát. Végre tudatosítani illenék, hogy az angol nyelv ugyan alkalmas a politikai-gazdasági közvetítésre, ám a kulturális-mentális jellemzőket csupán az illető nyelven lehet megismerni. A visegrádi országoknak, közös elhatározással, ezért a közvetítők hálózatát kellene kialakítaniuk. Beleértve a média, a tankönyvek világát. A német–lengyel közös történelemkönyv már elkészült, a hasonló magyar–szlovák tankönyv története a tengerikígyónál is hosszabb. Beszélhetünk egyáltalán közép-európai tudatról?Rosszabb pillanataimban már nem bízom abban, amiben 1989-ben még igen. Hogy itt elindul egy, a szomszéd országok megismerését célzó közös program. Akkor még azt reméltem, megváltozik a politikusok gondolkodásmódja, és az oktatás is más hangsúlyokat kap. Sajnos, ehhez képest nagyon kevés történt; még a vezető politikusoknak sincs fogalmuk a szomszédok kultúrájáról. Nem a térség lomha államainak, hanem a régió nemzeteinek, azaz önmagunknak kellene kialakítanunk a saját visegrádi jövőképünket? Hogy a civil szférában szerepet vállaló polgárokként legyen módunk megtalálni helyünket a mai és az eljövendő közösségekben?De hát az állam mi vagyunk! A civil szférában aktív polgár, elsősorban azonban az értelmiség meg a tudomány gyakorolhat megfelelő nyomást a politikusokra. Ők ezt jó esetben érzik, még jobb esetben figyelembe is veszik. Érdemes meglátni, hogy a menekültválság óta a politikai retorikában mennyire jelen van a V4-ek együttműködése, a közép-európaiság emlegetése. Most talán ez az egyetértés tovább lendíthető, mind az atlanti, mind az uniós kooperáció fontosságát szem előtt tartva. Csakhogy a posztkommunista országok, jelesül a V4-ek külpolitikája úgy viszonyul az EU- és a NATO-tagsághoz, mintha azt alanyi jogon kijáró, természetes ajándékként kaptuk volna.Ebben sok igazság van. Nemcsak a közvélemény jelentős hányada, hanem sok tekintetben a politika is így gondolkodik. Ugyanakkor az EU bővítése, a jóval nagyobb piac révén, Nyugat-Európának is jelentős előnyöket hozott. Nem fals felvetés, hogy az előítélet-rendszer bizonyos fokig kölcsönös. Noha az sem hazugság, hogy nem az EU „nősült” be a V4-ekhez, hanem fordítva. És egy új közösségben illendő kinek-kinek megbecsülnie magát.Ez is tény. De ez mégsem a KGST vagy a Varsói Szerződés. Az EU-ban és a NATO-ban mindenki keményen a saját érdekeit képviseli, csak a szónoklattan másfajta eszközeivel. És aki ilyen szinten úgymond cselédként viselkedik, azt annak is tekintik. Ezért szükséges megtalálni a megfelelő egyensúlyt. 2016 tavaszán milyennek látja a szlovák–magyar viszonyt?Mindig optimista voltam, Magyarországon szoktak is érte bírálni. De most is derűlátó vagyok, hiszen az utóbbi másfél-két évtizedben történt botrányok mintha elcsitultak volna. És úgy tűnik, a szlovák történészek, újságírók talán szintén kissé nyitottabbak Magyarország irányába. Ugyanez fordítva, nyilván az ismeretek hiánya miatt, nem állítható; nálunk eléggé tartja magát még a mečiari időkben kirajzolódott negatívabb kép. A legutóbbi két-három évben – az első Fico-kabinet, majd a Radičová-kormány időszakához viszonyítva – az egyébként nagyon energikus Orbán-kormány nem kezeli különösebb nyomatékkal a szlovákiai magyarság idehaza eddig szőnyeg alá söpört kisebbségi jogai következetes érvényesíthetőségének, bővítésének kérdéseit. Miért?Mintha a magyar külpolitika irányzéka átállt volna a gazdasági kérdésekre, amelyek háttérbe szorították az egyebeket. Magyarország politikájában a szlovákiai magyarság most mintha kissé a színfalak mögé tolódott volna. A szlovák–magyar „kölcsönösségben” ettől még megmaradtak a nacionalista, olykor kirekesztő felhangok. A közép-európai szellemiség remélt erősödése kiölheti a gyűlölködést a közbeszédből?Az természetes, hogy egy szlovák a szlovák érdekeket, egy magyar a magyar szempontokat, egy cseh vagy lengyel azok hasznát fogja képviselni. A közép-európaiságnak, a visegrádi országok összefogásának lényege megtalálni és egyensúlyba hozni a szóban forgó érdekek találkozási módozatait, ami persze külön művészet. Azt viszont komoly hiányosságnak tartom, hogy egyelőre a döntéshozó politikusok fejében sincs helyén ez a kérdés. Például a szlovákkérdés a magyar politikusok fejében és viszont. Talán a mostani keményebb helyzetekben, mert minden bizonnyal keményebb idők jönnek, erényt kovácsol a szükség, és ezek a bonyolult ügyek, megkövesedett szemléletmódok is oldódni fognak. Milyen esélyei vannak Közép-Európának, a visegrádi országoknak, hogy régiónkban az európai demokratikus normáknak, a tolerancia szabályainak megfelelően, jó és kellemes lesz élni?Ennél a jövőben nemigen bizakodó kiindulópontnál valamivel optimistább vagyok. A demokratikus politikai keretek a V4-ek országaiban alapjában véve rendben vannak, igaz, a mentalitásban még sok minden vár javításra. De végül is ebben a kérdésben sem vagyok tanácstalanul borúlátó.