Érsekújvár, New York, Prága – és hatvan év

A színművészetire sem jutott be, de mert a felvételin angolul énekelt, bedugták az opera énekkarába. Egy év, az alatt eldöntheti, hogyan tovább. Vanyó Róbert azonban nem várt egy évig. Jugoszlávián keresztül társaival együtt Olaszországba szökött, onnan pedig, egy szerencsés véletlennek köszönhetően New Yorkba került. Akkor már Robert Vano volt, bár csak két szót tudott angolul. Azt, hogy yellow és azt, hogy submarine. Előbb üveggyári munkás volt, aztán „kézifiú”, majd egy fodrászszalonban talált állást, miközben a nagy álma a fényképezés volt.

Robert Vano ma Prágában él, májusban lesz hatvanéves. Két könyvvel zárja majd az évet. Előbb regénybe illő életéről mesél Olykor édenkert címmel megjelenő kötetében, utána pedig egy vaskos fotóalbumot ad ki, amelyben zsánerképei mellett női portrék, férfiaktok és csendéletek szerepelnek. Köztük azok is, amelyekkel a Vogue, az Elle, a Cosmopolitan és a Harper’s Bazaar tette híressé. Kiállításai többek között New Yorkban, Milánóban, Londonban, Bécsben, Prágában és Pozsonyban voltak, nagy vágya, hogy Budapesten is láthassák végre a képeit, a közeljövőben teljesül. Most készülő kiállításának anyagát ugyanis nem egy európai főváros cseh kulturális intézete is bemutatja.

Magyar szülők gyerekeként Érsekújvárban született, vagy ahogy ő mondja, New Castle-ban.

„Évekkel ezelőtt, különleges karácsonyi ajándékként, iratokkal teli cipősdobozt kaptam a mamitól. Azt mondta: »meglátod, egyszer még hasznát veszed.« – Először el sem akarta fogadni, aztán mégis eltette. – A háború alatt, amikor jöttek a németek, a nagypapám, aki a vasútnál dolgozott, 150 évre viszszamenőleg minden iratot begyűjtött, hogy bizonyítsa: senki sem zsidó a családban. Azzal ijesztgették ugyanis, hogy majd deportálják őket. Úgyhogy most minden papír megvan, rajtuk az igazság. A nagymamám szülei Lengyelországból jöttek. A nagypapám egyébként szerb volt, Bécsben találkozott a nagymamámmal, onnan mentek Magyarországra, és ott született a mami. Apám is magyar volt, de mert a történelem ide-oda dobálta őket, én már Érsekújvárban születtem. Ott maradni azonban nem akartam. A nagymamám is biztatott. Mindig azt mondta: menj, amilyen messze csak mehetsz, ne maradj a kommunisták közelében. Volt is egy nagy tervem: valahogy eljutok Nápolyba, feljutok egy Ausztrália felé tartó hajóra, mondjuk, fűtőnek, a sok pénzen majd birkákat veszek, eladom a gyapjút és milliomos leszek.”

Nem ez történt. Olaszországba ugyan eljutott, de a gőzhajó már szóba sem jöhetett. A kalandos út egy vonaton kezdődött, Bulgária felé. Zágrábban azonban éles fordulat következett.

„Előrelátó kalauzunk volt. Minden vagont bezárt, nehogy leszállhasson valaki. A vécéablakot viszont senki nem őrizte, így azon másztunk ki. Egy hetet töltöttünk Zágrábban, majd Triesztnél átszöktünk a határon. Ott aztán menekülttáborba kerültünk, amelyet még Mussolini hozott létre az angol hadifoglyoknak. Nyolc hónap után amerikai szülőket választhattunk, mivel még nem töltöttük be a 21. évet, tehát nem számítottunk felnőttnek. Egy magyar házaspárhoz kerültem New Yorkba, akik 1913-ban emigráltak. Nyolc felnőtt gyerekük volt, de hetvenévesen úgy gondolták, magukhoz vesznek valakit, akin segíthetnek. Fél év után azonban olyan erős honvágyam volt, hogy haza akartam jönni. Aztán mégis ott maradtam. Egy üveggyárban dolgoztam New Yerseyben, ahol az volt a munkám, hogy ládákba rakjam a frissen gyártott kólásüvegeket. Teljesen összeégették az ujjaimat. Akkor már fotózgattam, ez volt az egyetlen hobbim. Hat hónap után beálltam egy étterembe mosogatónak. Csupa emigráns közé. Ott találkoztam egy magyar családdal, akik ’65-ben hagyták el az országot, annyi idős fiuk volt, mint én, és a Vidal Sassoonnál dolgozott. Öszszebarátkoztunk, és nem sokkal később már én is ott dolgoztam. Zsíros hajat mosni mégis csak könnyebb, mint zsíros edényeket. Ráadásul mindenkitől kaptam egy dollárt, akinek megmostam a haját. Vettem is egy virágmintás farmert, olyan beatleseset. Akkor már aránylag jól beszéltem angolul, és mindent tudtam a samponokról, a tartósról, a hajvágásról. Két év után egy nap szólt a főnököm, hogy »mától neked is lesz széked«. És megmutatta rajta a nevemet. Kuncsaftjaim lettek. Hozzánk járt Mia Farrow, a Beatles, mindenki ugyanolyan frizurát akart. Tökéleteset. Rod Stewart haját minden lemezborítójára én vágtam, de ült a székemben Michael Douglas is. Nagyon jó fodrász voltam, a profi fotózástól azonban még kilométerek választottak el. Fotósnak lenni azokban az években körülbelül annyit jelentett, mint filmet rendezni. A fotózáshoz másfajta kommunikáció kellett, mint a hajvágáshoz.”

És megint a véletlen… Beült egy nő a székébe. A Cosmopolitan szerkesztője. Amikor végzett vele, és a nő elégedetten nézegette magát a tükörben, csak úgy mellékesen azt kérdezte tőle: »Nem lenne kedve modellekkel dolgozni?«

„Nem tudtam, mire gondol, de azonnal igent mondtam. Fodrász és stylist lettem Horst P. Horst, a világhírű fotós mellett, aki olyan hírességekkel dolgozott, mint Greta Garbo és Coco Chanel, Jean Marais és Alain Delon. Időbe telt, míg belejöttem a munkába, és bizony voltak nehéz pillanataim. Egyszer behívtak a műterembe nyolc lányt, és azt mondták, mind a nyolcnak úgy kell kinéznie, mint Maria Callasnak a Medeában Mexico Cityben, 1947-ben. Halvány gőzöm sem volt, hogy mit várnak tőlem. 1947-ben még nem is éltem, Maria Callast nem ismertem, hogy milyen frizurát viselt a Medeában, egyáltalán nem tudtam. A vége az lett, hogy elegánsan hazaküldtek. Másnap aztán, amikor a könyvtárban mindennek utánanéztem, visszavettek, de a következő feladat megint kikészített. És ez így ment két évig, miközben rengeteget tanultam. Dühöngtem is természetesen nagyon sokat, hiszen tíz évig reflektorokat állítgatni nem valami felemelő érzés, a szakma egyszeregyéhez viszont ez is hozzátartozik. Az alapokat el kell sajátítani.”

Eleinte lányokkal dolgozott. Modellekkel, hírességekkel. Amikor Horst P. Horst megnézte ezeket a képeket, azt kérdezte tőle: »Miért nem azt fényképezed, amihez több közöd van? A fiúkat.« Harminchat éves volt, amikor az első férfiakat fotózta. 1991-ben jelent meg az első albuma Love you from Prague címmel, majd nyomban utána a Boys and Roses.

„Magamtól eszembe sem jutott volna, hogy fiúkat fotózzak. A hetvenes évek elején még nem is léteztek olyan magazinok, amelyekben ilyen képek szerepeltek volna. Mondtam is Horstnak, hogy éhen halok, ha csak fiúkat fotózok, mert nem fogom tudni hova eladni a képeket. »Ne félj! – felelte –, mire beletanulsz, addigra már ilyen lapok is lesznek.« És igaza volt. Eleinte tehát csak magamnak készítettem ezeket a képeket, de még mielőtt egyet is eladtam volna belőlük, jelentkezett egy kiadó, hogy könyvben szeretné megjelentetni ezeket a fotóimat. Prágában előttem még senki sem adott ki ilyen képeket, ez volt az első, de az egész világon árusították.”

New Yorkból 1990-ben jött haza. Édesanyját akarta látni Érsekújvárban. Huszonkét év után. New Yorkból Prágába repült, és el is töltött pár napot a városban. Végül úgy döntött, hogy marad, nem megy vissza Amerikába. Érsekújvárból már csak Prágáig utazott, ahol a Czechoslovak Models férfimodelljeit fotózza, s mint művészeti igazgató, előttük nyit utat a világba.

„Az életrajzi kötetbe, amely májusban fog megjelenni, egyszer már belekezdtem. Rögtön a rendszerváltás után, amikor hazajöttem. A kiadó tönkrement, a szöveget viszszaadták. Nem is bánom. Ha megjelent volna, azt még a mami is elolvassa. És benne volt minden. Szex, drog, rock’n’roll. Nem biztos, hogy örült volna. Tizennyolc év telt el azóta, 2006-ban meghalt a mama. Most már nem kell izgulnom, hogy mi lesz, ha megtudja. Mindent megírhatok. Őszintén, titkolózás nélkül. A kapcsolataimat, a szerelmeimet, a kalandjaimat, mindent. A húgom Kanadában él, előtte nem kell elhallgatnom semmit. Harmincnyolc éves volt a mamám, amikor itthagytam az országot, hatvan, amikor visszajöttem, de még akkor sem beszélhettem szabadon előtte. Nem tudom, mennyit bírt volna elviselni. Amikor elmentem, örökké kihallgatásokra járt. Miattam. Levélben kellett megírnom, hogy felnőttként döntöttem el, hogy külföldön akarok élni, az anyámat hagyják békén, ne zaklassák, ő semmiről sem tehet. Nem is árulhattam volna el neki, hogy elmegyek, hiszen a mami azonnal hívta volna a rendőrséget. Én, aki a WC-re is féltem kimenni, majd a szögesdróton keresztül fogok szökni? Aztán a húgom is elment, és újabb kihallgatásokra hívták a mamit. Azzal gyötörték, hogy milyen anya volt, ha elhagyták a gyerekei, ilyen csak egy rossz anyával történhet meg. Szörnyű lehetett szegénynek. Hatvanéves korában elhitették vele, hogy ő az oka mindennek. Amikor ’90-ben hazajöttem, el akartam mondani neki, hogy mindig is szerettem és továbbra is szeretni fogom, csak el kellett mennem, mit csináltam volna Érsekújvárban? Ha azt írtam neki a levélben, hogy jól érzem magam, nem kapta meg. Ha pénzt küldtem neki, kilopták a borítékból. Amikor nyári ruhát küldtem a húgomnak, felbontották a csomagot, ollóval szétvagdosták a ruhát, és hogy a súlya meglegyen a csomagnak, visszarakták. Tudtam, hogy a maminak szép lassan, adagolva lehet csak elmesélni bizonyos dolgokat, ezért kitaláltam, hogy mikor mit mondok el neki. Amikor odáig jutottunk, hogy szeretem, és bocsássa meg azt a sok bajt, amit miattam kellett megélnie, zavarában nem tudott megfordulni a tűzhely mellett. Szóltam neki, hogy üljön már le, és hallgasson meg végre, de amikor azt mondtam neki, hogy mamikám, nagyon szeretlek, rám szólt, hogy »ne mondj már ilyeneket nekem!« Azzal felpattant és folytatta a főzést. »Pénz kell? – kérdezte. – Vagy ittál? Miért jössz nekem ezzel?« Csak mert annyi évig nem mondtam, feleltem. Igaz, ti sem mondtátok nekem. »Ha gyereked van, akkor szereted – zárta le a beszélgetésünket. – Ez így normális.« Igen, ez így normális, csak mondani kell. Ha valami csínyt követtem el, azért jól elnáspángoltak, de azt, hogy szeretlek, otthon nem hallottam soha.”

A tavasszal megjelenő könyv interjú formájában készül, David Hrbek által. A fotóalbum 2008 karácsonyán kerül a boltokba.

„New Yorkban legutóbb hét évvel ezelőtt jártam. Hiányzik. Főleg a munka és a pénz miatt. Munka itt is van, csak nem olyan, mint ott, a pénzről meg ne is beszéljünk. Néha eszembe jut André Kertész, a világhírű magyar fotóművész. Ott lakott ő is New Yorkban, a 14. utcában, egy hotel felső emeletén. Callasról nem hallottam Érsekújvárban, Kertészről igen, de nem tudtam, milyen nagy fotós. Érsekújvárban ismerték a kint élő magyarokat. Lugosi Bélát, George Cukort. Amerikát is magyar ember fedezte fel, mondták. A Kolompos. André Kertészhez az egyik ügynökség aszszisztensével jutottam el. A hotel teraszán fényképezte a felesége porcelánmadarait. Öreg, hajlott hátú bácsi volt, nem szólt hozzám, én meg nem kérdeztem. Andy Warhol sem volt olyan beszédes. Szólt az asszisztensének, hogy kérdezze meg tőlem, lefényképezhet-e. Mondtam, igen. És lefotózott. A Studio 54-ben, New York legendás klubjában a mosdóban fényképezte a fiúkat. Jimi Hendrixszel, Janis Joplinnal és Jim Morrisonnal is találkoztam. Akkor még nem tudtam, hogy legenda lesz belőlük. New York rengeteg érdekességet tartogatott számomra. Érsekújvárban már nincs senkim. A régi utcák is eltűntek. Nincsenek már gólyák a házakon, még a barokk kereszt is eltűnt a templomunkból, fehér Ikea-kereszt van a helyén. Minden megváltozott. Én már ott nem érzek semmit.”

Hatvan éve lassan papírra kerül, a fotóalbummal hosszasan bíbelődik. Annak anyagát egyedül állítja össze. Ha siettetik, ideges.

„Nekem nincs Sarám, mint Saudeknek. Ráadásul itt az ügynökség is, bár újévtől kevesebbet dolgozom bent. Lányokból már tizennégy, fiúkból tizenhat évesek kellenek. Lejjebb csúszott a korhatár. Tavalyelőtt még tizennyolc és huszonkettő volt. Érettségi után kimentek New Yorkban, négy hónapra, halasztottak egy évet a főiskolán, és beindult a pályájuk. Tavaly szeptembertől azonban nem tudtam kiközvetíteni senkit. Hova mehet egy tizennégy éves lány egyedül? A szülő nem engedi, annyi pénze meg nincs, hogy ő is elkísérje. A fiúkkal is hasonló a helyzet. Megtalálni könnyebb, mint elküldeni őket. »Ha a magad ügyében telefonálnál annyit, mint a fiúkért, akkor te lennél New Yorkban, és nem ők« – jegyezte meg nemrég a barátom, és igaza volt. Sem magasabb, sem fiatalabb, sem szebb, sem gazdagabb nem leszek, ha reggeltől estig az ügynökségben ülök, ezért januártól csak heti két napot töltök bent. Egy tizennégy évesnek van még ideje tíz év múlva is, én viszont tíz év múlva hetven leszek. Német és osztrák cégeknek fotóztam nemrég, de most már az album a legfontosabb. Nem gombnyomásra jönnek a képek. Csak ha kedvem van, akkor fényképezek.”