Erózió

A koldulva integető öröm?

Torkomban a késélnyi zápor?

Az odadobott, űzött „köszönöm”?

Tíz ujjam bénult, tehetetlen,

pedig rohannék föl, mint utolsó,

vasárnapokra éhes telhetetlen,

rohannék...)

Ugye nevetséges? Még az írásjelek is szelet hoznak, átkozva vágyat, embert és utcát, tanúit a nyűtt hétköznapoknak, hol a titokzatos is mindig véges. Meddig lehet ezt türelemmel? Semeddig. Mocskos pocsolyát látsz, ha belehajolsz a szerelembe. Karomat hiába nyújtom eléd könnyes-tisztán a végtelenbe, fülsiketítőn tombol a pára. Kergetős fajta, de te ne félj! Belezuhant egy holt verembe. Veszett magánéjszakámba.

Az érzés. Az talán érthető. Vagy az sem? A percet hogy szilaj lélek-léttel mértem? Hogyne, az ember is másolat. Gyűjts össze mindent, ami nem játék, gyűjtsd, ami nem kockázat, s nem poros, krizantémmal ringó szemérem! ĺgy talán összeáll majd a tabló, nagy utat jártunk, megérdemeltük, hogy ebben a meredek-mélyben, a láthatárig is tovább éljünk. Szegetlen még a testünk.

(...akár egy halom hasított mag,

zizeg a borostás hiány,

szorítja, nyomja, összefogja

„egyik dolog a másikát,

s így mindenik determinált.

Csak ami nincs, annak van bokra,

csak ami lesz, az a virág,

ami van, széthull darabokra”,

szomjas fa oson az ég homlokán.)

Csepécz Szilvia (1965. V. 19.)

Párkány