Entek és hobbitok – léteznek-e vagy sem?

H. NAGY PÉTER

Ami most következik, az bizonyos értelemben szokatlan lesz. Az történt ugyanis, hogy a Szalon 2009. március 7-i számában megjelent a soron következő „extrám” (A Gyűrűk Ura 12 korongos DVD-kiadásáról), s erre a rövid eszmefuttatásra több olvasói reakció is érkezett (melyeket ezúton is nagyon köszönök). Ezek kivétel nélkül arról szóltak, hogy a szöveg végén megpendítettem két dolgot, amikről bizony nagyon szívesen hallanának még. Bár nem szoktam a sorozatban visszatérni az adott produkciókhoz, most mégis engedek az olvasói nyomásnak, s mintegy továbbírom a szóban forgó szösszenetet. A biztatás természetesen a következő részletre vonatkozott: „Persze magam is szívesen töprengek azon, hogy mondjuk az entek (a fapásztorok) ötlete mennyit köszönhet az Edinburgh közelében élő »ormistoni lépkedő tiszafák« jelenségének, vagy hogy hobbitszerű emberi fajok létezhettek-e valamikor.” Nos, örömmel teszek eleget a kérésnek, jöjjenek tehát az entek és a hobbitok – sajátos fénytörésben…

Tolkien szövevényes (de nem átláthatatlan) mitológiájában számos különleges lény szerepel. A szilmarilok című opusból megtudhatjuk, hogy Középfölde élővilága úgynevezett kelvákból és olvákból áll. Az előbbiek a mozgó lények, az utóbbiak a nem mozgók. A legmagasabb szintű olvák természetesen a fák; az entek (akik maguk is fáknak látszanak) pedig olyan lények, melyekbe lelkek (vagy szellemek) költöztek, hogy az olvák őrzői és védelmezői legyenek. Az átlagos ent tehát külsőre olyan, mintha egy fa és egy ember kereszteződéséből létrejött hibrid volna. A Gyűrűk Ura középső részében (A két torony) az entek Szilszakáll vezetésével bekapcsolódnak a Gyűrű-háborúba, megostromolják Vasudvardot, s ezzel megtörik Szarumán hatalmát. Ennek a lényeges epizódnak a kidolgozására a film is nagy hangsúlyt fektet, a történet egyik fordulópontja, amikor végre „az entek háborúba mennek.” (A fapásztorok vizuális megformálásáról mellesleg egy újabb szöveget lehetne írni, hiszen Szilszakáll és társainak „életre keltése” remek munka; méghozzá olyan, amely nem nélkülözi a humort sem. Egyik ide vonatkozó kedvenc jelenetem a filmből, amikor az egyik ent a lezúduló vízbe hajolva „eloltja” égő lombkoronáját [lángoló fejét] – apró történés a zsúfolt képmező alsó harmadában a sok száz közül. Másrészt az entek viselkedésének olyan tényezőire is figyeltek a film készítői, melyek alapján a néző bepillanthat életmódjukba és történetükbe: pl. néhányuk „megfásult” az idők során, azokra a fákra hasonlítanak, melyeket őriznek; illetve megható az a jelenet, melyben Szilszakáll arról panaszkodik a hobbitoknak, hogy valamikor régen eltűntek az ent-asszonyok…)

Szóval, itt van ez a szimpatikus társaság, melyről az ember azt gondolná, hogy Tolkien fejéből pattant elő. A helyzet azonban ennél izgalmasabb, hiszen az ötletet a természetből is meríthette a mester, s itt jönnek a képbe az „ormistoni lépkedő tiszafák”. Mit lehet róluk tudni? Természetesen azt, hogy bizonyos értelemben mozognak. Steve Jones parádés, evolúcióbiológiai könyvében (Darwin szelleme. A fajok eredete – mai változatban) érinti ezt a jelenséget. Érdemes beleolvasni. „Az erdők mindig vándorlásra kényszerülnek. Egy Edinburgh közelében lévő templomkertben nőnek az úgynevezett »ormistoni lépkedő tiszafák«. A legenda szerint válság idején természetfölötti segítséggel változtatták a helyüket. És tényleg változtatták a helyüket. A tiszafa régi ágai új hajtásokat hoznak, amikor érintkeznek a földdel. Ha a régi törzs elhal, helyére lép valamelyik ága. Idővel új növény nő belőle, néhány méterre a régitől. Nincs ebben semmi csoda.” Valóban nincs, hiszen tényleg sok példát lehetne hozni arra, hogy az erdők „nem állnak meg”. De most képzeljünk el egy városlakót, aki időnként ellátogat az említett templomkertbe. Mit tapasztalna? Nyilvánvalóan azt, hogy a tiszafák odébb mentek…

Ezt a párhuzamot persze nem azért idéztem fel, hogy csökkentsem Tolkien érdemeit, vagy hogy a legendaképződésre irányítsam a figyelmet. Mindössze arról van szó, hogy olykor az írói fantáziát remekül lehet modellálni a természet fényében. Az entek esetében nem zárható ki, hogy Tolkien – képzeletben – pusztán felgyorsított egy létező folyamatot (bár az erdők „vándorlása” más szemszögből nézve egyáltalán nem lassú, pl. Észak-Amerikában a lucfenyő és az erdei fenyő a gleccserek visszahúzódása után háromévenként másfél kilométert tett meg), és azt továbbgondolta, kiszínezte, beillesztette Középfölde mitológiájába. De ha A Gyűrűk Ura szerzője nem így járt el, az olvasónak akkor sem kell csalódnia, hiszen gazdagodott egy újabb történettel… No, ezzel meg is volnánk, nézzük, mi az ábra a hobbitokkal.

Középfölde népei közül a hobbitok a legbámulatosabb népség, őket (és tetteiket) nem kell részletesen bemutatni a fantasy-kedvelőknek vagy A Gyűrűk Ura-mozi rajongóinak sem. Számunkra most egyetlen tulajdonságuk lesz fontos, a méretük. A Tolkien-mitológiában a hobbitok az emberek rokonai, úgynevezett félszerzetek. A Gyűrű Szövetsége prológusában a következőket tudhatjuk meg a méretükről: „A hobbitok népe (…) kis növésű: még a törpöknél is kisebbek – azazhogy nem olyan testesek és vaskosak, bár sokszor alig alacsonyabbak. Magasságuk változó: a mi mértékegységünk szerint általában hatvan és százhúsz centiméter között van. Mostanában már ritkán érik el a kilencven centimétert; de állítólag csökkent a termetük, és régente magasabbak voltak.” Kérdésünk éppen erre vonatkozott, de ismét a természetre utalva: létezhettek-e valamikor hobbitszerű, azaz kis termetű emberi fajok.

A válaszhoz elég visszamennünk az utóbbi évek egyik legszenzációsabb régészeti leletéhez. A tudósok ámulattal fogadták, amikor Flores szigetén (Jávától kb. 300 mérföldre keletre) felszínre került egy 1 méter magas „emberi” csontváz. Először abnormális egyedre gyanakodtak, de újabb maradványokra is bukkantak a Liang Bua barlangban, s világossá vált, hogy ez az előfeltevés kizárható. Chris Stringer és Peter Andrews Az emberi evolúció világa című könyvében a következőképpen összegzik a szituációt: „a koponya részletei, az arc formája, a kis fogak, az eszközkészítésre és talán a vadászatra utaló bizonyítékok mind azt sugallják, hogy az élőlény alapvetően ember volt. (…) Feltételezik, hogy a Homo erectus leszármazottja lehet, aki korán érkezett a Flores-szigetre, talán éppen csónakon, és a teljesen elszigetelt feltételek mellett nagyon kisméretűvé fejlődött – ezt a jelenséget egyéb emlősök kapcsán is ismerjük, és szigeti törpeségnek nevezzük.” Ezek után semmi váratlan nincs abban, hogy a Homo floresiensisre idejekorán ráragadt a „hobbit” elnevezés, s többen így emlegetik ezt a különleges biológiai „láncszemet”.

A flores-szigeti leletet persze számos rejtély övezi még, de ebben az esetben is meglódulhat az ember fantáziája. Mi történhetett ezzel a fajjal? Vagy el sem tűnt teljesen? A délkelet-ázsiai őserdőkben élő bennszülöttek körében ugyanis terjeng egy legenda, mely szerint az ott lakók térségbeli szomszédai apró népek, kis termetű emberek, akik üregekben, barlangokban rejtőzködnek, ezért a hétköznapi szem számára csak nagyon ritkán láthatók. Az említett szerzőpáros egyebek között ezért zárja így a „hobbitról” szóló fejezetet: „Bármi is legyen az igazság, önmagában a faj létezése azt mutatja, hogy valójában még manapság is igen keveset tudunk az Ázsiában lezajlott emberi evolúcióról.” Hát igen, sok még a felfedeznivaló… Viszont van abban valami szép, hogy Tolkien professzor hobbitjai egyszer csak váratlanul megjelennek a színen, s a fantáziát kiegészíti a tudomány. (Itt a képlet persze fordított, mint az entek esetében, hiszen a Homo floresiensis létezéséről Tolkien nem tudhatott. Az említett legendáról viszont – ismerve A Gyűrűk Ura hihetetlen menynyiségű forrásanyagát – akár tudhatott is volna…) No, ezzel is megvolnánk.

Remélem, az iménti kis játékkal sikerült pótolnom a joggal hiányolt részleteket. Csak ezek után olvasóim nehogy azt kérjék tőlem, hogy járjak utána, vajon hol lehetnek az ent-asszonyok, vagy hogy derítsem ki, igaz-e a délkelet-ázsiai „hobbit”-legenda… Bár ki tudja? A terepmunkának is eljöhet egyszer az ideje...