Életet adott és életet kapott a komáromi kórházban

– A nehezén talán túl vagyunk márSomogyi Tibor felvétele– Férfiasan bevallom, eddig nem hittem a csodákban. Szeptember 4-től már igen. S ezzel nem vagyok egyedül – mondja meggyőződéssel Ján Pisár, az intenzív osztály főorvosa, miközben Tóth Ferenc nőgyógyász-főorvos helyeslő bólogatással nyugtázza szavait. – Harminc éve dolgozom a szakmában, sok nehéz szülést vezettem le, számtalanszor félve láttam hozzá a műtéthez, de ennyire kilátástalannak tűnő kórképpel eddig nem találkoztam. Szeretném remélni, hogy hasonló esettel soha többé nem szembesülünk – tudatja a vastag kórlap lapozgatása közben.

Beigazolódott a gyanú

A 29 éves Máriát terhessége 35. hetében fektették be a veszélyeztetett terhesek osztályára, ugyanis a magzat nem úgy gyarapodott, ahogy kellet volna. A várandós kismamának infúziós kezelést rendelt a főorvos, az alapos vizsgálatok nem mutattak ki semmi rendellenességet. A kismama boldogságát nem árnyékolta be annak tudatosítása, hogy a szülésig kórházban kell maradnia. Kiegyensúlyozott, nyugodt és vidám volt. – Szeptember 3-án nagyvizitet tartottam, őt is kikérdeztem állapotáról. Panasza nem volt, jól érezte magát, örült annak, hogy a hét végén több időt tölthet a párjával, látogatóival. Nem sokkal később a kollégák értesítettek, baj van, Marika hirtelen rosszul lett. A gyors laborvizsgálatok bizonyították gyanúnkat – HELLP szindrómával nézünk szembe. (A HELLP a vérsejtoldódás, az emelkedett májenzimszint és az alacsony vérlemezkeszám angol elnevezésének kezdőbetűiből áll.) Nem volt gondolkodási időnk, választási lehetőségünk, a mama és a baba élete komoly veszélybe került. Azonnal – császármetszéssel – világra segítettük a gyermeket. A kislány alacsony súllyal született, 1700 grammos volt. A gyerekgyógyászok az újszülöttet, mi pedig az édesanyát vettük gondozásba. Mária megállíthatatlanul vérezni kezdett, ám vére nem a méhből ömlött, hanem minden más szervéből. Bevérzett a hasüregbe, a szövetekbe, a bőr alá. Miközben vére egyáltalán nem alvadt. Hiába kapott vért, mind távozott szervezetéből – emlékezik vissza a nőgyógyász.

A kismama császármetszésre való felkészítése közben láttuk, hogy valami nincs rendben, hiszen a tűszúrásokból is vérezni kezdett – vette át a szót az intenzív osztály főorvosa. A baba kiemelése után a HELLP szindróma eddig soha nem látott formája fejlődött ki a édesanyánál, szétestek a vörösvérsejtek, vészesen lecsökkent a vérlemezek száma, májelégtelenség állt be. Míg a sima császármetszés 45–65 percet vesz igénybe, a kismamával öt órát töltöttünk a műtőben. Kitartóan öntöttük belé a vért, a plazmát, a véralvadást segítő szerek tömkelegét. Hasztalan. Kétségbeesetten és szinte tehetetlenül néztük, ahogy a műtéti sebből kivezetett csöveken egyre csak áramlik a vére.

Kölcsön gyógyszer és újabb műtét

Az életmentést az intenzív osztályon folytatták, a két főorvoson kívül a hematológusnak is fontos szerepe volt: a szükséges vérkonzervek beszerzése, előkészítése. Az orvosok az éjszakát is a beteg mellett töltötték, pihenésképpen a pozsonyi és a nyitrai kollégákkal tanácskoztak arról, miképp menthetnék meg az édesanyát. Felmerült a beteg Pozsonyba szállításának gondolata is, ám az orvosok úgy vélték: a kismamáért ők sem tehetnének többet.

– Kétségbeesésünk fokozódott, minden jel arra mutatott, hogy kudarcot vallunk. Hiszen 24 óra alatt eredménytelenül próbáltuk pótolni a 13 liternyi folyadékveszteséget. A 12 transzfúzió, a 12 egység plazma nem maradt meg benne – mondja Ján Pisár. – Amikor a ružinovi kórházban dolgozó kollégával egyeztettem a lehetőségeket, eszembe jutott, hogy az egyik tavaszi nemzetközi konferencián bemutattak egy új gyógyszert, amely megállítja az agyvérzést. A kolléga azt mondta, náluk megtalálható ez a szer, s ha gondoljuk, átadják, mehetünk érte. Bár ennél a diagnózisnál, tudtunkkal, nem vetették be, kocsit indítottunk a fővárosba. Azért imádkoztunk, hogy a gyógyszer érkezéséig ne veszítsük el a kismamát.

A szer beadását követően valamennyien idegességtől remegő gyomorral várták a hatást. – Eltelt vagy 15 perc, s nem akartunk hinni a szemünknek – a vérzés megszűnt. Mivel a szakirodalom szerint a HELLP szindróma kialakulásának oka a méhhez, illetve a placentához fűződik, vagyis az anya szervezete kilöki magából az „idegen” testet, a magzatot – magyarázza Tóth Ferenc nőgyógyász –, döntenem kellett a méh azonnali eltávolításáról. A nagyon legyengült Marikával közölnöm kellett, minek néz elébe. Nem ellenkezett, annyit mondott, megbízik bennünk. – Nem tartottak attól, hogy a műtét újra megindítja a vérzést? – szakítjuk félbe a főorvos beszámolóját. – Jogos a kérdés. Természetesen bennünk volt a frász, ám más választásunk nem volt, ki kellett használni azt a pillanatot, amikor a vérzés szinte megszűnt.

Amikor úgy tűnt, már-már sikerült visszafordítani a közvetlen életveszélyt, újabb szövődmények léptek fel: leállt a veseműködés, a sokkos tüdő légzési zavarokat okozott. A kismamát lélegeztetőgépre kapcsolták. Két nehéz nap után újra felcsillant a remény, szűnni kezdtek a bevérzések, négy nap után levehették Marikát a lélegeztetőgépről. A májkárosodás ugyan még vagy három napig komoly fejfájást okozott az orvosoknak, a vese pedig csak a két hétig tartó dialízist követően kezdett rendesen működni. Tizenegy nap után, amikor végleg megszűnt az életveszély, a kismama visszakerült a nőgyógyászati osztályra, haza viszont csak október 8-án mehetett.

– A minap volt itt felülvizsgálaton, örömmel láttam, hogy egészséges, boldog kismama. Ez persze óriási elégtétel mindazok számára, akik egy emberként harcoltak életben tartásáért – hangsúlyozza a nőgyógyász főorvos.

Beszélgetőtársaink elégedetten nyugtázzák, hogy a kórház vezetése segítséget nyújtott a vér és vérkészítmények, az alvadást elősegítő orvosságok beszerzésében. – Tudom, hogy az életmentés kapcsán nem illik beszélni a piszkos anyagiakról, viszont nem árt közre adni, mindez mibe került. A tényleges költségek, amelyek nem foglalják magukba a mi bérünket, majd háromnegyed millió koronára rúgnak. Az egészben az a szomorú, hogy az egészségbiztosító hozzájárulása csak 60 ezer korona. Igaz, a kórház illetékese tárgyal az Apollo Egészségbiztosítóval, eddig érezhető eredmény nélkül – tájékoztat Pisár doktor.

Nem volt időm megijedni

Ifjúságfalvai otthonukban Szénási János és párja, Marika fogad. Az apa karján békésen alszik a kis Noémi. – Most bezzeg alszik, majd akkor zendít rá, amikor mi szeretnénk lepihenni – „árulkodik” a büszke apuka. – Szüleink segítségével nekifogtunk a nagyszülők házának korszerűsítésébe, hogy mire a baba megszületik, minden készen legyen. A sors közbeszólt, nehéz időszakot éltünk át, nem kívánom senkinek, hogy megtudja: mit jelent rettegni a szeretett társ és egy újszülött életéért. Míg élünk, hálával gondolunk a komáromi kórház két főorvosára, illetve mindazokra, akik segédkeztek abban, hogy páromat életben tartsák – mondja János, majd párjával és szüleivel együtt felidézik a közelmúlt történéseit. – Tulajdonképpen arra, hogy a halál küszöbéről hoztak vissza, nem emlékszem. Amikor szeptember 3-án hirtelen rosszul lettem, azt hittem, hogy hamarosan rendbe jövök. Olyan gyorsan zajlottak az események, hogy igazán megijedni sem maradt időm. Miután az ultrahang is utalt a rendellenességre, nyomban a műtőbe szállítottak azzal, hogy császármetszéssel kell a babát a világra segíteni. Halványan dereng, hogy egyszer csak Jani és anyósom hajoltak felém. De nem láttam, nem hallottam őket tisztán. Arra emlékszem még, ahogy Tóth főorvos úr mond valamit arról, hogy újra megműt, mert el kell távolítani a méhemet. Maroktelefonon felhívtam a páromat, de hogy mit mondtam neki, nem sejtem – mondja Marika. – Túlságosan meg sem ijedtünk, amikor Marika szobatársnője értesítette a fiamat, hogy a párja rosszul lett, szerencsének tartottuk, hogy kórházban van. Amikor viszont egy bizonyos idő után a főorvos úr nem emelte fel a telefont, már rosszat sejtettem. Mondtam is a férjemnek, Gabi, nagy lehet a baj – folytatta Szénási Ilike, a nagymama. – Amikor több óra elteltével a párom beszélt a főorvossal, megtudtuk, hogy gyönyörű kislány unokánkat, kis születési súlya miatt az érsekújvári újszülött osztályra szállították. És hogy Marika állapota válságos, életben maradása bizonytalan.

A nagyszülők másnap délelőtt meglátogatták a csöppséget, az orvosok kielégítőnek tartották egészségi állapotát. A nagyapa lefényképezte unokáját, örömet akart szerezni menyének. Amikor viszont Érsekújvárból Komáromba értek, megtudták, hogy Marika élethalálharcot vív. Szénási Gábor férfiasan bevallja, míg Marika az intenzív osztályon feküdt, képtelen volt meglátogatni. Riasztotta a lélegeztetőgép, a csövek látványa. A „frontot” felesége, Ilike asszony, a nagymama tartotta, rettegve is, de ott akart lenni Marika mellett.

– Szörnyű volt látni bevérzett, felpuffadt, deformálódott arcát, rettenetes volt belegondolni abba, hogyan lesz képes gondoskodni gyermekéről, ha netán veseműködése nem indul be, s dialízisre szorul. Nem adtuk fel a reményt, nemcsak Marika, mi is hittünk az orvosokban, akik emberfeletti küzdelmét siker koronázta. Tulajdonképpen két emberi életet mentettek meg, a menyemét és az unokámét.

Végre otthon

Marika október 8-án elbúcsúzott a nőgyógyászati osztálytól, s nyomban kicsi lányához sietett. Csak október 22-én döntöttek az érsekújvári orvosok arról, hogy az édesanya és kislánya hazatérhetnek, Noémi már 2,75 kilós volt.

Néhány nappal az ünnepek előtt Szénásiék karácsonyi díszbe öltöztették a házat, a fenyőfát is felállították a nappaliban. – Bár Marika vizsgálati leletei nem utalnak a drámai eseményekre, pihennie, erősödnie kell. Szerencsére, a hét végét velünk töltik a szüleink, édesanyám nemcsak nappal segít nekünk, Noémi mellett az éjszakai ügyeletet is elvállalja – tekintenek hálával a mamára a fiatalok. A nehezén, talán túl vagyunk már, ám addig nem lélegezhetünk fel, míg nem leszünk biztosak abban, hogy Noémi teljesen egészséges.

Amikor azt tudakoljuk, mi a gond, a szülők elmondják bánatukat. Azt, mekkora csalódás számukra a baba érsekújvári kezelőorvosnőjének durva bánásmódja. – Mindenki tudta, min ment keresztül a párom, és persze a kislányunk is. Amikor Marika nem tudott betelni Noémi látványával, az orvosnő durván figyelmeztette, ne örüljön annyira, majd csak később derül ki, nem károsodott-e esetleg a születésnél. Ahelyett, hogy megnyugtatott, biztatott, esetleg tanácsokat adott volna, mire figyeljünk....– szomorodnak el a szülők. – Ne féljetek, ne búsuljatok! – szól közbe határozottan a nagymama. – A jó isten velünk volt, s tudom, érzem, velünk marad. Nem véletlen, hogy Marika életet adott és életet kapott. Hiszem, hogy Noémival együtt szép, tartalmas napoknak nézünk elébe, s eljön az idő, amikor könnyek nélkül emlékezünk a megpróbáltatásokra.