Egyedüllét és magány a grafológus szemszögéből

Életünk során rövidebb, hosszabb ideig gyakran vagyunk magányosak, mégis azt a szót, hogy „MAGÁNY”, leginkább az időskorral társítják. Ha kategorizálhatnánk, akkor lehet fizikális, valós értelemben vett magány (pl. társnélküliség, társ elvesztése), de sajnos nagyon magányos lehet valaki akár egy népes család, vagy közösség közepén is. Azt hiszem egyik sem jobb.

Mások vagyunk, és a magányosságra adott reakciótól függően másképp viselkedünk a különböző élethelyzetekben. Más érzéseket válthat ki az egyedüllét érzése, melynek szintén konkrét grafológiai megjelenése van az írásban. Látszik a tehetetlen reménytelenség, és az ettől való félelem, látszik az unalom, a türelmetlenség, továbbá megjelenik a depresszió, az elszigeteltség érzése, a szomorúság és az önbecsmérlés, önvád, és akár saját maga képességeinek leértékelése is.

Vizsgálni kell azon sajátosságokat, melyek alapján megállapítható, hogy mind fizikailag, mind érzelmileg hogy érzi magát az írás tulajdonosa a „bőrében”, hogyan éli meg mindennapjait, továbbá milyen gondjai lehetnek. Ha fizikai, vagy komolyabb pszichés probléma gyanúja merül fel, akkor természetesen a megfelelő szakember felkeresését javasoljuk. Ha nem történt meg az önelfogadás, akkor tovább vizsgálható, hogy milyen okok miatt nem valósulhatott ez meg, így esetleg javaslatot lehet tenni ezek változtatására, megoldására, megkönnyítésére. Magányosság esetén meg tudjuk vizsgálni az írásból az úgynevezett interperszonális kapcsolatok rendszerét (család, barátok, intim kapcsolat, tágabb ismeretségi kör, stb.), melynek állandó és folyamatos kölcsönhatásán lenne a hangsúly. Vizsgálható, hogy van-e jól működő esetleges támasz szintenként (azaz tud-e valakihez fordulni az egyén, ha problémája van), és ha nincs, akkor mi lehet ennek az oka, eredője, külső, vagy belső hatás. Hiszen kapcsolataink milyensége tőlünk is függ: értelmi képességeinken, érzelmeinken és helyzetünkön kívül függ kapcsolatteremtő képességünktől, társas hatékonyságunktól, nyitott vagy zárkózottságunktól, toleranciánktól, együttműködési képességünktől, empátiánktól – hozzáállásunktól.

„Életünket csak visszafelé érthetjük meg, de élni mégis előrefelé kell.”

(S. A. Kierkegaard)

Az élet csak akkor létezik a valóságban, ha van valaki, aki éli. Az élet hosszát nem lehet élvezni, csak a minőségét. Ha úgy érzzük, kevés az erőnk ahhoz, hogy egyedül teremtsük meg saját életünket, hogy változtassunk hozzáállásainkon, akkor gondoljunk arra, hogy eddig is mi teremtettük. Valahányszor fájt az élet, mi is jelen voltunk, mint ahogy akkor is, amikor gyönyörű és felejthetetlen dolgok történtek velünk. Az a baj, hogy az ember gyakran túlzottan is ragaszkodik ahhoz, amit megszokott. (soóky)