Egy zavarbaejtő íróról

Monográfiát írni — nos, nem igazán kényelmes pozíció. Egy csomó zavarótényező vetődik fel, amelyeket figyelmen kívül hagyni meglehetős ostobaságra vallana, szembenézni velük viszont a vállalkozás sikerét veszélyeztetné — ha minden kifogást elvi alapon ítélne meg a monográfia-író, valószínűleg bele sem kezdene a munkába.

Van azonban egy harmadik pozíció is, meglehetősen bejáratott, és talán a leginkább védhető — a monográfia műfajának jelenkori problematizálását beépítve a monográfia szövegtestébe el lehet játszani a hozott is, nem is, kint is vagyok, bent is vagyok típusú játékot. Szilágyi Zsófia is ehhez folyamodott önmaga helyének tudatosítási folyamatában, s miután felsorolja, miért lehetetlen ma monográfiát írni (mert műfaja a „hagyományos felépítésű irodalomtörténethez” kötődik, mert szűkíti az értelmezés „fontos kérdésfeltevéseit”, mert a közelítés eleve megkonstruál egy nem létező szövegkorpuszt, mert mintha lezárni és nem felnyitni próbálná a szöveg jelentéslehetőségeit, mert az egész-elvűség konstrukcióját helyezi a töredékességgel, a jelentésadás kiszolgáltatottságával és törékenységével szemben stb., nem folytatom), tehát miután felsorolódnak a kifogások, a monográfia-író, szerencsénkre, nekikezd a monográfia megírásának.

A monográfia tárgya azonban, egy bizonyos „Ferdinandy” név alá gyűjtött szépirodalmi szövegek gyűjteménye, újabb kihívásokkal szembesíti a monográfia íróját. A Ferdinandy név alatt megjelenő szövegek ugyanis kezdetben nem Magyarországon jelentek meg, ráadásul nem is mind magyarul. A provokáció e második szintje izgalmas lehetőség, de a bukás kockázatát is magában hordja.

Szögezzük le mindjárt az elején, hogy Szilágyi Zsófia monográfiája nagyon becsületes, a magyar irodalomelmélet legújabb belátásait hasznosító, hiánypótló és hasznos munka. Elméleti alapvetéseinek gyökerét, a hivatkozott szakirodalom alapján, Hans Robert Jauss és Kulcsár Szabó Ernő munkáiban kell keresnünk. Szilágyi a recepcióesztétika elméleti belátásai mentén olvassa végig Ferdinandy György magyar nyelvű szövegeit, miközben számba veszi a Ferdinandy-recepció legfontosabb darabjait is. Motívumelemzései következetesek, terminológiája egységes, nyelve olvasóbarátnak nevezhető (főleg ha a recepcióesztétika néhány hazai képviselőjének szövegeivel hasonlítjuk össze a Ferdinandy-monográfia nyelvét, feltétlenül az), tárgyától nem kalandozik el, vagy ha igen, akkor csak rövid időre. Egyszóval egy jól megírt monográfiáról van szó, amelynek azonban ellentmondásai is vannak.

Az első problémát az jelenti, hogy Szilágyi Zsófia mesterségesen szűkíti le vizsgálata tárgyát: csak Ferdinandy magyar nyelvű szövegei felé fordul az értelmezés igényével, miközben, ezzel ellentétben, a Ferdinandy György művei címet viselő „fejezetben” a magyar nyelven megjelenő kötetek mellett felsorolja a szerző franciául és spanyolul írt könyveit is. Ráadásul, meglehetősen problematikus módon, ez a Ferdinandy György művei című fejezet egy német nyelven írt „Ferdinandy-könyvet” is említ a szerző francia és spanyol nyelvű kötetei mellett, azonos szintre helyezve ezt a nem Ferdinandy által írt (Karl-Heinz Scheitzer van feltüntetve fordítóként) német fordítást a Ferdinandy által írott könyvekkel.

Még feltűnőbb egy következő ellentmondás: Szilágyi többször jelzi, hogy a magyarországi és a „nyugati” magyar irodalom közti határok miatt milyen nehéz kölcsönhatásról beszélni (és nagyon helyesen nem is erőltet olyan kapcsolódási pontokat, amelyek visszamenőleg biztosítanák ezt, inkább a párizsi Magyar Műhely és Ferdinandy kapcsolatáról beszél). Ami azonban igencsak feltűnő, hogy egy olyan szerző esetében, aki évtizedekig „Nyugaton” élt, egyetlen spanyol, francia, angol vagy német szerzőt sem említ, akikkel hatástörténeti kapcsolatba léphettek volna Ferdinandy szövegei.

Harmadszor pedig kissé ellentmondásosnak tűnik az is, hogy miközben egyetértőleg Angyalosi Gergelyt idézi a referencialitás problematikája kapcsán, s „károsnak” tartja a teoretikus beszédmód bizonyos alkotásokat a perifériára szorító késztetését, aközben — már-már kötelező penzumként, állandóan visszatér az unalmas és monoton fejtegetés a referencialitás jelentésszűkítő, másodlagos, káros hatásáról az értelmezésben.

Mindent összevéve, elmondható, hogy Szilágyi Zsófia monográfiája egyúttal elhatárolódás is a Ferdinandy-recepció eddigi irányaitól. Viszont az is megfigyelhető, hogy néha meglehetősen egysíkúvá válik az értelmezés menete, hiszen a monográfia szövege a vizsgált szövegekről inkább megállapításokat tesz, mint játékba hoz. Talán túl sok helyen működteti azt a számonkérő hangvételt, amely általában a magyarországi recepcióesztétika sajátja. Bár gyakran (mint azt láthattuk) önmaguk ellen fordulnak az ekként intonáló szöveg irányai, az sem tagadható, hogy ez a hang egyúttal akár egy új olvasás biztosítékává, az újraolvasás újszerűségének a biztosítékává válhat. A monográfia — kissé szokatlan — befejezetlenséget indukáló zárlata (illetve az a tény, hogy nincs méltó módon befejezve az értelmező szöveg) talán az olvasás nyitottságára, a továbbolvasás lezárhatatlan lehetőségére hívja fel a figyelmet, a halál retorikai alakzatának tematizálása pedig a monográfia utolsó mondatában az olvasás (a nyelv?) lehetőségeinek korlátaira figyelmeztet.

Németh Zoltán