Egy másik völgy helyett

HALMAI TAMÁS

Nem emlékkönyvi líra, nem is potenciális szavalati darabok gyűjteménye: Mizser Attila legújabb verseskötete ellenáll a könnyed olvasás, a belefeledkező öröm gyanútlan igényének. A három ciklusra tagolt versanyag az alanyinak nevezett költészet, a személyesre hangolt versbeszéd sajátos esetére nyújt példát. Olyanra, amelyben az én helye, helyzete, kiléte és szerepei válnak kérdésessé – s amely a mi van és a mi marad antropologikus kérdéseiből bontja ki magát. Ehhez azonban a távolítás, az elfedés, a személytelenítés nyelvi eszközeit hívja segítségül. Tétje nem több és nem kevesebb, mint nyelvet találni a nyelven túli tapasztalathoz. Esztétikai formát adni a tagolatlannak, érthető alakot az értést meghaladónak.

A cím talányosan beszédes: elsőrendűen alkalmasint a beszélő megragadhatatlan helyzetére utal. Földrajzi vonatkozásban s az önértés szintjén egyaránt köztes állapotokban ismer magára a versek énje; az út toposza és a határ szimbolikája (egyszerre térbeli és szellemi jelentésben) aligha véletlenül vonul végig a teljes könyvön. Nem mellékesen: irodalmi értelemben is köztes lét a mizseri poétikáé: a szonett míves formafegyelmét a szabályszegés verstani megoldásai oldják nála. S áthallható a Köz morfémán a ’közös’ s a ’közérdekű’ tartalom; sőt, a ’szó-’ vagy ’sorköz’ típusú kifejezések írástechnikai vonzatossága is. S ne feledjük: központozás nélküli szövegeket olvasunk…

Ez utóbbi csak az egyik meghatározó fogás a kötetben. A versek nyelvi-poétikai arculatát ugyanilyen erővel határozzák meg a soráthajlások, a szójátékok és nyelvi önreflexiók, a töredékszavak, a kihagyások, a rontott rímek, a gondosan elvétett ritmika (a várt jambusok helyett gyakran trocheusok lepnek meg). E sajátosságok mind a rögzíthető értelem, az aggálytalan jelentéstulajdonítás ellenében dolgoznak; játékosságukkal a játék komolyságára, komolyságukkal az (ön)irónia szükségességére vallanak rá.

A hétköznapi helyzetek és helyszínek (presszó, strand, mozi, busz stb.) absztrahálása a fogalmi versnyelv révén azt is eldönthetetlenné teszi: a megszólítás gesztusai mögött szerelmi vagy baráti viszonyokat, avagy az önmegszólítás kényszerét kell-e értenünk. Olyan (szöveg)világ ez, amelyben „állandó a / változékonyság” (érés; 27.), amelyben „kapaszkodni lehetetlen / lám alig vannak jambusok” (látlelet; 39.), s amelyben „ha volt is helyzet biztos nem ez” (fehér; 43.). Ami adódik: „létezik, de nem ott” (fórszél; 36.). A versek alanya elesik a metafizika vigaszától is: „nem futja félek itt imára” (ami ma; 40.). A remény számára nem egyéb, mint hogy „tercinákban bízhatunk” (alku tárgya; 23.) s abban, hogy „támasz a tájolás” (koordináta; 24.).

Érdemes példaképpen egészében idéznünk a zsúrlódások című verset; ebben a frivol szólelemény („sörzés”) és a bensőséges archaizmusok („kedvesim”, „éltünk”) jelölik ki azt a sokszínű stiláris közeget, melyben a test és a szellem megbomlott egyensúlyáról – a halál távlatában – egyáltalán még szólni lehet: „életünket úgy törték már ketté / mint sörzés mellett jóllakók ropit / és így vált most szét ami a testé / meg a másik mi szellemmé kopik // kedvesim kik hisztek még a zsúrban / délután fekve majszoltok csokit / ernyedten bőn bénává lazultan / olvastok épp vagy képzeltek sztorit // alattatok a jólfésült flaszter / mára már nem fortyog flancos fitt / fölötte meg egy falat falanszter // lám-lám lassan csak a nyál flörtöl itt / egészen addig amíg csak az kell / mitől éltünk majdan ketté törik” (25.). Hasonló játékos komorság hatja át például a tél című darabot; ennek allegorizáló jelenetezése a még biztonsággal belakható tér s a lakályosságon túli dimenziók feszültségét hordozza, az itt(lét) és a túl(világ) között keresve legalább szemlélhető tájat: „a terület nagysága kérdés / csak a kéreg roppanása mér / egyedül az ismétlés mérték / a zajszint dobhártyánkban vér // nyomok jelölik ki a tájat / etalon lábbelink a lépték / hol nem marad biztos kijárat / rákérdezni azt mondják vétség // innen a jussunkat nem látjuk / még nem nyertünk gáláns távlatot / az ajtónkat gondosan zárjuk // úgy hírlik mások is járnak ott / ahol eztán nem lesz bocsánat / ha megfagy a felszín felragyog” (53.).

A szonettnek, ennek a tüntetően artisztikus, már-már arisztokratikus versformának alig beláthatóan gazdag a hagyománya. A Petrarca- és a Shakespeare-féle változat ma is népszerű verstani jelenség. Az utóbbi évek magyar irodalmából Bertók László kihagyásokra építő szonettsorozata és Kalász Márton ritka fegyelmű szabadverses szonettjei emelendők ki föltétlenül. Ilyen előzmények után kifejezetten bátor kísérlet Mizser részéről egy teljes kötetet ebbe a hagyományba állítani. Bátor – és sikeres.

A Köz egyedi és öntörvényű nyelvi-poétikai világában könnyű elveszni. A kiútkeresés fáradalmai azonban megtérülnek: a kiúttalanság tapasztalata közös élményként kínálja föl magát. Vagy közös élmény helyett. Ahogy a második mottót adó versben olvassuk: „te azt hiszem most másra gondolsz / az én bajom nem egészen ez / a képben valami változó // volt és én azt hittem végleges / immár és abban járunk / egy völgyben egy másik völgy helyett” (9.).

A zsebkönyv méretű kötethez Hrapka Tibor szokásosan tökéletes borítót tervezett. A versekhez méltót, az olvasónak kedveset.

(Mizser Attila: Köz. Pozsony, Kalligram, 2008, 72 o.)