Egy (másik kassai) polgár vallomásai

A Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszéke, valamint az Összehasonlító Irodalomtörténeti és Művészettörténeti Tanszék munkatársai Antropológia és irodalom címmel 2002-ben egy méltán úttörő kezdeményezésnek tekinthető konferenciát szerveztek. A tanácskozáson elhangzott előadásokat 2003-ban egy kötetben is megjelentették (Biczó Gábor és Kiss Noémi szerk.: Antropológia és irodalom. Egy új paradigma útkeresése. Debrecen, 2003), így a széles szakma, elsősorban a társadalomtudományok képviselői is tájékozódhatnak az „új paradigma útkereséséről”. A kulturális jelenségek vizsgálatának végterméke egy szöveg, amelyben a kutató tolmácsolja a kutatás eredményeként levont következtetéseket, megfigyeléseket. Az irodalmi szövegek vizsgálata az előzőnek éppen a fordítottja: itt már a kész szövegből, egy megfordított kutatási módszerrel vonhatja le a kutató, például az antropológus, vagy ha úgy tetszik, a néprajzkutató az adott kulturális jelenséggel kapcsolatos következtetéseit. „..minden irodalmi szöveg (…) a kulturális alapélmények szövegesítéseként fogható fel, ez pedig a szerzőt hasonló helyzetbe kényszeríti, mint az antropológust: mindketten a kultúra jeleit olvassák, allegóriákat tolmácsolnak, ill. hoznak létre.” Az irodalmi szövegek elsődleges kutatási forrásként való felhasználásának gyakorlata nem új keletű, a 20. század vége felé különös érdeklődéssel fordultak a társadalom- és kultúrakutatók az utóbbi évtizedekben szinte dömpingszerűen megjelenő memoárirodalom felé. Kétségtelen, hogy ezek az élettörténetek, az ún. én-ontológiák gazdag forrásértékkel bírnak, ezek segítségével több nézőpontból közelíthetünk meg egy adott történelmi korszakot, társadalmi jelenséget stb. Persze mindegyik életrajz szubjektív, s az sem mindegy, hogy az adott írás mikor született. Hiszen egyazon személy más hangnemben és a súlypontok alapos eltolódásával jellemezne bizonyos történéseket például a kommunista időszakban és másképpen ma. (Erről bizonyos interjúk kapcsán is meggyőződhetünk, ha átlapozzuk az 1989 előtti és utáni [cseh]szlovákiai magyar sajtót). Ugyanez vonatkozik a kutatókra is, nem vagyok meggyőződve róla, hogy valaha is született vagy születni fog teljesen objektív munka, hiszen akarva-akaratlanul — ha csak árnyaltan is — az adott társadalomkutató — bármennyire igyekszik is objektív maradni — világszemlélete valamilyen módon mindig visszatükröződik munkája végtermékén.

Az 1987-ben Budapesten elhunyt 1912-ben Kassán született jeles irodalomtörténész, Sziklay László közelmúltban megjelent Egy kassai polgár emlékei című kötete a memoárok olyan kategóriáját képviseli, amely elsősorban a szlovákiai magyar társadalomkutatók számára lehet igazi kincsesbánya. Egy társadalomtudós, ha úgy tetszik, történeti antropológus a kötet elemzésével éppen egy olyan korszak történéseiről alkothat képet, amelynek reális értékelése mind a mai napig nem történt meg.

A könyv szerzője a szlovák—magyar irodalmi kapcsolatok kutatójaként a két nép közti megbékélést szorgalmazta, s ez az eszmeiség kíséri végig a hagyatékából előkerült kötetet is. Azáltal, hogy részletesen bemutatja édesapja, Sziklay Ferenc (aki a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalom és művelődés jelentős képviselője volt) életét is, még tágabb horizontot nyit a közel hetven évnyi „csehszlovákiai magyar valóságra”. Különös érdeklődésre tarthat számot a könyvnek az a fejezete, amelyben többek közt leírja a magyarországi pártemberek és funkcionáriusok magatartását a csehszlovákiai magyarokkal szemben, szétoszlatva azt az idealizált képet, amely az 1938-as döntést követő visszacsatolás éveiről született… Olvashatunk az őnagyságák, nagyságos urak, az őfőméltóságák stb. leginkább a század eleji dzsentrik magatartását idéző gőgjéről is. Leírja, hogyan alázták meg édesapját, s „kapta meg a magáét” a jobb- és baloldaltól egyaránt. Legnagyobb bűne az volt, hogy semleges akart maradni, meggyőződését s magyarságát nem melldöngetéssel, gyűlölködéssel, hanem becsületes és színvonalas munkával akarta bizonyítani. Éppen ezért lett a pártok és a hatalom szemében is gyanús, s ezért bántak úgy vele, mint valamiféle ellenséggel. Pedig ő a kulturális élet szolgálatában „csak” a munkáját szerette volna lelkiismeretesen végezni. Sajnos, ez anélkül, hogy valamelyik szekértáborhoz csatlakozott volna, nem volt lehetséges. (De hiszen tudjuk, így volt ez pl. Erasmus idejében is, s persze nincs ez másképpen ma sem!) Aki mégis ebben a szellemben akar tevékenykedni, vállalnia kell az ezzel járó megaláztatásokat és igazságtalanságokat is — legtöbbször a köpönyegforgatásban jártas tehetségtelen, de törekvő félműveltektől. Sziklay Ferenc már a század első felében megállapította, hogy „az anyaországiak és a kisebbségi sorban élők szemlélete között nagy volt a szakadék.” Azon állítását pedig, hogy a csehszlovákiai magyar pártokat Magyarországról kézivezérelték, azóta a közelmúltban Angyal Béla levéltári kutatásai alapján született kötete is alátámasztotta (Érdekvédelem és önszerveződés. Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből 1918-1938. Galánta—Dunaszerdahely 2002).

Megfogalmazódik az emberben a kérdés: vajon mit írt volna másképpen, más hangvételben a szerző, Sziklay László, ha történetesen megéri az 1989-es rendszerváltást? Bizonyára kritikusabb hangvételben mutatta volna be az 1945 utáni időszakot. Amikor a viszszaemlékezés született, nem nagyon lehetett reménykedni a változásban, ezért sem csodálkozhatunk azon, hogy az erről az időszakról szóló részben hiányzik az a kritikai hangvétel, amely az előző évekre vonatkozóan nagyon is jelen van. Viszont azt a szerző erényének tekinthetjük, hogy nem is dicséri ezt az időszakot, s a figyelmes olvasó sok mindenre következtethet a sorok mögött a korról, még akkor is, ha konkrétumokat nem mond is ki. Sok mindent visszatükröz például felesége Magyarországra való átköltözésének kálváriája a második világháború utáni magyar—szlovák határon uralkodó viszonyokról.

Maga Sziklay László ugyanúgy számtalan esetben megtapasztalta az elfogult szlovák és cseh nacionalisták ostobaságát, de ugyanezzel kellett találkoznia az övéi, az „anyaország” magyarjai között is. Tanára például megrótta őt, mert Mátyás királlyal kapcsolatos dolgozatában a magyar—szlovák párhuzamokra is kitért…

A szerző egyaránt rámutat a szlovákok vagy a csehek igazságtalanságaira, de bemutatja a szlovákiai magyar politikai pártok álságos magatartását is. Édesapja és saját élettörténetén keresztül nem egy megszépített, délibábos közelmúltat tár elénk, ahol mi magyarok mindig mindent jól csináltunk. Sok dolog, ha úgy tetszik az „ügy” ilyen vagy amolyan kimenetele bizony sokszor nem csak a szlovákokon vagy valamilyen más ellenségen múlott. Mert volt ám csehszlovákiai magyar hatalomvágy, butaság, acsarkodás, köpönyegforgatás s egyéb emberi aljasság is bőven… De nem volt hiány hazugságból s melldöngetés mögé bújtatott nyereségvágyból sem…

A bizonyos irányba elkötelezettek, az ostoba fanatikusok, a magukra ismerők bizonyára sok kivetnivalót találnak majd a kötetben, és sértett felháborodással teszik majd le, vagy jobb esetben dühösen olvassák tovább. A Gondolkodó, az elkötelezetlen Gondolkodó bizonyára örülni fog, hogy egy olyan korszaknak leírását, értékelését kaphatja kézbe, amelynek mindennapi történéseiről bizonyos érdekek miatt szemérmesen mindig elhallgattunk valamit, azokat a tényeket, amelyekkel már régen ideje lett volna szembesülnünk, s le kellett volna végre vonnunk a következtetéseket. A Józan Gondolkodót az analógiák valószínűleg nem felháborodásra késztetik majd. Inkább szomorúan veszi tudomásul, hogy napjainkban is valami hasonló történik, tényleg nincs új a nap alatt… Szeretném remélni, hogy még sokan élnek köztünk ilyen gondolkodók. „Kis emberkék korlátolt önzése, apró népek rövidlátó hatalmi bódulata, ennek a bódulatnak a nyereségsóvár akarnokokat szolgáló szomorú következménye, a gyűlölködő sovinizmus mindenkinek csak árt, megfojtja az emberséget, elveszi e kis népek elől a fejlődés, sőt az élet lehetőségét is” — olvashatjuk egy helyütt a könyvben (310. p.), s bár amikor írta, korántsem napjainkra gondolt a szerző, sajnos érvényesek e gondolatai ma is…

L. Juhász Ilona