Egy darabka Párizs a nánai télben

Az Első vizit nézőcsalogatója A harmonikus családi fészekről azonban hamar kiderül, hogy őrültek ketrece: Friciék egymást gyilkolják, s a küzdelem terepévé egyre inkább Rezső úr személye válik – átvitt értelemben és fizikai valójában egyaránt; lányuk szökni készül a habókos kertésszel, aki szerelmi zálogként hol karalábéval, hol répával közelíti meg az ablakon át imádottját; a szakácsné pedig már pakol, hogy Rezső úr oldalán kezdjen új életet... Enrique Labiche Első vizit című bohózatával a közelmúltban Szepsiben, a Falusi Színjátszó Csoportok Országos Fesztiválján aratott hangos sikert a Párkány melletti kisközség, Nána színjátszó csoportja.

Pergő, akciódús előadás, pontosan kihegyezett gegek, amelyek biztos kézzel elhelyezett taposóaknaként robbannak; remekül meg- és elrajzolt karakterek, egytől egyig lendületes, érett, telibe talált alakítások. Egy csoport játékos ember, akik maximálisan urai a hangjuknak, a testüknek, a mozdulataiknak, a térnek, az időnek, az érzelmeknek, a nevetésnek – és a közönségnek. És a legnagyobb meglepetés még ezután következik, amikor testközelből is szemrevételezhetem őket: annyira fiatalok.

Úristen, de nagyon fiatalok! Sehol egy ránc, egy szarkaláb, egy kis táska a szem alatt.

A csapat átlagéletkora 16-18 év.

„Együtt tanultunk meg mindent, amit ma tudunk”

„Nánán régóta hagyománya van a színjátszásnak, több csoport is működött itt, persze néha többéves kihagyásokkal. Nekem is ott motoszkált a fejemben, hogy jó lenne egy színjátszó csoport, de nem tudtam hogyan nekifogni. Az egyik ismerősömnek hasonló ambíciói voltak: ő a felnőtt színjátszókkal, én a gyerekekkel szerettem volna foglalkozni; ő játszani akart, én rendezni. Segített megszólítani a gyerekeket, akik akkor tizenegy-két évesek voltak. Kezdetben a felnőtt csoport mellett léteztünk, az három hónapig működött, nem is terveztek hosszabb távra, én viszont szerettem volna kitartani. Azután jött március 15., majd anyák napja, a falu vezetősége és a Csemadok, akik a kulturális rendezvényeket szervezik, pedig szóltak, hogy kellene valamilyen műsor. Megcsináltuk. Ennek öt éve: voltak, akik jöttek és mentek, de a mag megmaradt, együtt tanultunk meg mindent, amit ma tudunk. És ez számít igazán, nem az, hogy most éppen fődíjat kaptunk – meséli Juhász Mária, a csoport rendezője és vezetője. Marika huszonhárom éves. Mint mondja, pillanatnyilag tulajdonképpen még diák, de az intézményes keretek helyett inkább az élet iskolájában tanul: „Rövid ideig néprajzot hallgattam az ELTE-n, azután művelődésszervezést Győrben. Több oka is van, hogy nem végeztem el egyiket sem, és az nem a tanulás. Részben az anyagiak szóltak közbe, részben az egészség. Győrben levelező tagozatos voltam, de még így is túl sokat kellett utazni, nem bírtam. Most leginkább az emberektől tanulok. Itt, a színjátszó csoportban, vagy éppen egy beszélgetés során. Mások nézetei érdekelnek. Nagyon nagy szó, de tényleg: úgy lehet jobb a világ, ha odafigyelünk másokra is. Nagyon szeretem a tréningeket, a színjátszó táborokat – rengeteg embert ismertünk meg ott és sokat tanultunk tőlük.”

Mindannyian sztárok

A csoport tagjai tizenhat–tizennyolc éves fiatalok Somogyi Tibor felvételeir Engedélyezve magamnak egy kis elfogultságot: számos dolog mellett a nánai színjátszókat valamiért nagyon lehet szeretni – a csoport kristálytiszta példája az értéket teremtő öntevékeny közösségnek. S nem a közösség megfoghatatlan, homályos definícióira gondolok itt, és nem arra a közösségformáló erőre, amelyet egyéb kiemelhető érték híján szokás előszeretettel emlegetni. A Nánai Színjátszó Csoport tagjai nagyjából egyidős fiatalok, gyakorlatilag két középiskola között oszlanak meg, s van közöttük egy „nagycsalád” is – öt darab Matus lány, testvérek, unokatestvérek, mindannyian játszanak. A fiúknak van egy próbazenekaruk, naponta megfordulnak egymásnál. Barátok színpadon és színpadon kívül is, s mint elmondják, veszekedni csak azon szoktak, milyen zenét hallgassanak: a csapat egyik fele a „normális zenét”, a másik oldal pedig a keményebb rockot szereti.

Juhász Mária rA színjátszó csoportban mindenki egyenlő: a darabokat Marika választja ki, általában a könyvtárban böngészgetve, az alapján, hány férfi szerep van benne. Utána együtt olvassák el, s ha kell, együtt írják át, mint például a Labiche-darabot: az eredetileg néhány szereplős bohózatot a csoport egészítette ki a keretjátékkal, hogy mindenkinek jusson legalább egy kisebb lehetőség. „Nálunk mindenki sztár – állapítja meg Matus Marianna, alias Friciné –, mindenki nagyon jó valamiben, és Marika az alapján osztja a szerepeket, hogy ki mit tud a legjobb. Amikor a színpadon vagyok, megáll körülöttem a világ, és csak arra figyelek, aki ott van velem, s hogy mindent úgy csináljak, ahogy kell. A taps utána nagyon sokat jelent. Ha nagy, azért, ha kicsi, azért.”

Matuska Tamás, Frici úr alakítója tizenhat éves, Szőgyénben szakácsnak tanul, s az élet kedvenc dolgai között „a focit, a színjátszást, a Marikát, a baráti társaságot, az együttlétet” említi. A Rezső urat megformáló Khély Bálinttal együtt „indultak a pályán”, s a csoport abszolút alapító tagjaiként máig annak magját alkotják. Tamás szerint a színjátszásban az a legjobb, „ha tetszik nekünk is, a nézőknek is. Kezdetben nem mertem felmenni a színpadra, még az első előadáson is rosszul éreztem magamat. Ma már csak előtte vagyok ideges, mert abban a pillanatban, ahogy a színpadon állok, már jó, nem érdekel semmi más.”

„Ilyenkor télen előfordul, hogy szombatonként egész napra elvonulunk próbálni. Nincs is itt mást mit csinálni” – jegyzi meg Marika. Amúgy, ha tehetik, délutánonként gyakorolnak: előbb megbeszélik, mi történt az iskolában, utána parodizálgatnak egy kicsit. „Komoly próba csak akkor van, ha az új bemutató előtt már szorít az idő, vagy ha jön valaki megnézni bennünket” – vallja be Marianna, jelezve, hogy Nánán sem erőszak a disznótor, a csoportot elsősorban nem a kemény csuklóztatás, hanem az tartja össze, hogy jó együtt. S ha az együttlétnek eredménye van, azt megmutatják a falu többi lakójának is. Az elmúlt években nem múlhatott el semmilyen piros betűs ünnepnap vagy rendezvény a fellépésük nélkül, legyen szó karácsonyról vagy nyugdíjasünnepségről.

Piros szőnyeg, fúvószenekar helyett...

Az ifjú rendező azt meséli, a falubeliek megszokták, már el is várják, hogy ha bármilyen műsor kell, megcsinálják: „Néptánc, balett, mazsorettműsor, palotás, szavalat, jelenet – bármi jöhet. A fiúkat néha nehéz rávenni, hogy táncoljanak; ilyenkor mindig azt mondom, ki tudja, mire lesz még az jó.” A csoport most a karácsonyi műsorra készül: eredetileg úgy tervezték, mindannyian elmondják a saját szavaikkal, mit kívánnak karácsony alkalmából, azután inkább verseket választottak. Rövid verseket, amelyek között az összekötő kapocs a szeretet. Januárra pedig a kisebb gyerekeknek készítenek műsort.

„Az első előadásunk a Négyszögletű kerek erdő volt, szerettünk volna eljutni vele a Duna Menti Tavaszra, de kiderült, ahhoz már túl korosak vagyunk. A csoportunkban játszanak többen is, akik nem igazán engedhetik meg maguknak, hogy bárhova is elutazzanak. Amikor először mentünk Királyhelmecre vagy Szepsibe, számukra az maga volt a csoda. És tényleg nem számított, hogy nyertünk-e éppen” – mondja Marika, aki a helybeli fellépések mellett igyekszik fesztiválokra, színjátszó táborokba is elvinni a csapatát. A táborok egyikében találkoztak Perényi Balázzsal, a fiatal magyarországi rendezővel, aki felajánlotta a segítségét, s a Labiche-bohózat próbái során is értékes tanácsokat adott – úgy, hogy lehetőleg maguk jöjjenek rá a megoldásokra. Az eredmény – egy remek, mellesleg fődíjas előadás.

„Piros szőnyeg, fúvószenekar... helyett: nagyon örültek – válaszolja Juhász Marika a kérdésemre, hogy milyen volt a győzelmük otthoni visszhangja. – Nemrég volt az itthoni bemutatónk, a százötven helyes kultúrház megtelt, sőt, sokan nem fértek be, kérdezik is, mikor játszunk újra. A falu egyébként erejéhez mérten támogat bennünket, buszra, útiköltségre kapunk pénzt. Szepsi előtt meg is lepődtem: kértünk egy összeget a buszra, és a dupláját kaptuk. Ez azért már elismerés. Lehet, hogy ez vagy az a helyi képviselő nem jön el megnézni az előadást, mert nem érdekli a színház, de a munkánkat legalább így segítik. Persze díszletre, jelmezre a pénzből már nem futja. Ha függöny kell, hazaküldünk valakit, hogy akassza le otthon. A mazsorettszoknya szintén nem probléma – egy-egy lepedő mindig akad. Azért jól jött a szepsi nyereményünk: eldöntöttük, hogy befektetjük a jövő évi produkciónkba.”

Mert folytatás várható: „Sok mindenen keresztülmentünk, míg végül magunkra találtunk ebben a darabban – mondja Marianna. – Magamon nem veszem észre a változást, és Bálinton és Tamáson sem, akik amúgy is sokat hülyéskednek, viccelnek, grimaszolnak. A többieken inkább. Főleg azokon, akiknél ez a lazaság, nyitottság nem volt megszokott dolog. Azt a lányt, aki a szakácsnőt alakítja, tátott szájjal bámultam: úristen, tényleg ő mászik rá a Bálintra? Egy éve biztosan nem tette volna meg. Színészi ambíciókat közülünk tudtommal csak Bálint dédelget, mi, többiek valószínűleg maradunk ebben a kis nánai színjátszó csoportban, ameddig lehet. Esetleg, ha úgy alakul, később majd összeszedem a kicsiket, és én leszek a Marika kis segédje.”